Mi is, ti is, ők is | Kemény István: Az ellenség művészete / Család, gyerekek, autó

Posted on 2012. február 4. szombat Szerző:

0


Írta: Kibédi Varga Sándor

Az ellenség... - borítóAhogy a címből következtetni lehet, a könyv két részből áll. Az első rész (állítólag) regény, és 1989-ben jelent meg először, a második rész (állítólag) tárcanovella-gyűjtemény, és először 1997-ben került az olvasó elé.

A regény furcsa keveréke a mesének, és a mesét megcsavaró irracionálisnak. Összesen 122 kis fejezet-félén át pörögnek a mondatok, de nincs követhető cselekmény. Hamar feltűnik egy bizonyos Caroline francia grófnő 1800-ból, akiből a 20. századi Magyarországon Karolin lesz. Látszólag történik egy s más, de ez valójában csak káprázat.

Az író nem kívülálló, távolból figyelő, hiszen ő a főszereplő, vele mozog a szöveg. A regény elején még van egy kis feszültség, hiszen tudomást szerzünk az Ősi Hírek gúnynevű spiritiszta, fasiszta kiadványról, ami úgy van, hogy nincs. Viszont a Mi Lett Önből? magazin mintha tényleg létezne. A szövegegyveleg, azaz a regény mibenlétét a szerző a 33. részben magyarázza meg: mindez „Karolin szerelmének édes műsora. Műsora és nem története, mert történet nincs. Ez menekülés. Ez líra.”

Így aztán Az ellenség művészete számomra olyan lett, mint egy kísérteties lakóház a Posztmodern utca 13-ban. Felhőbe vesző kémény. Lila, zöld sakktábla-homlokzat. Lebegő ablakredőnyök. Számkombinációs kóddal és óriási rozsdás lakattal zárt bejárati ajtó. A csengőt sem találtam. Dörömböltem, de senki nem jött ki. Próbáltam belesni a szobákba, ahonnét kísérteties fény szűrődött ki. Végül – szégyellem magam – feladtam. Pedig Poós Zoltán agyondicséri a regényt, azt írja a fülszövegben, hogy arról a megfoghatatlan rövid időről, arról a szinte-forradalomról szól, amit rendszerváltoztatásnak nevezünk. Talán ha bejutottam volna a házba, én is megtalálom a feleletét arra: hogyan is születik a nemzet ellensége.

Van még valami, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. A regény első lapjain többször szerepelt a fasizmus szó. A harmadik oldalon olvastam: „Mi már ebben a sivatagban nőttünk fel, talpunk alatt a fasizmussal. Védettek vagyunk tőle.”  A prózai mű, ismétlem, 1989-ben jelent meg, tehát a megadott évszámnál korábban írta a szerző. És tévedett. Nem vagyunk, dehogy vagyunk védettek. Sőt, a helyzet 2012-ben rosszabb, mint akkoriban. Most ismét azon kell gondolkodnunk, hogyan tudunk tisztességesek maradni a szörnyű indulatokkal és hamis illúziókkal teli magyar világban.

*

A Család, gyerekek, autó címnek nem jó, de a cím után sorjázó tárcanovellák többsége igen. Annak, hogy tetszettek, oka lehet, hogy körülbelül harminc évvel ezelőtt magam is sok tárcanovellát írtam, így van némi fogalmam arról, hogyan születik, és mire való.

Vannak visszatérő motívumok: a bohóc vagy bolond, aki maga az elbeszélő, a felséges úr, aki a hatalom megszemélyesítője. Vannak visszatérő szereplők, például Dezső, aki fura kalapban jár. Na és az Enyészet, aki ott áll minden utcasarkon, mert hát – néhány kivételtől eltekintve – Budapest a helyszín. Minden a jelenben történik, de ezt a jelent Kemény István nem időszámításunk szerinti, hanem időszámításunk helyetti időnek nevezi. Az irracionális elem a tárcanovellákban is jelen van, de csak úgy, mint a spórolós nagymama bejglijében a dió.

Ezekről a novellákról beszélni lehet. Néhány példa. Az oltás visszautasítása című írásban az ország lakóit a Döghalál figyelmezteti: ha nem oltatják be magukat, bizony a jövőjüket kockáztatják. Budapestről a Publicisztikában az a véleménye, hogy a város érzéstelenített sebészeti tanterület, és a rajta gyakorló medikusoknak patájuk van. Egy hétvégében a Jászai Mari téri villamosmegállóban áll a bolond, majd az a találkozó jut eszébe, ahol egyik volt osztálytársa leszólta: belőle egy senki lett. Később megtudjuk, milyen közveszélyes lehet az amatőr költő. (Hogy mennyire igaza van, azt mi, az olvasók már tudjuk, ugyanis egy Dél-Amerikában született közismert pesti személyről van szó, akinek élete tragédiába torkollt.) A személyek keresésre is van praktikus tanácsa az írónak: ha már minden egyéni kísérlet kudarcba fulladt, csak meg kell állni a nyitott ablak mögött, és erősen koncentrálva nézni kell a forgalmas utcát. A sok járókelő, a sok autó, az épület felett elhúzó felhő, a fel-feltámadó szellő átveszi a kereső tekintetet, széthordja a városban, és előbb-utóbb rábukkan a keresett személyre, aki megérzi, hogy valakinek hiányzik.

Gyakran van laza kapcsolat a tárca szövegének eleje, közepe és vége között. Sőt, inkább asszociációk sora létezik, nem kötődés. Vagyis ezek tárcanovella-versek– bár ilyen műfaj nincs, de hát senkinek nem fáj. Gyerek- és ifjúkori emlékek, külföldi utazásokon begyűjtött hangulatok, ilyen-olyan nosztalgiák kavarognak. Néha azt érzem, hogy a szerző mindent megírt, azt is, amiről nincs igazi élménye, véleménye, mondandója. Hangulat viszont a kevésbé erőteljes tárcákban is motoszkál – ezt Kemény főleg a budapesti természeti képekkel éri el.

Kemény István

Kemény István

Két novella különösen tetszett, ezek amolyan mini szociográfiák. Lakásának ablakból nézi a belvárosi útkereszteződést. Itt nincs költőhöz méltó szárnyalás. Itt a szereplőket azonosítani lehet, kontúrjuk van. Itt a történés ugyan nem szenzáció, mégis kerek. A kövér zöldséges kora reggel elhozza az árut nagybani piacról, majd egész nap a kutyáját sétáltatja. Helyette mások dolgoznak. Aztán időrendben jelennek meg a színen a többiek: a négy sarokház „úrnői”, a postások, a hittérítők. Kevéssel dél után autók ütköznek. Csődület. Negyed kettőkor egy „ősöreg zsidóasszony” könyököl ki a szemközti ablakon. Délután turistabusz akad el a szűk kereszteződésben. „A csődület összeáll. Eleve ellenséges a busszal…” Hát hogyne, a busz szép, fehér. Utasai füstüveg ablakok mögött ülnek. És akárkik lehetnek… Bizonyára félnek tőlünk, a csődület tagjaitól, mi is félünk tőlük, az idegenektől. Sőt utáljuk őket. Miért? Csak.

Olvass bele:

Adatok: A könyv fülszövege

Kemény István: Az ellenség művészete / Család, gyerekek, autó

Magvető, Budapest, 2011.