Morrison: A Kedves (részlet)

Előszó

1983-ban elvesztettem – vagy otthagytam – az állásomat. Vagy inkább el is vesztettem, meg ott is hagytam. Mindenesetre egy ideig részidőben dolgoztam, hetente egyszer mentem be a kiadóba, hogy elintézzem a levelezést, telefonálást, a találkozókat, amik hozzátartoztak a munkámhoz; a kéziratokat otthon szerkesztettem.

Két okból is jó ötlet volt, hogy kiléptem. Az egyik, hogy írtam már négy regényt, és mindenki számára világos volt, hogy az írás a fő munkám. A prioritások kérdése – hogy hogyan lehet szerkeszteni és írni is egyszerre – nekem furcsának is, elcsépeltnek is tűnt; mintha azt mondták volna: „Hogyan lehet egyszerre tanítani és alkotni?” „Hogyan tudja egy festőművész, egy szobrász vagy egy színész végezni a munkáját úgy, hogy közben mások is a gondjaira vannak bízva?” De tény, hogy ez a szerkesztés–írás kombináció sokak szemében ellentmondásosnak tűnt.

A második ok egyértelműbb volt. A könyvekkel, amiket szerkesztettem, nem lehetett egy rakás pénzt keresni, még akkor sem, amikor még a „rakás pénz” nem azt jelentette, amit manapság. Az én szememben káprázatos volt a listám: ragyogóan tehetséges írók (Toni Cade Bambara, June Jordan, Gayl Jones, Lucille Clifton, Henry Dumas, Leon Forrest); olyan tudósok, akiknek nemcsak eredeti gondolataik voltak, hanem gyakorlati kutatómunkát is folytattak (William Hinton: Shenfan; Ivan Van Sertima: They Came Before Columbus; Karen DeCrow: Sexist Justice; Chinweizu: The West and the Rest of Us); közéleti személyiségek, akik szenvedélyesen mondták el a maguk igazságát az életükről (Angela Davis, Muhammad Ali, Huey Newton). És amikor azt gondoltam valamiről, hogy mindenképp könyvet kellene kiadni róla, akkor megtaláltam hozzá a szerzőt. Egyesek osztoztak a lelkesedésemben, mások próbáltak visszafogni, a közömbös kereskedelmi adatokra hivatkozva. Lehet, hogy nincs igazam, de még a hetvenes évek végén is fontosabb munkának számított az olyan szerzők megszerzése, akiknek a könyveit biztosan el lehetett adni, mint a kéziratok szerkesztése és a bontakozó vagy öregedő szerzők karrierjének egyengetése. Egy szó, mint száz, meggyőztem magam, hogy ideje úgy élnem, ahogy egy felnőtt szerzőhöz illik: csak a jogdíjakból és az írásból. Nem tudom, milyen vicces könyvből vettem ezt az ötletet, de kapva kaptam rajta.

Néhány nappal az utolsó munkanapom után, ahogy a házam előtt ültem a Hudson folyóba nyúló mólón, kezdtem valami idegességet érezni – a nyugalom helyett, amelyre számítottam. Végigvettem magamban a gondjaimat, és nem találtam köztük semmi újat vagy súlyosat. El nem tudtam képzelni, mi kezdett olyan váratlanul aggasztani egy ennyire tökéletes napon, miközben nézem a derűs folyót. Nem volt napirendem, és nem hallottam a telefont, ha csörgött. De hallottam a szívemet, amely úgy ficánkolt a mellemben, mint egy csikó. Visszamentem a házba, hogy megvizsgáljam ezt a nyugtalanságot, sőt pánikot. Tudtam, milyen érzés a félelem; de ez most valami más volt. Aztán beugrott: boldog voltam, olyan módon szabad, ahogy még soha életemben. És ez hihetetlenül különös érzés volt. Nem eksztázis, nem elégedettség, nem túlcsorduló élvezet vagy büszkeség. Ez tisztább öröm volt: valami boldog bizonyosságnak az előérzete. És itt kerül a képbe A Kedves.

Most azt gondolom, a felszabadulás sokkja volt az, amely afelé irányította a gondolataimat, hogy vajon mit jelenthet a „szabadság” a nők számára. A nyolcvanas években még javában zajlott erről a vita: egyenlő fizetés, egyenlő bánásmód, minden hivatás és minden iskola lehetősége… és hogy minden szégyenbélyeg nélkül lehessen választani. Hogy megházasodjak vagy ne. Hogy legyenek gyerekeim vagy ne. Ezek a gondolatok aztán óhatatlanul elvezettek ahhoz, hogy mennyire más a fekete nők története ebben az országban – egy olyan történet, amelyben nem bátorították őket a házasságra, sőt ez képtelenség vagy törvénytelen volt; amelyben elvárták, hogy szüljenek gyerekeket, de hogy „legyenek” gyerekeik, hogy felelősséggel tartozhassanak értük – más szóval, hogy a szüleik legyenek –, az éppannyira nem jöhetett szóba, mint a szabadság. Az intézményes rabszolgaság logikájának különleges körülményei között bűncselekménynek számított, ha egy nő anyja akart lenni a gyerekének.

Rabul ejtett az ötlet, de megriasztott a vászon nagysága. Meghaladta a képzelőerőmet, hogy olyan alakokat tudjak teremteni, akik bemutatnák, milyen fajta gondolkodást és szenvedélyeket provokál az ilyen logika – meghaladta legalábbis addig, amíg eszembe nem jutott az egyik általam szerkesztett könyv: A fekete könyvben szerepelt egy újságkivágás, amely összefoglalta Margaret Garner, egy fiatal anya történetét, akit, miután megszökött a rabszolgaságból, letartóztattak, amiért inkább megölte az egyik gyerekét (miként meg akarta ölni a többit is), mint hogy engedje, hogy visszavigyék őket a tulajdonos ültetvényére. Híres ügy lett ebből a „szököttrabszolga-törvények” elleni harcban; e törvények kimondták, hogy a szökevényeket vissza kell adni gazdáiknak. Margaret Garner a józan gondolkodásával és mindenféle megbánás elutasításával mind az abolicionisták, mind az újságok figyelmét felkeltette. Biztos, hogy konokul céltudatos volt, és a szavaiból ítélve megvolt benne az értelem, a szenvedély és az akarat, hogy mindent kockára tegyen a szabadságért.

Margaret Garner, a történelmi alak izgalmas, de a regényírót gúzsba kötné. Túl kevés teret hagy a képzeletnek, legalábbis az én céljaimhoz képest. Úgyhogy ki fogom találni a gondolatait, beléjük bújok, hogy létrejöjjön egy olyan mögöttes szöveg, amely lényegét tekintve történelmileg igaz, de nem szigorúan tényszerű, s mindezt azért, hogy történetét összekapcsoljam a szabadságot, a felelősséget és a nők „helyét” illető mai kérdésekkel. A hősnő a szégyen és a félelem minden megbánás nélküli elfogadását fogja képviselni; vállalja a gyermekgyilkosság következményeit; mindenáron kinyilvánítja a szabadságát. A közeg, a rabszolgaság félelmetes és kiúttalan volt. Azzal, hogy elvezetem az olvasókat (és magamat) erre a visszataszító tájra (melyet elrejtettek, de nem teljesen; s melyet szándékosan eltemettek, de elfelejtve nincs), olyan, mint ha sátrat vernék egy roppant hangos kísértetek lakta temetőben.

Ültem a tornácon, ringatózva a hintán, s néztem a hatalmas köveket, amelyeket azért halmoztak fel, hogy fogadják a folyó időnkénti ökölcsapásait. A kövek fölött van a fűben egy ösvény, amely egy facsoport alatt, mély árnyékban álló kis nyári lakhoz vezet.

Kisétált a vízből, felmászott a köveken, és nekidőlt a házacskának. Szép kalapja van.

Ott volt tehát kezdettől fogva, és engem kivéve ezt mindenki tudta is (mármint a szereplők) – ebből lett később az a mondat, hogy „A házban lakó nők tudták ezt…” Ő lesz a történet központi alakja, neki kell annak lennie: a meggyilkoltnak, nem pedig a gyilkosnak: annak, aki mindent elveszített, és nem volt szava semmiben. Nem időzhetett kint; be kellett mennie a házba. Egy igazi házba, nem a faházikóba. Olyanba, amelynek címe is van, s ahol volt rabszolgák élnek magukban. Ennek a háznak nem lesz előszobája, nem lesz „bevezetése”, mint ahogy a regénynek sincs. El akartam rabolni az olvasót, irgalom nélkül belehajítani egy idegen környezetbe, első lépésként ahhoz, hogy osztozzon a könyv lakóinak életében. Mint ahogy az alakokat is egyik helyről a másikra hajították, bármelyik helyről bármelyik másikra, minden intés vagy oltalom nélkül.

Fontos volt, hogy nevet adjak a háznak, de nem olyasfélét, hogy „Édes Otthon”, vagy ahogy más ültetvényeket neveztek. Nem lesz jelző, amely otthonosságot vagy pompát sugall, vagy azt, hogy lakói igényt formálnak valami közvetlen, arisztokrata múltra. Csak egy szám van, hogy azonosítsa a házat, s egyúttal elkülönítse egy utcától vagy várostól – hogy megkülönböztesse más feketék házaitól a környéken; s lehet benne egy szemernyi felsőbbrendűség, büszkeség, amit a volt rabszolgák gyakran merítenek abból, hogy van saját címük. De mindenképpen egy olyan ház, amelynek szó szerint van személyisége – s e személyiséget, ha elég szembetűnő, „kísértetiesnek” nevezzük.

Hogy minél intimebben ábrázoljam a rabszolgalét tapasztalatát, reméltem, mindvégig meggyőző lesz, ha egyszerre tartom a dolgokat ellenőrzés alatt, s engedem ki őket az ellenőrzésem alól; ha a mindennapi élet rendjét és nyugalmát erőszakosan feldúlja a követelőző halottak káosza; ha a felejtés herkulesi erőfeszítését fenyegeti a kétségbeesetten élni akaró emlékezet. Hogy személyes élménnyé változtassuk a rabszolgaságot, a nyelvet félre kell tolni az útból.

Az mindennek a kezdete: az a pillanat ott, a mólón, a csalóka folyó, a lehetőség azonnali felismerése, a hangos szívdobogás, a magány, a veszély. És a lány a szép kalappal. S akkor most lépjünk közelebb.

~~ I ~~

Gonosz volt a 124-es ház. Teli egy baba mérgével. A házban lakó nők tudták ezt, és tudták a gyerekek is. Éveken át mindegyikük a maga módján viselte el ezt a gonoszságot, de 1873-ra Sethe és a lánya, Denver maradtak az egyedüli áldozatai. A nagymama, Baby Suggs meghalt, a fiúk, Howard és Buglar pedig még tizenhárom éves koruk előtt elszöktek – rögtön, amikor eltört a tükör pusztán csak attól, hogy belenézett valaki (ez volt a jelzés Buglarnek); rögtön, amikor két pirinyó kéznyom jelent meg a tortában (ez pedig Howardnak). Egyik fiú sem várta meg, hogy mi jön még – egy újabb kannányi csicseriborsó, amint nagy halomban füstöl a padlón vagy a küszöb mellett csíkban elszórt kekszmorzsalék. Nem várták meg valamelyik nyugalmi időszakot sem: a heteket vagy akár hónapokat, amikor nem volt semmilyen háborgás. Nem. Mindketten azonnal elmenekültek – abban a pillanatban, amikor a ház elkövetett valami olyat, amit nem akartak elviselni, vagy még egyszer végignézni. Két hónapon belül, a tél kellős közepén, otthagyva nagyanyjukat, Baby Suggst; Sethét, az anyjukat; és a kishúgukat, Denvert, otthagyva őket magukra a Bluestone Roadon lévő szürke és fehér házban. Akkor még nem volt száma, mert Cincinnati még nem nyújtózott olyan messzire. Valójában Ohio még csak hetven éve nevezte magát államnak, amikor először az egyik, aztán a másik fiú is kivattázta a kalapját, felkapta a cipőjét, és eloldalgott a kézzelfogható gonoszság elől, amit a ház érzett irántuk.

Baby Suggs még csak a fejét sem emelte fel. A betegágyáról hallotta, ahogy elmennek, de nem ez volt az oka, hogy mozdulatlanul feküdt. Csak csodálkozni tudott, ugyan miért tarthatott olyan sokáig az unokáinak, hogy rájöjjenek: nem minden ház olyan, mint ez itt a Bluestone Roadon. Lebegve az élet komiszsága és a halottak hitványsága között, nem érdekelte már sem az, hogy itt hagyja az életet, sem az, hogy tovább élje, nem is beszélve a két eloldalgó fiú rémületéről. A múltja ugyanolyan volt, mint a jelene, elviselhetetlen, s mivel tudta, hogy a halál bármi, csak nem önfeledt pillanat, a kevéske megmaradt energiáját arra használta, hogy színeken merengett.

– Hozzál be valami levendulaszínűt, ha van! Ha nincsen, akkor rózsaszínűt!

És Sethe mindenféle dolgokkal tett eleget a kérésének, szövetektől a saját nyelvéig. A tél Ohióban különösen goromba volt, ha az ember épp színekre vágyott. Az ég szolgáltatta az egyetlen izgalmat, és elég oktalanság volt a cincinnati szemhatártól várni az élet legfőbb örömét. Így hát Sethe és a kislány, Denver megtették érte, amit tudtak, s amit a ház engedett. Együtt vívtak fásult küzdelmet a ház gyalázatos viselkedése ellen; felborult moslékosvödrök, fenékre suhintások, savanyú légfuvallatok ellen. Mert éppúgy értették e düh forrását, mint ahogyan a fényét.

Baby Suggs nem sokkal azután halt meg, hogy a fiúk elmentek, és éppen úgy nem izgatta a saját távozása, mint az övék, s rögtön utána Sethe és Denver úgy döntöttek, véget vetnek az üldöztetésnek, azaz előhívják a szellemet, amely annyira meggyötörte őket. Talán egy beszélgetés, gondolták, a szándékok tisztázása vagy valami efféle segíthet. Így hát megfogták egymás kezét, és azt mondták: – Gyere elő! Gyere elő! Nyugodtan gyere csak!

A kredenc tett egy lépést előre, de semmi más.
– Biztosan Baby nagymama állítja meg – mondta Denver. Tízéves volt, és még mindig dühös Baby Suggsra, amiért meghalt.
Sethe kinyitotta a szemét. – Nem hiszem – mondta.
– Akkor miért nem jön?

– Elfelejted, hogy milyen kicsi – mondta az anyja. – Még kétéves sem volt, amikor meghalt. Túl kicsi, hogy megértse. Túl kicsi, hogy olyan nagyon tudjon beszélgetni.
– Lehet, hogy nem akarja megérteni – mondta Denver.

– Lehet. De ha előjönne, meg tudnám magyarázni neki. – Sethe elengedte a lánya kezét, és együttes erővel visszatolták a kredencet a falhoz. Kint egy kocsis vágtára ostorozta a lovait – a helybéliek szükségét érezték ennek, ha elhaladtak a 124-es előtt.

– Csuda erős varázsereje van ahhoz képest, hogy csak egy kisbaba – mondta Denver.

– Nem erősebb, mint amennyire szerettem – felelte Sethe, és ott volt megint. A csiszolatlan sírkövek kellemes hűvöse; s azé az egyé, amelyet kiválasztott, hogy lábujjhegyen nekidőljön, olyan szélesre tárva szét a térdét, mint bármelyik sírhant. Rózsaszínű volt, mint egy köröm, és behintve csillogó kavicsokkal. Tíz perc, mondta a férfi. Tíz perc, és ingyér megcsinálom.

Tíz perc hét betűért. Még tízzel vajon megvehette volna azt is, hogy „A legdrágább”? Nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, és még mindig bosszantotta, hogy talán lehetséges lett volna – hogy húsz percért vagy, mondjuk, fél óráért az egészet, az összes szót, amit a pap temetési beszédéből hallott (és persze igazából az lett volna minden, amit mondhat), belevésethette volna a babája sírkövébe: A legdrágább kedves. De amit kapott, amiben kiegyeztek, az az egy szó volt, ami számított. Úgy gondolta, az elég lesz, amikor a sírok közt üzekedett a vésnökkel, s a férfi fiatal fia nézte őket, a düh az arcán oly öreg; s az étvágy rajta egészen új. Igen, ennyi biztosan elég lesz. Elég, hogy megválaszoljon még egy papnak, még egy abolicionistának és az utálkozó városnak.

Saját lelkének csendességében bízva elfelejtette a másikat: kicsi leánybabájának lelkét. Ki gondolta volna, hogy ennyi harag fér egy ilyen kis öreg babába? De nem volt elég, hogy a kövek között, a vésnök fiának szeme előtt kellett párzania. Nemcsak egy olyan házban kellett aztán élnie évről évre, amelyet megbénított a kisbaba dühe, amiért átvágták a torkát, még ott volt az a tíz perc is, amit a csillagszilánkokkal teleszórt hajnalszínű kőnek feszülve töltött, olyan szélesre tárva térdét, mint egy sírhalom, s az hosszabb, mint maga az élet, és elevenebb, lüktetőbb, mint a csecsemővér, amely úgy csörgött a kezén, mint az olaj.

– Elköltözhetnénk – javasolta egyszer az anyósának.

– Aztán minek? – kérdezte Baby Suggs. – Nincsen ház az országba, ami ne vón a szarufáig teli valami meghótt néger fájdalmával. Mi még szerencsések vagyunk, hogy ez a kísértet baba. A férjem szelleme gyöjjön tán vissza? Vagy a tiedé? Ne is mondjál semmit se nekem. Te szerencsés vagy. Neked három megmaradt. Három rángassa a szoknyádat, és csak egy visít odaátról. Adj hálát érte, én aszondom. Nekem nyóc volt. És mind a nyóc odavan. Négyet elvettek, négyet üldöztek, és most mind alighanem valakinek a házát háborgassa. – Baby Suggs megdörzsölte a szemöldökét. – Az elsőszülöttem. Csak arra emlékszek, mennyire szerette a kenyér égett alját. Na, erre mit mondasz? Nyóc gyerek, és ez minden, amire emlékszek.

– Mert nem hagyod, hogy többre is emlékezz – mondta neki Sethe, de neki magának is csak egy maradt, vagyis csak egy eleven, a fiúkat elkergette a halott, Buglarről meg gyorsan fakultak az emlékei. Howardnak legalább olyan volt a feje formája, hogy azt senki se tudná elfelejteni. Ami meg a többit illeti, keményen dolgozott érte, hogy annyira ne emlékezzen semmire, amennyire még biztonsággal teheti. Csak az agya, az szerencsétlenségére csalafinta volt. Sietett, mondjuk, a mezőn, szinte szaladt, hogy gyorsan odaérjen a kúthoz, és leöblítse a kamilla nedvét a lábáról. Semmi más nem volt a fejében. Az emberek képe, akik ápolták aztán, ugyanolyan élettelen volt, mint az idegek a hátában, ahol olyan lett a bőr, mint a rumpli. Még a kenőcsnek vagy amiből készült, a cseresznyefa mézgájának meg a tölgykéregnek a leghalványabb illatát sem érezte. Semmit. Csak a hűs szellőt az arcán, ahogy rohant a víz felé. Aztán csak mosta lefele a kamillanedvet a kút vizével meg rongyokkal, és csak arra figyelt, hogy ne maradjon egy szemernyi se a lábán – ha már ilyen hebehurgya volt, hogy átvágott a mezőn, csak hogy fél mérföldet megspóroljon, és nem vette észre, milyen magasra nőtt a gaz, csak amikor már a térdéig ért a viszketés. De aztán elég volt valami semmiség. A víz loccsanása, a cipőjének és a harisnyájának látványa az ösvényen, ahová lehajította őket; vagy Hopp Fiú, amint ott hevert a tócsában a lába mellett, és hirtelen Édes Otthon ringott, ringott, ringott a szeme előtt, és bár nem volt egy levél se azon a farmon, amitől ne akart volna sikítani, szétbomlott előtte szégyentelen szépségében. Soha nem látszott annyira szörnyűnek, amilyen volt, és csodálkozott, hogy akkor talán a pokol is szép hely. No persze, tűz és kénkő, de csipkés ligetbe rejtve. A világ legszebb platánjain lógó fiúk. Szégyen – jobban emlékezik a csodálatos, susogó fákra, mint a fiúkra. Bárhogy igyekezett, hogy ne így legyen, a platánok mindig elhomályosították a gyerekeket, és nem tudott megbocsátani ezért az emlékezetének.

