Kucsera Éva: A Tabán macskája (részlet)

Réges-régen, molyrágta időkben, midőn a három hegy – a Vár-hegy, a Nap-hegy és a Gellért-hegy – közötti Tabánt girbegurba utcák és pertli széles sikátorok hálózták, az Ördög-árokban pedig úgy hömpölygött a víz, mintha lidércek táncolnának rajta, hetente egyszer postakocsi érkezett Bécsből.

Azon a borús szerda estén a járat közel egynapos késésben volt. A különösen peches út alatt a kocsisnak meggyűlt a baja a szakadó esővel, a majdhogynem tengelyig érő sárral, a morcos utasokkal, valamint egy szerfelett bosszantó kismacskával. Utóbbi egy zsákban hevert a lábtartón, és mázsás súlyként nyomta a kocsis minden gondolatát.

Amikor a bécsi delizsánsz elérte a Tabán első házait, a kocsis tudta, nem halogathatja tovább, amit már az indulása óta meg kellett volna tennie. Elfogyott minden kifogás, nem volt több eltékozolható idő. A hajóhídig semmiképpen sem fuvarozhatom ezt a nyávogó kis pondrót, gondolta.

A kocsis bal kezével megszorította a nyakában függő amulettet, egy bőrzsinóron lógó díszes ónix követ, majd váratlanul lerúgta a zsákot. Távolról esetlen, véletlen mozdulatnak tűnhetett a dolog, pedig egész úton ezt tervezgette. Aprólékosan kigondolta. A kocsis adott a látszatra. Lélekben felkészült rá, hogy ha valaki számon kérné rajta a lepottyanó zsákot, akkor ő a véletlenre hivatkozhasson. Hopsza, leesett? Nagyon köszönöm, hogy szólt!, készítette elő a hazugságát.

De senki sem szólt, senki sem kiáltott.

A postakocsi lassan döcögött tovább a Hosszú utcán. Az öt ló patái ütemesen kopogtak a macskakövön. Négy lovat a megszokott módon a kocsi elé kötöttek, ám a kilenc utas miatt – akik közül az egyik a postakocsi hátsó lépcsőjére kötözve zötyögött már három napja – még egy lóra szükség volt. Az ötödik, a szélhámos ló éppenhogy elfért az egyre szűkülő, kanyargó utcán. Errefelé ugyanis igen furcsán építkeztek: a házakat szorosan egymáshoz tapasztották, és ahogy egy-egy emelettel megtoldották őket, az épületek szinte összehajoltak az utca felett. A tabáni ember, ha tehette, minden talpalatnyi földbe szőlőt ültetett, szép kadarkát, így a házakat egymásra hányta, az utcákat keskenyre szabta.

A postakocsi oldalára erősített nagy ládák már-már súrolták a házfalakat. A kocsis idegesen manőverezett. Aggasztották a szűk fordulók, no meg az a két férfi, akik az út bal oldalán ácsorogtak. A férfiak szemét eltakarta a kalapjuk, ettől függetlenül a kocsis érezte lapos, kutató pillantásukat. Méregették őt is és a delizsánszot is.

Talán látták a zsákot, és mindjárt szóvá teszik, le fognak buktatni, rettegett magában a kocsis.

A férfiak behúzódtak egy kapualjba, hogy utat adjanak a szélhámosnak és a postakocsinak. Ámde szólni egy szót se szóltak. Vagy nem látták a lezuhanó zsákot, vagy ha látták, ügyet sem vetettek rá.

A kocsis most már biztosan tudta: megúszta. Végre rendesen kapott levegőt. Sőt, megkönnyebbülése villámgyorsan kevély diadalba csapott át, és büszkén düllesztette ki a mellkasát, emelte magasra az orrát. Öntelt mosolyra húzódott a szája. Dölyfös csillogás költözött a szemébe. Túl volt rajta. Nem egyszerűen megcsinálta, hanem zseniálisan oldotta meg a problémát. Alig bírt megülni a bakon önnön nagyszerűségétől.

Bécs óta állt benne a frász. Nem gyűlölte a macskákat, de ha tehette, elkerülte őket. Alvó macskát sohasem ébresztett fel, kóbor macskát sohasem simogatott meg, és sohasem ült olyan székre, amelyen macska szokott aludni.

Most viszont esélye sem volt a kitérésre. Indulás előtt két perccel a húga nyomta a kezébe a zsákot, benne a macskát.

– Szabadulj meg tőle! – suttogta őrülten csillogó szemmel. – Démon lakik ebben a dögben!

A kocsis meglepetésében szólni se tudott, és mire megtalálta a szavakat, a húga már eltűnt, ő meg ott maradt a zsákkal és a türelmetlen utasokkal.

Akkor még nevetett húga tébolyultságán – ugyan, mi gondot okozhat egy párhetes vakarék, mulatott magában –, de alig hagyták el a városkaput, már a fogát csikorgatta. Gondolatait elárasztotta a „hitvány férgecske”, ami ugyanolyan hangosan tudott vernyákolni, mint hallgatni. A kocsis hol attól rettegett, hogy valamelyik utasa meghallja a nyivákolást és panaszt tesz, hol a nagy csendtől verte ki a víz, mert ilyenkor arra kanyarodtak a gondolatai, hogy nem is macska van a zsákban, hanem egy boszorkány. Egy boszorkány, aki a zsák sötétjében pokoli terveket szövöget ellene, és amint teheti, bosszút áll majd rajta. Két rettegés között a tökéletes pillanatot várta. Átok ellen sűrűn szorongatta az amulettjét. Szinte sírva könyörgött egy remek lehetőségért, hogy gond nélkül megszabadulhasson a zsáktól és a macskától. Főként a macskától.

A hibátlan időzítés mindeközben másfelé járt, egyetlen pillanatra sem keresztezte a postakocsi útját. Csak a bajok jöttek sorban egymás után.

Kucsera Éva: A Tabán macskája
Illusztrátor: Makhult Gabriella
Pertli Kiadó, Vácduka, 2026
144 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft