Harmadik változat | Oksanen Tisztogatása a Kamaraszínházban

Posted on 2012. február 3. péntek Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Tisztogatás - Érsek-Obádovics Mercédesz, Bozsó Péter

Tisztogatás - Érsek-Obádovics Mercédesz, Bozsó Péter

Talán messziről kezdődik, de van egy tárgyilagos sor Radnótinál, „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt” ismerjük mindannyian. De a vers fájdalmas tárgyilagossága a végeredményt foglalja egyetlen szóba: elaljasult. Befejezett tényként és igeként. De vajon hogyan és miért tud eljutni az elaljasulás ilyen fokára az ember?

Sofi Oksanen drámája, a Tisztogatás, majd az azonos című regény három illetve két éve jelent meg magyarul. A regény, amely iszonyatos és/de letehetetlen, nem kavart akkora vihart, ami – mondjuk így – elvárható lett volna. A könyv helyszíne, története: Észtország előbb német majd orosz (szovjet) megszállása. A nagyhatalmi csizmák tiprását egy nagyon egyszerű család életének fordulataiban látjuk, ismerjük meg.

A sztorinak van egy jelenkori vetülete is, a Szovjetunió összeomlása és az ottani ’gengszterváltást’ követő út a vadkapitalizmusba. Ám ez a néhány felületes mondat inkább csak arra utal, hogy Oksanen hatalmas méretű, összegyűjtött anyagot próbált beleszorítani a dráma keretei, majd egy jóval bőbeszédűbb, de még így is szikár könyv borítólapjai közé.

A Budapesti Kamaraszínház decemberi bemutatója nem a dráma eredeti változata. Az – mint Sopsits Árpád, a színre állító az előadás utáni beszélgetésben felidézte – egy drámaírásban még nem eléggé járatos szerző darabja, amelynek szövege roppant poétikus („elbeszélő költemény” – by Stefanovits Angéla), de színpadszerűtlen szövegű. Ezért építette bele a rendező szorgalmas aprómunkával a regény számos fordulatát, szövegrészletét, és alakította ki hozzá a végsőkig feszített helyzethez illő rövid, szaggatott mondatos stílust. Ám ezek csak formai kérdések, még ha alapvetőek is.

Aliide Truu a történet főszereplője, akit hol kortársunkként, idős asszonyi valójában látunk, hol pedig a háború és főként az azt követő évek szereplőjeként, vagyis fiatal lányként, asszonyként. (Az idős) Aliide egyedül él. Nővérét megtagadta („Tolvaj volt, a nép ellensége!”), sógora, Hans eltűnt („Meghalt!”), két dolog maradt meg vele, az eltemetett emlékek, s egy eltemetett titok.

A háború előtt, közben, alatt Aliide jó kommunista volt, utána még jobb, szavai alapján véresszájúnak mondanánk. Szerelmes is volt a sógorába, az észt nemzeti hadsereg bujkáló tisztjébe, akinek feleségét, Ingelt, vagyis Aliide nővérét, meg a gyereküket elhurcolták, talán Szibériába, talán meghalni.

És Aliide évekig rejtegeti a sógort, csak hogy megörökölhessen valamit abból a szerelemből, amit Hans érez reménytelenül vágyódva Ingel iránt. De a Szovjetunió hatalmas, és aki Szibériába kerül, arról akkor sem lehet biztosan kijelenteni, hogy még él, ha valójában tényleg nem végezték ki vagy nem pusztult el a lágerekben. Aliide soha nem nézne szembe az eltemetett titkaival, ha nem bukkanna fel a semmiből egy megfélemlített, megvert, szűkölő, szinte gyerek prostituált, aki Vlagyivosztokból jött idáig, Szibéria túlsó végéről, beszél észtül, és a rokonait keresi. De betoppan, a futtatója elől menekül, mert önvédelemből gyilkolt.

Tisztogatás - Szűcs Péter Pál, Szilágyi Zsuzsa, Haás Vander Péter

Tisztogatás - Szűcs Péter Pál, Szilágyi Zsuzsa, Haás Vander Péter

A szaggatott, időugrálásos történetmesélésben kibomlanak a részletek, vagy legalábbis nagyon sok minden, és a színen elhangzó szövegekből összeáll a szinte vég nélküli borzalom. Olyan tragédiasorozat, amelyben egy lélegzetnyi megkönnyebbülés sem jut senkinek. Mindenki iszonyatos bűnöket követ el – a múltban, a jelenben, egyre megy. Ingelt feljelentés (hamis vád) alapján hurcolják el, őt is, Aliidét is megkínozzák, meggyalázzák. Az NKVD (belügy) vallatói szadista állatok – szörnyűségeket követnek el, és erre kényszerítik Aliidét is. Hans a (megszálló) oroszok ellen vív partizánharcot a végtelen erdőkben. A fiatal Aliide magába bolondítja a területi pártszervezőt, hogy általa legyen védve egy bármikori újabb elhurcolás ellen. Az elvtelen alku: újabb önfeladás.

De üldözött a semmiből érkező Zara maga is, prostitúcióra kényszerítik, és a múlt kiderítése végett képes lenne Aliidét megkínozni, akár megölni is. A futtatója korunk gazdasági selyemfiúja (a szexbizniszről éppen a faexportra készül átállni), a másik ember élete számára egy lyukas petákot sem ér. A gorillája meg a KGB-s (titkosrendőrség) karrier létráját járta végig. Zara nekik csak nyomravezető kutya, mert a nagy fogás Aliide földjének, erdőjének megszerzése.

Ez a rettentően sűrű szövésű egymásrautaltság rémséges titkot fed: az elaljasulás, az árulás útját. Az apró lépéseket, amikor Aliide elárulja a nővérét, abban a hiszemben, hogy a jobb megoldást választja. Maga a döntés: elmondhatatlan. Oksanen sem tudta megírni. Hogy a jelenet volt megfogalmazhatatlan, vagy az írói képesség hiányzott, vagy éppen szándékosan hagyta, hogy a színfalak mögött érlelődjön meg a döntés – nem tudni. Nem is fontos.

Tisztogatás - Bozsó Péter, Érsek-Obádovics Mercédesz

Tisztogatás - Bozsó Péter, Érsek-Obádovics Mercédesz

Iszonyú feszültségű jeleneteket teremtett Sopsits rendezése. Ugyanazt az ellentmondásos érzést idézte elő, mint maga a könyv is: hányinger kerülget, de muszáj olvasni, hogy történjen már valami jó is. De csak újabb iszonyatok jönnek – és ahogy a finn–észt viszonyt, az észt–orosz viszonyt látjuk, minden egyszerre tör fel emlékeinkből: Az ötödik pecsét rémületes dilemmája, a magyar zsidóság sorsa, a magyar–orosz viszony a háborútól ’56-ig vezető vadkommunizmus idején – még a Te, rongyos élet piti kis rendőrkapitánya is, mert a hatalomvágy, a hatalmi arrogancia, a megalázás nem korfüggő.

Szilágyi Zsuzsa nagyon pontos idős Aliideként, pont olyan, mint a regénybeli alak, megtiport, meggyalázott ember, ezért gyanakvó és óvatos. Ami a legijesztőbb: a belesulykolt, ellenségkereső jelszavak, minősítések csak úgy dőlnek belőle. Csak a kibomló történet ingatja meg a néző hitét abban, hogy komolyan gondolta-e – valószínűleg addig szajkózta, míg ő maga is elhitte, hogy a testvére bűnös. Csak éppen magának nem (sem) vallja be, hogy ez volt a lehetősége a túlélésre, az életben maradásra.

Árulását ő mondja, de a fiatal Aliide, Érsek-Obádovics Mercédesz játssza el. Ő a múlt emléke. Ez a régi, fiatal Aliide érzett gyöngéd és viszonzatlan szerelmet Hans, a sógora iránt. És ő az, aki az előnytelen külsejű, korlátolt „pártorganizátor” felesége lesz – merő megalkuvó önvédelemből. Ez a fiatal Aliide semmi jót nem kap az élettől, elhisszük, hogy belül is olyan szürke, mint a ruhája. Az idős Aliide mindig a színen van, míg a múlt játszódik, és a fiatalabbik alakja néha őhozzá tud fordulni megerősítésért.

Hans szerepében Bozsó Péter alig néhány boldog pillanatot élhet meg Ingellel (Lévay Viktória), ő a kötelességtudat és a menekülés, pincében bujkálás mártírja. Állandó feszültségben él vagy tűnik el a konyhából nyíló, jól leplezett pinceveremben. A pártorganizátor Martin, a biztonsági páncél. Nagy Viktor még rá is játszik a kevés eszű, de magát roppant nagyra tartó kisfunkci figurájára – aki csak nehezen érti meg, hogy bármikor lecserélhető sakkfigura.

A strici Pavel és a gorillája különös páros. Oksanen regényében borzasztóan tipikusak, de hát ezek az újgazdagok az életben tényleg olyan sematikusak, mint egy rossz regény/darab figurái. Szűcs Péter Pál jóképű, gátlástalan gazembert hoz, aki a nőket úgy árulja, mint a postabélyeget. Mindennapi kenyere a megalázás, a zsarolás. Ha kell, simulékony játékos, de bármikor képes bekeményíteni, hogy Aliidét és Zarát kikészítse. Haás Vander Péter kifejezetten röhejessé faragja Lavrentit, a gorillát, aki a kőkemény belügyi (kínzó? vallató?) múlt ellenére elsírja magát, ha néhai felesége kék szeme eszébe jut. (Ez a nagy orosz lélek – russzkájá dúsá – már a regényben is kissé túlzónak tűnt, pedig tényleg sok ilyennel találkoztunk.)

Tisztogatás - Bozsó Péter, Lévay Viktória, Érsek-Obádovics Mercédesz

Tisztogatás - Lévay Viktória, Érsek-Obádovics Mercédesz (a háttérben a pribékek)

A Shure stúdió szűk terében kiválóan működik a konyha-szoba díszlet. Olyan szegényszagú, mint amilyen akár nálunk is volt egy parasztház a háború után. A fényváltásokkal lépkedünk egyik idősíkból a másikba, és a viszonylag sok játszó kellék eltávolítása beillesztése sem zavaró. A díszletek mellé beszélő jelmezeket is teremtett Kovács Yvette. A színtelenül szürke Aliide mellett az éppen csak mintás Ingel valamit megsejtet, hogy Hans szeme nem véletlenül akadt meg rajta. Pavel kérkedő eleganciájú bőrkabátja és divatcipője, Lavrenti bordó gyűrtselyem (?) hosszított zakója és a selyemfényű nadrág oly példás korlenyomat, hogy felér egy becsületsértéssel.

Stefanovits Angéla adja Zarát, a Natasa néven futtatott prostit. Annyit nem ér az élete, mint egy doboz gyufa. Mindenki belerúg, kihasználja. Törékeny kis figurájának ellentmond, hogy legyűri az erős, robusztus észt parasztasszonyt, mert az igazságot akarja tudni magáról és az anyjáról. Alig hihető, hogy végigvonatozta a sok száz meg ezer kilométert, hogy megtalálja Aliidét. A nagyanyja, Ingel testvérét.

Fotók: Tóth Nóra – A Budapesti Kamaraszínház szívességéből

Sofi Oksanen: Tisztogatás – A Budapesti Kamaraszínház – Shure Stúdió előadása
Fordító: Pap Éva
Rendező: Sopsits Árpád

Aliide Truu – Szilágyi Zsuzsanna
A fiatal Aliide Truu – Érsek-Obádovics Mercédesz
Zara – Stefanovics Angéla
Hans Pekk – Bozsó Péter
Ingel Pekk – Lévay Viktória
Martin Truu – Nagy Viktor
Pavel – Szűcs Péter Pál
Lavrenti – Haás Vander Péter

Díszlet-jelmez: Kovács Yvette

Posted in: NÉZŐ, Színház