Amikor lemosta az összes kamillatejet, körbement a ház elé, kezébe kapva a cipőjét és a harisnyáját. Mintha csak büntetés lenne a borzalmas emlékezetéért, ott ült a tornácon, tán ha negyvenlábnyira Paul D., az utolsó az édesotthoniak közül. És bár sohasem tévesztette volna össze az arcát máséval, azt mondta: – Te vagy az?

– Mán ami maradt. – Paul D. felállt és mosolygott. – Hogy s mint, leányzó, így meztéllábasan?

Sethe nevetett: könnyedén, fiatalon. – Összekenytem a lábamat amott ni. Kamillatejjel.

A férfi olyan grimaszt vágott, mintha valami keserűből kóstolt volna meg egy teáskanálnyit. – No, arról hallani se akarok. Mindig utáltam.

Sethe gombóccá gyűrte a harisnyáját, és a zsebébe dugta. – Gyere be.

– Jó itt a tornácon, Sethe. Jó hűvös. – Visszaült, és a rétet nézte az út túloldalán, s tudta, benne csillog a szemében a mohó vágy, amit érez.
– Tizennyolc év – mondta Sethe halkan.
– Tizennyolc – ismételte Paul. – És esküszök, mindet végiggyalogoltam. Csatlakozok hozzád, jó? – Sethe lába felé biccentett, és elkezdte kikötni a cipőfűzőjét.
– Áztatni akarod? Hozok egy lavór vizet, jó? – Közelebb lépett, hogy bemenjen a házba.
– Ne! Öö. Nem kényeztessük. Még nagyon sokat kell talpalniuk.
– Nem mehetsz el most rögtön, Paul D. Maradnod kell egy kicsit.
– Hát, legalábbis addig, hogy láthassam Baby Suggst. Hol van?
– Meghalt.
– Ó, nem. Mikor?
– Már nyolc éve. Majdnem kilenc.
– Nehéz volt? Remélem, nem volt nehéz a halála.

Sethe megrázta a fejét. – Puha, mint a vaj. Élni, az volt nehéz. De azér sajnálom, hogy lekéstél. Ezér jöttél?

– Ezér meg másér is. Érted. És ha már a teljes igazat akarod tudni, megyek én bármerre mostanában. Bárhová, ahol engedik, hogy leüljek.

– Jól nézel ki.

– Az ördög műve. Engedi, hogy jól nézzek ki, amíg rosszul érzem magam. – Sethére nézett, és a „rosszul” szó új jelentést kapott.

Sethe elmosolyodott. Hát igen, ilyenek ezek – ilyenek voltak. Az édesotthoni férfiak, Halle előtt meg után is mind kedvesen, testvérien flörtöltek vele, olyan finoman, szinte meg kellett kaparni, hogy látszódjék.

Leszámítva, hogy akkor még tömérdek haja volt, meg valami várakozás a szemében, ugyanúgy nézett ki, mint Kentuckyban. Barackszínű bőr, egyenes hát. Egy rezzenetlen arcú ember csak csodálkozni tudott rajta, hogy mindig mennyire kész elmosolyodni, vagy fellobbanni, vagy együttérezni. Mintha épp csak a figyelmét kellene fölkelteni, s máris nyomban az az érzelem ül ki rá, amit te magad érzel. Egy hunyorítás se kellett hozzá, s mintha máris változott volna az arca – ott volt alatta a mozgás.

– Nem kell hogy kérdezzek felőle, igaz? Úgyis elmondanád magadtól is, ha volna elmondanivaló, igaz? – Sethe lenézett a lábára, s megint azokat a platánokat látta.

– Elmondanám, el én. Persze hogy elmondanám. Mos’ se tudok semmi többet annál, mint amit akkor tudtam. – Kivéve a köpűt, gondolta, de azt nem kell tudnod. – Biztosan azt gondolod, hogy még él.

– Nem. Azt gondolom, hogy meghalt. A bizonytalanság, az tartja életben.

Toni Morrison: A Kedves
Fordította: M. Nagy Miklós
Helikon Kiadó, Budapest, 2026
472 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft