Defektesek között élünk | Laurent Baffie: Lököttek / Karinthy Színház

Posted on 2019. október 1. kedd Szerző:

0


Blanche (Balázs Andrea) fertőtlenít

Bedő J. István |

Ha valaki időről időre végigtapogatja a zsebeit, feltúrja a kofferjét, hogy mindent elhozott-e, amire szüksége van mondjuk a vizsgára vagy a repülő­úthoz, előbb-utóbb szemet szúr. Esetleg igyek­szünk úgy tenni, mintha nem lett volna feltűnő a szorongása.

Ha meg az utcán látunk-hallunk ok és vitapartner nélkül ocsmányul káromkodó embert, (ismereteink függvé­nyében) gondolhatunk arra, hogy nagyon részeg, vagy csupán beteg.

A francia Laurent Baffie csaknem másfél évtizede (óriási sikerrel) futó darabja besorolása szerint komédia – és valóban szinte alig marad szem szárazon a röhögéstől. Pedig akár háboroghatnánk is, ha éppen… Ha éppen a néző hasonló problémákkal küszködne, mint a pszichológusra várakozók. Ugyanis ahogy sorban megérkeznek a sztár­doktor várószobájába, mindről kiderül valami defektus. Fred kényszeresen káromkodik, Vincent megszállott számlálgató, Marie mindent ellenőriz, Blanche tisztaságmániás, Lili mindent kétszer mond, végül Bob szimmetriabubus.

A hat páciensben a kényszeresség a közös – Vajda Anikó a fordításában igen találó magyarítást választott címnek! Hát most képzeljük el, mi minden ütközhet össze, ha hatféle dudás kerül egy csárdába.

A káromkodógép Fred, Pap János trágár kifejezéseivel áraszt el mindenkit – de nem tehet se róla, se ellene: Tourette-szindrómája van. Az elején csak a csiklandós nevetéseket csiholja ki (Jujjj, hát színpadon ilyet!), majd apránként kiviláglik, mennyire értelmes és empatikus alak. Sőt helyzetmentő is: nyugalmát olykor át tudja ragasztani a többiekre.

Együtt a csapat (Tenki Dalma, Pápai Erika, Baronits Gábor, Pap János, Marton Róbert) a társasjátékra, csak Blanche rohant el kezet mosni

Vincent-t hallgatva (az Esőemberen felnőtt, szocializálódott) néző már kapásból érti, hogy a Marton Róbert megformálta taxis: tuti autista. Pontosabban jól funkcionáló autisztikus figura, aki mindent tud, ami számokkal megközelíthető – sőt az legyen minél bonyolultabb, hatalmasabb. Akkor dől el benne a borjú, amikor a feladvány túl egyszerű, olyankor az egyébként szelíd és viccelődő férfi tán még ölni is tudna. Marton remekül ingázik a két viselkedés között: néha joviális apafigura, máskor a vihar zúdul ki a száján.

Marie (Pápai Erika)

Pápai Erika szentfazék Marie-ja többes terhet hord. Nem bízik abban, hogy minden nála van, nem bízik abban, hogy minden létező csapot és kapcsolót elzárt, és jajmilesz, ha leég-felrobban-szétázik a lakás. Ráadásul még abban sem bízik, hogy időben eléri az induló vonatát. És mivel mély­ségesen bigott személyiség, állandó keresztvetéseivel, sűrű imádkozásaival kivívja a folyton csipkelődő Vincent rosszallását. („Hagyja már abba a horgolást!”). Pápai nagyon finom eszközökkel mutat meg egy további tipikus viselkedést is: szégyelli, ezért eltagadja kényszerességeit. Na, és a bigottságról mesélő ruhája! (Jelmezek: Cselényi Nóra)

Balázs Andrea (Blanche) fertőzésfóbiája, kézmosási szenvedélye – persze csak ebben a környezetben – felidézi a kényszeres Karinthy Gábort (a Csöndherceget). Blanche mindenre epidemiológusi mélységű magyarázatokat adó stílusa nehezen különböztethető meg a hétköznapi egészségtudatosokétól, akik bármikor képesek kiselőadást tartani a természetes hatóanyagú szumátrai fog­kenő­csökről. Ennek a kényszernek a hordozója (elszenvedője) olyan figura, akivel a néző szinte bárhol, bármikor összefuthat.

Szegény Bob megint csak valamilyen mértékig autista. Minta nélküli pólója, középen elválasztott haja (még egyforma állású két füle is) lebírhatatlan szimmetriaigényét támogatja. Ráadásul nem léphet semmilyen vonalra, pedig a padló markánsan csíkos… (Bujdosó Nóra nagyon gyakorlatias díszlete.) Ezért aztán a fali csöveken függeszkedve vagy székről székre közlekedik a várószobában. És ha bármelyik szabályát sérelem érné, Baronits Gábor hisztérikus rohammal reagál.

Lily (Tenki Dalma)

Végül a kamaszlányféle Lily toppan be, akit Tenki Dalma formál meg. Ismétlési kényszere előbb mulatságos, aztán elszomorító. Persze mindegyik kényszeres állapota elszomorító – nagy teher az ilyen, neki, a szűkebb, a tágabb környezetnek. Tenki az írói, illetve rendezői (Kelemen József) instrukciónak megfelelően ismétel mindent. Előbb röviden, később egyre hosszabban, a gesztusokkal együtt. Tudom, hogy nem szabad a vígjátékon a való életet (a valódi defektust) számon kérni, de itt író és rendező is engedményt tett a nagyobb nevettetés érdekében. Tenki majdnem félperces tirádája (az a színpadon hosszú idő), majd megismételve a gesztusokkal együtt – sok, és nem valódi, míg a többiek baja az. Igaz, mulat a nép, és a közönségnél elért siker szinte a legfontosabb.

Kelemen egyébként pompásan irányította a színészeit, minden mozdulat kényszeresen (bocs…) jól van a helyén. Ne feledjük, Baffie anyaga kiérlelt játék, a kiinduló ötlettől a várakozásban kényszerűen (bocs…) kialakult társas­játékig, ami végül is csoportterápia. [A társasjátékok közösségformáló hatásával kapcsolatban az olvasó figyelmébe ajánlom a Népszava cikkét. Véletlen vagy kényszerű (áááh…) egybeesés?]

Sajnálatos módon a Lököttek színlapja mindent elmond Baffie darabjáról – ami elmondható. Tudniillik ha (és meg nem engedve) ennél akár egy szóval is több íródna le, azzal a poéngyilkolás megbocsáthatatlan bűnébe esnék.

Mindenesetre a Karinthy Színház szeptember végi bemutatója így is majdnem 99,5 körös győzelem.

Fotók: Gergely Bea

Laurent Baffie: Lököttek
Fordította: Vajda Anikó, dramaturg: Perczel Enikő
Rendezte: Kelemen József

Részletek és jegyvásárlás