Berend T. Iván: Örvények és sziklák között (részlet)

A szerző – a szerzőről

Életem hosszú és változatos, immár a kilencvenes éveim közepe felé haladva. Minden korán kezdődött életemben. Gyermekkorom egyetlen napon, 1944. október 30-án véget ért, amikor egyenruhás nyilassá vált korábbi barátom átadott a németeknek. Gyerekkori játszótársaim eltűntek, Gyuri, Józsi és Robi meghalt, Bandi, Tomi és Miki elhagyta az országot. Én alig múltam 22 éves, és már megnősültem, 24 évesen már apa voltam, és 25 évesen már megjelent első könyvem.

Ma, több mint háromnegyed évszázad múltán korosztályomhoz tartozó legrégibb barátaim elmentek már. József Attilával szólva „akárhogyan lesz, immár kész a leltár”. Minden érdekel, mert volt idő, hogy mindentől el voltam zárva. Születtem a nagy gazdasági válság közepén a fasizálódó Magyarországon, éltem tomboló fasizmus, a sokat ígérő, de végül kiábrándító kommunizmus Magyarországán. Éltem kiszolgáltatva háborús években, és megéltem egy forradalmat, de akkor már fegyver volt a kezemben. Megéltem öt rendszerváltást, és az ötödik, aminek aktív résztvevője voltam, megindította Magyarországot Európa felé, de amikor ehelyett visszafordult, a „régi Magyarország” régi arcát mutatva elüldözött. Ekkor, elfogadva a University of California Los Angeles (UCLA) korábban lemondott, de megismételt meghívását, áttelepültem Amerikába.

Életemet, most már úgy tűnik, végigkísérték a hatalomvágyó diktátorok. Hároméves voltam, amikor az egyik legveszedelmesebb uralomra jutott Németországban. Kilencvenharmadik életévemben Oroszország élén egy másik újra háborút robbantott ki Európában. Tizenöt éves voltam, amikor a történelemben először ledobták az akkor előállított két atombombát. Napjainkban már 11.000–12.000 jóval nagyobb erejű atom- és hidrogénbombát tartanak bevetésre készen kilenc országban. Közöttük nem egy atomhatalom lépései kiszámíthatatlanok, és van ország, mely úgyszólván naponta fenyegetőzik bevetésével.

Éltem egy bezárt országban, ahol a határt aknamezők és kerítés zárta le, s ahonnan másfél évtizedig nem lehetett kilépni. Nem tudtam, mi lehet a világban. Majd bejártam a világot. Európa – egyetlen országát kivéve – minden országában jártam, de Kínában, Indiában, Laoszban, Indonéziában, Mexikóban, Guatemalában, Egyiptomban és Jordániában is. Japánban egy tucatszor. Ismertem a szegénységet, egy pár cipőm volt, és amikor kilyukadt, csak kalucsniban tudtam járni. Kis vaskályhát illesztve a cserépkályhába fűtöttük a szobát, a világtörténelem legsúlyosabb inflációját éltem át, amikor az árak fél nap alatt kétszeresükre ugrottak. Laktam ötödmagammal egy szobában, és aludtam egy kétszemélyes ágyban a lábnál hosszában harmadikként, feküdtem harmadmagammal egy fapriccsen, ahol csak egyszerre tudtunk megfordulni, de végül amerikai egyetemi tanár lettem, élek egy kétszintes házban Feleségemmel kettesben. Életem első dolgozószobáját 66 évesen foglalhattam itt el, könyvespolcok vesznek körül, és ablakomból egy megnyugtató, beépítetlen völgyre és hegyre nézek. Délutánonként kiülünk a kertbe teázni.

Voltam a náci hadsereg kényszermunkása, összevertek a komáromi nyilasház pincéjében. Magyarország két börtönében is ültem először magáncellában, majd századmagammal megtetvesedve és megrühesedve. A rühességből egy rabtársam jó tanácsát megfogadva kikúráltam magam, rühes testrészeimet vizeletemmel kenegetve, ami megölte a bőr alá fészkelt és rettenetes viszketést okozó kis férgeket. A tetvek azonban tífusszal fertőztek meg, ami már a német haláltáborban tört ki rajtam, München mellett. A magas láztól alig hallottam és láttam. Igaz, orvos sem látott engem, de 14 éves szervezetem végül legyűrte a bajt. Harminckét kilóra, úgyszólván csontvázzá fogytam. De ekkor is találkoztam emberséggel, és ez erőt adott. Herr Ludwig, Wehrmacht-törzsőrmester parancsnokom a 20-30 kilós bálák napi cipelésétől fel akart menteni és a bálák számolására beosztani. A komáromi nyilasházban egy nyilas, aki megmotozott, halkan azt mondta, „de sovány vagy, fiú”, dachaui fogoly szobaparancsnokom, egy bécsi kommunista, aki osztotta a híg leves kosztot, igyekezett nekem az aljáról sűrűbbet meríteni, és egyszer azt mondta: „mi egyszerre fogunk majd hazamenni”. Ez is hozzásegített, hogy túléljem, és hazamenjek Budapestre. Szerencsések voltunk, mert szüleim, nagymamám és testvérnek számító unokatestvérem is túlélték a háborút. Szerencsétlenek voltunk, mert egyetlen testvéremet, a másik nagymamámat, öt nagybátyámat és több mint húsz unokatestvéremet megölték.

Kiváló középiskolába járhattam, különleges tanárok formálták érdeklődésemet. Karizmatikus történelemtanárom, Pach Zsigmond Pál hatására már 16 évesen elhatároztam, hogy történész leszek. Az ő hatása egész életemet meghatározta. Tizenhat-tizenhét évesen rávetettem magam a német, francia, orosz és később latin-amerikai irodalomra, ebben Szabolcsi Miklós magyartanárom hatása nagy szerepet játszott. Olvastam, rendszeresen bejártam a Széchényi Könyvtárba, és hetente háromszor fent ültem az Operaház kakasülőjén. Elragadott az irodalom és a zene, ami végigkíséri életemet. A legrosszabb években jártam két egyetemre, s a tantárgyak jó része egyetlen tankönyvre korlátozódva nem nyitotta ki a világot, de a legfontosabb, hogy megtanultam tanulni. Mindent bepótolni.

Egyetemi katedrára ülhettem Magyarországon és Amerikában, két munkahelyen és két nyelven hatvanöt éven át tanítottam. A büszke, Széchenyi István alapította Tudományos Akadémia elnöke, a nemzetközi Történész Társaság elnöke és öt ország tudományos akadémiáinak tagja lettem. Sportoltam, és 16 évesen a nemzeti bajnokság első osztályában kosárlabdáztam. Két súlyos sportbalesetet éltem túl. Eltörtem egy gerinccsigolyámat, és negyedévig deréktól fejtetőig gipszben voltam. Lékelni kellett a koponyámat, hogy egy ökölnyi vérömlenyt eltávolítsanak. Most már, ha száz méternél többet kell mennem, csak tolókocsiban tudom ezt megtenni, de most is minden reggel az uszodában kezdem a napot.

Volt azonban, ami soha nem változott életemben: mindig szerető család vett körül, szülők, élettárs, gyerekek, sok jó barát, közöttük sok baráttá vált volt tanítvány. És állandóan dolgoztam, huszonhat egyedül és tizennégy társszerzővel írott könyvet publikálva. Munka nélkül ma sem tudom elképzelni az életet. Minden érdekel, és amiről írok, remélem, olvasóimat is érdekelni fogja.

Berend T. Iván: Örvények és sziklák között. Esszék
Napvilág Kiadó, Budapest, 2024
248 oldal, teljes bolti ár 4400 Ft