Martina Baradel: Jakuza blues (részlet)

Tanaka Dzsunicsiró* kitalált szereplő, alakja azon jakuza főnökök tapasztalatainak és beszámolóinak összegzéséből született, akikkel a szerző találkozott. A vele kapcsolatos események valósak, bár narratív okok miatt, valamint az érintettek névtelenségének védelme érdekében kisebb változtatásokon estek át. A többi szereplő viszont valós személy, akiket a szerző úgy mutat be, ahogyan megismerte őket.
* Átírási és kiejtési szabályok: A fordítás elkészítésekor a nevek és a japán szavak átírásához a magyaros átírást használtuk, ami a Hepburn-átíráson alapul. Ez alapján a szavak is könnyedén kiejthetők. (A fordító megjegyzése.)

1. találkozás

Amikor Kóbéban leszállok a gyorsvasútról, tekintetem egyből egy sűrű erdőre téved. Az elmúlt évek során számos vasútállomáson megfordultam, melyek közül egyesek olyanok voltak, mintha az óceánból emelkedtek volna ki, másokat rizsföldek vettek körül, ismét mások pedig rideg fémszerkezetükkel, jelzőlámpáikkal és felhőkarcolóikkal úgy néztek ki, mint egy sci-fiből vett látomás. Végül volt még néhány kicsi, zsúfolt pályaudvar, ahol mindig a peronon kapható udon leves illata töltötte be a levegőt. Még soha nem jártam azonban olyan utasterminálon, amely ennyire közel esett volna a hegyekhez. A Sinkanzsen pillanatokon belül továbbindul Hirosima felé, és egy sötét alagútban eltűnik a szemünk elől.

Az erdő felől könnyű köd száll fel, megül a fák tetején, én pedig a kijáratot keresem. Az állomás üvegfalán túl végtelen szürke síkság tárul fel. A látóhatár síkját kikötői daruk sziluettjei törik meg: bár jól tudom, hogy Kóbe igazából tengerparti város, és nem hegyvidéki, a sűrű erdő látványa egy pillanatra mégis megzavar.

Először járok itt, és a helyről meglehetősen gyér ismeretekkel rendelkezem: olyanok jutnak eszembe, mint a szörnyű 1995-ös földrengés; a régi, nyugati stílusban épült Kitano városnegyed, melyet a 19. században az elsők között nyitottak meg külföldiek előtt; valamint a híres marhahús. Talán ennek a különleges, japán mércével nézve kihalt, ám burjánzó természeti környezetben megbúvó pályaudvarnak is köszönhető, hogy Kóbe egy csapásra belopta magát a szívembe.

A kijáratnál, egy kis elárusító bódéban, édességeket, italokat és néhány különféle ízesítésű bentót kínálnak. Az ebédidő már rég elmúlt, és kissé meg is éheztem, de túl izgatott vagyok az evéshez. Tépelődöm egy keveset, majd inkább rögtön metróra szállok, hogy bemenjek a központba, Motomacsiba, ahol szállást foglaltam. Miután bejelentkeztem, kipakolom a ruháimat a szekrénybe, majd lehuppanok az ágyra, és sóhajtok egy nagyot, mert eszembe jut, hogy miért is vagyok itt: évekig tartó tanulás és kutatómunka után holnap végre találkozhatok Tanaka Dzsunicsiróval, a japán maffia, a jakuza egyik befolyásos főnökével. Pár éve már foglalkozom a témával, így jól tudom, hogy a jakuza igencsak különbözik attól, amit a filmekben látunk, vagy amiről az újságokban olvashatunk: ez nem egy titkos szervezet, tagnak lenni nem bűncselekmény, és a hozzá köthető erőszakos cselekmények jellemzően sokkal kevésbé súlyosak, mint más bűnszervezetek esetében. Ezért meglehetős nyugalommal várom a találkozót, abban a biztos tudatban, hogy nem történhet velem semmi rossz. Ám ha mégis, akkor is tagadhatatlan tény, hogy egy pályafutása elején járó kriminológusnak nem túl sűrűn adatik meg, hogy személyesen beszélhessen egy bűnszervezet főnökével.

Azon tűnődöm, hogy a ruhák, amiket hoztam, egy fehér blúz, egy sötét nadrág, egy fekete ruha, megfelelőek-e. És vajon hogy kellene viselkednem? Gyorsan elhessegetem ezeket a kétségeket. A találkozó időpontját már korábban kitűztük, egy megbízható újságíró segített megszervezni, így már csak ki kell várnom a holnapot, és elmenni a megbeszélésre. Meggyőződésem, hogy túl sokat fantáziálni a lehetséges forgatókönyvekről felesleges, sőt, hiba lenne: az improvizálás soha nem jelentett gondot, ahogy az ösztönös döntéshozatal sem. Mivel biztosan történni fog valami, amit most nem láthatok előre, jobb, ha nem rágom magam ezeken a gondolatokon. Ezt mondogatom magamnak, ám attól tartva, hogy lekésem a találkozót, egy nappal korábban elutazom Kóbéba…

Ma este sétálok egyet Francescával, egy régi egyetemi barátnőmmel, aki néhány éve él a városban. Kabátot, sálat veszek, és elindulok a kikötő felé. Tisztában vagyok vele, hogy a száz évvel ezelőtti Kóbe már nem létezik, mégis látni szeretném a helyet, ahol 1915-ben megalakult a Jamagucsi-gumi, egy jakuza csoport, amely kezdetben csak mintegy húszfős volt, ám a háború után Taoka Kazuo, a harmadik főnök irányítása alatt a japán alvilág egyik legbefolyásosabb csoportjává vált.

Amikor Taoka árván maradt, a kóbei kikötőben kezdett dolgozni, ahol hamarosan összebarátkozott egy kis klán, a Jamagucsi-gumi tagjaival. Néhány év leforgása alatt elnyerte a „Kuma”, azaz Medve becenevet, mivel mindig igen erőszakosan támadott, és néha előfordult, hogy ellenfeleinek még a szemét is kikaparta. A második világháború éveit börtönben töltötte gyilkosságért. Amikor szabadult, azonnal visszatért a bandájához, és megtudta, hogy Jamagucsi Noboru, a második főnök időközben meghalt. Nem volt hát vesztegetni való idő: a feketepiac virágzott, a kikötő visszatért a régi, kereskedelmi funkciójához, és ahogyan Japán többi részében is, valakinek itt is gondoskodnia kellett a rend fenntartásáról. Kuma rögtön alapított is egy építőipari vállalatot, miközben társait nagy sikerű hódításra vezette az illegális fogadások és a zsarolás világában. Amikor hivatalosan is kinevezték a Jamagucsi-gumi élére, azonnal szövetségre lépett a Honda-kai-jal, egy másik, szintén Kóbe városában működő klánnal, és hamarosan át is vette az irányítást felette. Stratégiája egyszerű volt: szövetségre lépni a kevésbé nagy hatalmú csoportokkal, melyeknek csatlakozniuk kellett az ő szervezetéhez, megtámadni a már ellenőrzése alatt álló negyedekkel szomszédos városrészeket, és ily módon a lehető legnagyobb területet meghódítani. A Jamagucsi-gumi rövid időn belül eljutott a virágzó kereskedelmi városba, Oszakába is. A nagyvárosban kínálkozó lehetőségek alkalmat adtak a klán számára, hogy gyors tempóban, exponenciálisan növelje bevételeit. Kevesebb mint húsz év alatt a Jamagucsi-gumi huszonöt tagú klánból egy háromszáznegyvenhárom csoportot tömörítő szövetséggé vált, amely összesen nem kevesebb mint tízezer tagot számlált. A központ továbbra is Kóbéban maradt, pontosabban a kikötőben, ahol a Jamagucsi-gumi, a szakszervezetek gondos kizárásával, korlátlanul irányíthatta a munkásokat és a teherhajókat. Taoka Kazuo felemelkedése a korabeli politikai szereplőknek is szemet szúrt. Különösen a jobboldali tömörülések keresték vele a kapcsolatot, amelyek az 1960-as évektől kezdve igyekeztek a maguk javára kihasználni a jakuza egyre növekvő hatalmát. Taoka ekkoriban már idősödő vezetőnek számított, de tizenkétezer emberrel a parancsnoksága alatt még mindig a japán bűnözői világ nagy hatalmú kulcsfigurája maradt. Legalábbis 1978-ig, amikor egy júliusi estén egy klubban megtámadták, ahol más, fontos jakuza tagok és néhány lány társaságában tartózkodott. Mint kiderült, a támadással Narumi Kijosi, az oszakai Macuda-gumi tagja akart bosszút állni főnökük meggyilkolásáért, aki a Jamagucsi-gumi tagjaival vívott konfliktusban vesztette életét. Egy 38-as kaliberű fegyverrel nyakon lőtte a Medvét, majd a zűrzavarban elmenekült. Taoka túlélte a merényletet, Narumit pedig néhány héttel később, Kóbe közelében egy hegyen, megcsonkított testtel találták meg. A legendás főnök a támadást ugyan sikeresen átvészelte, az őt ért sérelemért pedig bosszút állt, de az elszenvedett traumát soha nem heverte ki teljesen, és végül 1981-ben meg is halt.

A fiatal Taokára gondolok, aki egykor valószínűleg ugyanezeket az utcákat járta be, és megérkezem a kikötő környékére. A délután napos, és a Meriken park füves és homokos területein játszó gyerekek csilingelő hangja hirtelen visszaránt a jelenbe. Azóta ezt a területet teljesen rehabilitálták: a kilátótorony alatt turistalátványosságok sorakoznak, mólót építettek a naplementekor induló mini hajóutak számára, a szépen felújított kikötői épületekben pedig különféle kis éttermek várják a vendégeket. Én azonban nem ezt a hangulatot keresem, ezért az igazi kikötő felé veszem az irányt. Ahogy a város eldugottabb részébe érek, a gyerekek vidám nevetése egyre halkul mögöttem. Balra, a felhőkarcolók között, megpillantom a hegyek zöld sziluettjét, amely érkezésemkor az állomáson fogadott: gyönyörű, tele életenergiával, lelki szemeim előtt mégis Narumi holtteste jelenik meg, és a sok szerencsétlen ember, akik minden valószínűség szerint e buja növényzet között lelték halálukat. Közben egy parkolóhoz érek, ahol hangszórókkal felszerelt teherautó áll, oldalán az ALL JAPAN DOCKPORTERS UNION felirat, a dokkmunkások szakszervezetének neve olvasható. Tetejére a társadalmi egyenlőtlenséget elítélő, a munkásokat támogató plakátokat rögzítettek. Kóbe kikötőjében, melyet hagyományosan a jakuza ellenőrzött, és mindenféle munkásszervezetet kategorikusan betiltott, a szakszervezetek puszta jelenléte az élő bizonyíték rá, hogy a szervezett bűnözés mára már ebből a térségből is végérvényesen kiszorulóban van. Talán ez az első alkalom, amikor belém hasít a gondolat, hogy a japán maffia terjeszkedésének és virágzásának tanulmányozása közben a szervezet elmúlásának lehetek most tanúja. A hanyatlás parabolája.

Kóborlásom végén csatlakozom Francescához. Egy családi vállalkozásként működő kis jakitori-étterembe beszéltünk meg találkozót, amely a Motomacsi negyed szűk utcái között bújik meg. Ő a szokásos teáját rendeli, és az étterem nevét is adó húsnyársat, én pedig a szokásos sörömet kérem, különféle zöldségekkel. Rég nem láttuk egymást, és ő legfeljebb sejtheti, miért jöttem valójában Kóbéba. Így hát a grill sűrű füstjében, amely egész éjjel körbeleng majd minket, elmesélem neki a réges-rég kezdődött történetet, amely miatt ellátogattam a városba, hogy elkészítsem az interjút, amiről évek óta álmodoztam.

Egy augusztusi késő estén kezdődött, amikor először jártam Japánban, ahová egy nyelvtanfolyamra érkeztem. Két, szintén itt tanuló olasz diák barátommal a Vakajama prefektúrában található Sirahama fürdőváros tengerpartján sétálgattunk. Egyszer csak egy fura csoportosulásra lettünk figyelmesek: négy férfi, egy nő és egy gyerek a félhomályban csillagszórókkal játszott. Én ezt a szórakozást mindig is szilveszter éjszakájához társítottam, ám Japánban tipikusan nyári időtöltésnek számít. A földre terített pikniktakarón szanaszét sörösdobozok, teásüvegek, chipses zacskók, cukorkák hevertek, kis tálkákban pedig onigirit tálaltak fel. Kíváncsian közelebb sétáltunk, mire a társaságban lévő két férfi kedvesen meghívott minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk.

Fordította: Tekulics Judit

Martina Baradel: Jakuza blues
Corvina Kiadó, Budapest, 2026
336 oldal, teljes bolti ár 7990 Ft