Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad (részlet)

|| 1 ||

Lilát öt évvel ezelőtt, 2005 telén láttam utoljára. Reggel volt, sétáltunk az országút mentén, de, ahogyan már évek óta, nem volt meg köztünk az összhang. Csak én beszéltem, emlékszem: Lila dúdolgatott, köszöngetett mindenkinek, egyesek vissza se köszöntek, és csak nagy ritkán kiáltott közbe valamit, aminek nem sok köze volt ahhoz, amiről beszéltem. Sok csúnya dolog történt az évek alatt, néhány szörnyű is, és ahhoz, hogy újra rátaláljunk a kölcsönös bizalomra, meg kellett volna osztanunk egymással titkos gondolatainkat, de nekem nem volt erőm szavakat keresni, Lilának talán igen, de neki meg kedve nem volt, nem látta értelmét.

Mindenesetre én nagyon szerettem, és amikor Nápolyban jártam, mindig próbáltam találkozni vele, pedig, el kell mondanom, egy kicsit féltem tőle. Nagyon megváltozott. Mindkettőnket utolért már az öregség, de miközben én harcoltam a kilók ellen, ő továbbra is csont és bőr maradt. Rövid haja volt, maga vágta, galambősz, de nem azért, mert így tetszett neki, hanem mert nem érdekelte. Roppant megviselt arcán egyre inkább kiütköztek az apja vonásai. Idegesen, szinte rikoltozva nevetett és túl hangosan beszélt. Folyamatosan gesztikulált, olyan heves elszántsággal, mintha ketté akarná vágni a házakat, az utat, a járókelőket, engem.

Az iskola környékén jártunk, amikor a hátunk mögül felbukkant egy számomra ismeretlen fiatalember, és lihegve odakiáltott Lilának, hogy a templom mellett, a virágágyásban egy női holttestet találtak. Odasiettünk, Lila erőszakosan befurakodott a bámészkodók közé, és magával rángatott engem is. A halott az oldalán feküdt, rettentő kövér volt, ódivatú, sötétzöld esőkabátot viselt. Lila azonnal felismerte, én nem: gyerekkori barátnőnk, Gigliola Spagnuolo volt, Michele Solara egykori felesége.

Évtizedek óta nem láttam. Szép arca megcsúnyult, a bokája hatalmasra duzzadt, egykor barna haja most tűzvörös volt, hosszú, mint lánykorában, de ritkás: szétterült a virágágyás göröngyein. Csak az egyik lábán volt cipő, barna, lapos sarkú, ütött-kopott, a másikon meg szürke, a nagylábujjánál lyukas pamutharisnya feszült; a másik cipő egy méterrel odébb árválkodott, mintha Gigliola valamiféle hirtelen fájdalom vagy ijedség miatt lerúgta volna magáról. Sírva fakadtam, Lila undorodva nézett rám.

Leültünk egy közeli padra, megvártuk, hogy Gigliolát elvigyék. Senki sem tudta, mi történhetett, hogyan halt meg. Aztán begubóztunk Liláékhoz, a szülei régi kis lakásába, ahol most a fiával, Rinóval lakott. Beszélgettünk Giglioláról, egykori barátnőnkről, Lila szapulta, azért, ahogyan élt, a kivagyiságáért, a gonoszságaiért. De ezúttal én nem tudtam figyelni, Gigliola arcára gondoltam, ahogy feküdt féloldalt a földön, és a hosszú, megritkult hajára, a fehéres foltokra a koponyáján. Mennyien nem élnek már kislány kori társaink közül, eltűntek a föld színéről, meghaltak betegségben, kikezdte őket a viszontagságok dörzspapírja, vagy mások ontották ki a vérüket. Egy ideig a konyhában ücsörögtünk leverten, egyikünk sem szánta rá magát, hogy leszedje az asztalt, aztán újra elindultunk.

Szép téli nap volt, nyugalmat árasztott a napsütés. A régi telep, velünk ellentétben, mit sem változott. Ugyanazok a szürke, alacsony házak, az udvar, játékaink színtere, az országút, az alagút sötét szájai, az erőszak. Viszont a környék átalakult. Eltűntek a tavak zöldes foltjai, az egykori konzervgyárat lebontották. A helyükön csupa üveg felhőkarcolók csillogtak, bizonyítékai a ragyogó jövőnek, melyben annak idején senki sem hitt. Hosszú évek alatt történt a változás, és én végigkövettem, néha kíváncsian, de legtöbbször szórakozottan. Kislányként úgy képzeltem, hogy a telepen túl Nápoly ezer csodát tartogat. A pályaudvarnál épülő felhőkarcolótól például tátva maradt a szám, évtizedekkel korábban: emelet emelet hátán, sudáron, szédítő magasságokig, legalábbis akkor úgy tűnt, a merész állomásépület mellett. Mindig rácsodálkoztam, ha arra jártam: nézd, milyen magas, mondtam Lilának, Carmennek, Pasqualénak, Adának, Antoniónak vagy bárki másnak akkori társaim közül, akikkel a tengerhez jártunk, a gazdag negyed mellé. Angyalok lakhatnak odafent, gondoltam, onnan gyönyörködnek a városban. Csodás lett volna felmenni, felmászni egészen a legtetejéig. A miénk volt az a toronyház, hiába esett messze a teleptől, láttuk, hogyan épül, napról napra. De félbemaradt az építkezés. És onnantól fogva valahányszor elém tárult, Pisából hazafelé, már nem is annyira a megújuló világ jelképét láttam benne, hanem sokkal inkább a tehetetlenség egy újabb fészkét.

Akkortájt döbbentem rá, hogy nincs nagy különbség a telep és Nápoly között, akadálytalanul csúszkál a fertő egyiktől a másikig. Egyre inkább valamiféle foszlós tésztának éreztem a várost, amely nem bírja az évszakok váltakozását, a meleget, a hideget és főképp a viharokat. Elöntötte a víz a pályaudvart, beomlott a fedett passzázs a múzeum mellett, egy földcsuszamlás miatt sokáig áram sem volt. Örökre megmaradtak bennem a veszedelmekkel teli sötét utcák, az egyre zabolátlanabbul cikázó autók, a kátyúk, a széles pocsolyák. A csordultig megtelt csatornákból fröcskölt, zubogott a víz. Lávaként hömpölygött a bűzös, szemetes, baktériumokkal teli folyam a vadonatúj, kecses házakkal teli domboldalról; gyarapította a tengert vagy pusztította a föld alatti világot. Szedte áldozatait a mocsok, a korrupció, az erőszak, mégis, a nép dalolva szavazta meg, újra és újra a politikusokat, akik elviselhetetlenné tették az életét. Valahányszor hazalátogattam, amint leszálltam a vonatról, óvatosan forgolódtam gyermekkorom helyszínein, vigyáztam, hogy kizárólag nyelvjárásban beszéljek, mintegy jelezve: közületek való vagyok, ne bántsatok.

Amikor lediplomáztam és írtam egy elbeszélést, melyből egészen váratlanul néhány hónap alatt könyv lett, még sötétebben kezdtem látni egykori világomat. Miközben Pisában és Milánóban jól éreztem magam, és időnként boldognak is, a szülővárosomban egyfolytában attól féltem, hogy valamilyen előreláthatatlan esemény odaláncol, és elveszítek mindent, amit elértem. Nem mehetek vissza Pietróhoz, akivel készültünk hamarosan egybekelni; örökre bezárul előttem a takaros könyvkiadó kapuja; nem élvezhetem többé Adele, a leendő anyósom kifinomultságát, egy olyan anyáét, amilyen az enyém sosem volt. Már korábban is zsúfoltnak éreztem Nápolyt, csupa tülekedés, a Garibaldi tértől a Forcella negyedig, a Duchescáig, a Lavinaióig és a Rettifilóig. A hatvanas évek végén, úgy tűnt, tovább nőtt a tömeg, és ellenőrizhetetlenül terjedt a türelmetlenség, az agresszió. Egyik délelőtt elkóboroltam a Mezzocannone útig, ahol néhány évvel korábban eladóként dolgoztam egy könyvesboltban. A kíváncsiság vezetett, hogy viszontlássam a régi munkahelyemet, na meg, főleg, az egyetemet, ahol sosem jártam. Össze akartam hasonlítani a pisaival, és titkon reméltem, hogy összefutok Galiani tanárnő gyerekeivel – Armandóval, Nadiával –, és eldicsekedhetek nekik, mire vittem. De az utcától, az egyetem látványától rám tört a szorongás: mindenütt hemzsegtek a nápolyi és délolasz diákok, jól öltözöttek, harsányak, magabiztosak, közönségesek, faragatlanok. Nyüzsögtek a bejáratoknál, az aulákban, a titkárság előtt, ahol hosszú, lármás sorok kígyóztak. Hárman-négyen összeverekedtek, pár lépésnyire tőlem, ki tudja, miért, mintha egymás puszta látványa robbantotta volna ki belőlük a sértéseket és az ütéseket, vérszomjas kanok, őrjöngve szidalmazták egymást, olyan nyelvjárásban, amit még én is alig értettem. Menekülőre fogtam, mint akit megérintett a veszély, azon a helyen, amelyet biztonságosnak, a józan ész tanyájának képzeltem.

Egyszóval, úgy tűnt, évről évre romlik a helyzet. Újra és újra felbolydult a város, az esős időszakban leomlott egy jókora bérház, eldőlt, mint amikor valaki egy ócska fotel szúette karfájára támaszkodik, és a karfa leszakad. Halottak, sebesültek. Meg ordibálás, dulakodások, levélbombák. Mintha a város egy fenevadat rejtegetne a zsigereiben, mely nem tud kiszabadulni, ezért pusztítja belülről, vagy rettenetes, gennyes pattanásokat okoz a felszínen, melyek, ha kifakadnak, mindenkit megmérgeznek, gyerekeket, felnőtteket, öregeket, más városok népét, a NATO amerikai embereit, mindenféle-fajta turistákat és az összes nápolyit. Hogyan lehet egy ilyen zűrzavaros és veszélyes helyen élni, a külvárosban, a központban, a dombokon, a Vezúv alatt? Milyen szörnyű élmény volt San Giovanni a Teduccio, de már az út is, amíg kijutottam oda. Milyen szörnyű élmény volt a gyár, ahol Lila dolgozott, és maga Lila is, Lila a kisfiával, Lila, aki egy nyomorúságos lakásban élt Enzóval, de az ágyát nem osztotta meg vele. Azt mondta, Enzo a számítógépek működését tanulmányozza, és ő szeretne segíteni neki. Belém ivódott a hangja, ahogy próbálja elkendőzni San Giovannit, a szalámikat, a gyár bűzét, a saját helyzetét, és tettetett jártassággal emlegeti a milánói egyetem kibernetikai központját, meg a szovjet kutatóközpontot, ahol a számítógépek gyakorlati alkalmazását kutatják a társadalomtudományok terén. Azt akarta bemesélni, hogy nemsokára Nápolyban is lesz egy ilyen kutatóközpont. Na persze, gondoltam, Milánóban lehet, a Szovjetunióban biztosan van, de itt nincs, ez csak a te zabolátlan elméd bolondériája, amibe belerángatod szegény Enzót is, aki lesi minden szavadat. Egy út van: el innen. Elhúzni örökre, messzi ettől az élettől, a gyerekkorunktól. Letelepedni ott, ahol a rend az úr, ahol tényleg minden lehetséges. És én megtettem. De csak azért, hogy évtizedekkel később ráébredjek, tévedtem, olyan az egész, mint egy lánc, egyre nagyobb láncszemekkel: a telep és a város, a város és Olaszország, Olaszország és Európa, Európa és a Föld. Ma már így látom: nem a telep beteg, nem Nápoly, hanem az egész világ, az univerzum vagy az univerzumok. És a játék lényege az, hogy leplezzük, önmagunk előtt is, a valóságot.

Lilának is elmondtam ezt azon a délutánon, 2005 telén, lelkesen, amolyan kárpótlásként, beismerésként, hogy ő kislány korunk óta tudta, anélkül hogy valaha elhagyta volna Nápolyt. De azonnal el is szégyelltem magam, hallottam a szavaimban az idősek ingerült borúlátását, hallottam azt a hangsúlyt, amelyet tudtam, hogy utál. És tényleg, ideges mosolyszerűségre rándult a szája, kivillantak viharvert fogai.
– Okoskodsz, osztod az észt? Mire készülsz? Írni akarsz rólunk? Rólam akarsz írni?
– Nem.
– Mondd meg az igazat.
– Túlságosan bonyolult lenne.
– De gondolkodtál rajta, gondolkodsz rajta.
– Egy kicsit.
– Hagyj engem békén, Lenù. Hagyj békén mindnyájunkat. Nekünk csak az enyészet jár, semmi több, Gigliolának is, nekem is, a többieknek is.
– Ugyan már.
Mogorva arccal, nyitva felejtett szájjal kémlelt, alig látszott a pupillája.
– Jól van – mondta –, írj, ha annyira akarod, írj Giglioláról, írj, akiről akarsz. De rólam ne, meg ne próbáld, ígérd meg.
– Nem írok senkiről, rólad se.
– Rajtad tartom a szemem.
– Igen?
– Elmegyek hozzád, megnézem a számítógépedet, elolvasom a fájlokat, kitörlöm őket.
– Na persze.
– Azt hiszed, nem vagyok rá képes?
– Tudom, hogy képes vagy rá, de meg tudom védeni magam.
Nevetett, a régi gonosz nevetésével.
– Tőlem nem.

|| 2 ||

Örökre megmaradt bennem ez a két szó, az utolsó két szó, amit mondott: tőlem nem. Már hetek óta írok fáradhatatlanul, vissza sem olvasom, nem vesztegetem rá az időt. Ha Lila még él – kávét kortyolgatva mélázom, bámulom a Principe Isabella híd pilonjait ostromló folyót –, nem fogja megállni, megjelenik, kutat a számítógépemben, elolvassa, amit írtam, és amilyen bogaras, felkapja a vizet a szószegésem miatt, közbelép, belejavít, hozzáír, és megfeledkezik a hóbortjáról, hogy nyomtalanul felszívódjon.

Elmosom a csészét, leülök az íróasztalhoz, újra írni kezdek, folytatom, attól a hideg, tavaszi estétől, amikor több mint negyven éve egy milánói könyvesboltban egy szódásüveg szemüvegű férfi mindenki előtt gúnyosan leszólta a könyvemet és engem is, s én csak hebegtem zavartan, remegve. De egyszer csak felállt Nino Sarratore, alig ismertem rá torzonborz, fekete szakálla miatt, és kőkeményen kiosztotta a támadómat. Egész lényem kiáltotta némán a nevét – mióta nem láttam?, négy-öt éve –, és noha megfagyasztott a feszültség, éreztem, hogy lángba borul az arcom.

Amint Nino befejezte a mondandóját, a férfi egy visszafogott intéssel jelezte, hogy válaszolni kíván. Nyilvánvaló volt, hogy a szívére vette Nino szavait, de túlságosan felkavart az érzelmek vihara ahhoz, hogy rögtön rájöjjek, miért. Természetesen észrevettem, hogy Nino felszólalása az irodalomról a politikára terelte a szót, méghozzá meglehetősen agresszívan, szinte udvariatlanul. Mindazonáltal akkor nemigen foglalkoztam a dologgal, nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem védtem ki a támadást, és összezavarodtam a művelt közönség előtt. Pedig nem szoktam. A gimnáziumban is hátrányból indultam, de megoldottam azzal, hogy megpróbáltam utánozni Galiani tanárnőt, a hanghordozását, a szófordulatait. Pisában ez a női modell már kevésnek bizonyult, az egyetemen más volt a szint. Franco, Pietro, a legkiválóbb diáktársaim és természetesen a professzorok mindannyian roppant összetetten fejezték ki magukat, mesteri pallérozottsággal írtak, ragyogó logikájuk és rendszerező képességük Galiani tanárnőből hiányzott. De én felvettem a kesztyűt. És gyakran sikerült is hasonlítanom hozzájuk, sikerült úgy bánnom a szavakkal, hogy végleg elűzzem létünk ellentmondásosságait, a túláradó érzelmeket, az aggodalmaskodást. Egyszóval, képes voltam immár, szóban és írásban, széles körű és megfontolt, formailag letisztult, roppant választékos, kitartó érveléssel lehengerelni a beszélgetőpartnerem, és elvenni a kedvét az ellenkezéstől. De aznap este másképp alakultak a dolgok. Előbb Adele és a barátai rémisztettek meg, akiket mind egy szálig finom, olvasott embereknek gondoltam, aztán meg a szemüveges alak. Visszaváltoztam egykori önmagammá, a törekvő, telepi fruskává, a portás déli akcentussal beszélő lányává, aki maga sem érti, hogy került oda, eljátszani a fiatal, művelt írónő szerepét. Így aztán elillant az önbizalmam, és meggyőződés nélkül, összevissza makogtam. És Nino tetézte a bajt. Összezavart a felbukkanása, és remek védőbeszédétől még inkább megkukultam. Ugyanonnan indultunk, mindketten megdolgoztunk ezért a nyelvezetért. De Nino nemcsak tökéletes természetességgel használta a választékosságot, könnyedén fordítva a vetélytársa ellen, de időnként, ha szükségét érezte, arcátlan flegmasággal szétzilálta, s ezáltal a szemüveges alak tudálékos stílusa régimódinak és talán kissé nevetségesnek hatott. Ezért aztán, amikor láttam, hogy a szemüveges újra szót kér, azt gondoltam: annyira dühös, hogy most még inkább lehúzza majd a könyvem, csak hogy megalázza Ninót, aki kiállt mellettem.

De úgy tűnt, a pápaszemes alakot más foglalkoztatja: nem tért vissza a regényemre, meg sem említett engem, hanem egyes kifejezésekre összpontosított, melyeket Nino, habár mellékesen, többször is használt: a kiskirályok pökhendisége, hatalomellenes irodalom. Akkor jöttem rá, hogy a pápaszemest Nino felszólalásának politikai felhangja paprikázta fel. Nem tetszettek neki Nino szófordulatai, és ezt úgy juttatta kifejezésre, hogy mély hangját hirtelen gúnyos fejhangra cserélte: tehát az öntudat büszkeségét manapság pökhendiségnek nevezik, tehát már az irodalom is hatalomellenessé vált? Aztán finoman játszani kezdett a hatalom szóval, hála istennek, mondta, a hatalom még gátat vet a hiányos műveltségű fiataloknak, akik mindenféle dologról összehordanak hetet-havat, valamiféle egyetemi ellenkurzus badarságaira alapozva. Hosszasan taglalta a témát, a közönséghez beszélt, nem Ninóhoz vagy hozzám. Végül viszont a mellettem ülő idős kritikust vette célba, azután meg rögtön Adelét: talán az elejétől fogva őt akarta kikezdeni. Nem a fiatalokkal van bajom, mondta, hanem azokkal a kiművelt felnőttekkel, akik mindig készek érdekből meglovagolni a hülyeség legújabb hullámait. Aztán végre elhallgatott, és elindult kifelé a teremből, halkan, de határozottan ismételgetve: elnézést, szabad lesz, köszönöm.

A jelenlévők felálltak, hogy kiengedjék, ellenségesen, de egyben tiszteletteljesen. Ekkor végérvényesen világossá vált számomra, hogy tekintélyes figura a szemüveges, olyannyira, hogy zord köszönésféleségére Adele szívélyesen felelt: köszönjük, viszontlátásra. Talán ezért is lepett meg valamelyest mindenkit, amikor Nino odaszólt, egyszerre kemény és évődő hangon, a megszólítással tanúbizonyságát adva, hogy tudja, kivel beszél, professzor úr, hová megy, ne siessen, s hosszú lábával gyorsan ott termett, elállta az útját, szembeszállt vele, és amiket mondott neki az új nyelvezetével – bár a helyemről nemigen hallottam, és nem is nagyon értettem –, valóságos korbácsütésekkel érhetett fel. A szemüveges mozdulatlanul hallgatta, idegeskedés nélkül, aztán egy kézmozdulattal elhessegette Ninót, és elindult a kijárat felé.

Fordította: Matolcsi Balázs

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad
»Nápolyi regények« sorozat
Park Könyvkiadó, Budapest, 2018