Amiben élünk | Komáromi Sándor: Bántalmazó kultúra

Tóth Zsuzsanna |

Jó régen olvastam Marcello D’Orta gyerekdolgozat-könyveit, és amikor kézbe vettem Komáromi Sándor kötetét, a nápolyi tanító egyik művének a címe ugrott be: Én, reméljük, megúszom. Abban a kötetben, igaz, a világvégéről van szó, ami azért lényegesen nagyobb kaliberű dolog, mint a bántalmazás. Mert Komáromi közelmúltban megjelent kötete erről szól, és a címe sem kerülgeti a forró témát: Bántalmazó kultúra. Szerencsére az alcím sugall némi biztatást: Kiútmodellek túlélőknek.

De minél inkább gondolom, hogy bizony jó lenne megúszni, a könyv számos példán keresztül éppen azt bizonyítja, hogy a bántalmazó kapcsolatokat nem lehet megúszni. Legalábbis itt, Magyarországon – az általunk felépített és működtetett struktúrákban – szinte lehetetlen. Számomra ez a könyv félelmetes felismerése: hogy a bántalmazás része mindannak, amiben élünk. Észre sem vesszük, eltűrjük, gyakoroljuk, alkalmazkodunk hozzá. Szinte öntudatlanul.

Miközben olvastam ezt a nagyon alapos, sokszor részletekbe menően aprólékos, néhol kicsit repetitív könyvet – egyre-másra csak azt tudtam mondogatni magamnak: Hát igen. Ez van. Ebben élünk.

De lehetne-e másképp? A könyv olvasása után is kérdéses marad, vajon meg tudunk-e szabadulni a rossz mechanizmusoktól. Komáromi Sándor érdeklődése minden bizonnyal nem véletlenül fordult a téma iránt, hiszen alapvégzettségei után (magyar–színháztörténet), miközben gyakorlati színházi ismeretekre is szert tett, drámapedagógus, majd mentálhigiénés szakember lett. Különösen ez utóbbi terület (de a közelmúltban napvilágra került botrányos színházi esetek tükrében az előbbi világ is) tálcán nyújt néhány könnyen azonosítható bántalmazási modellt.

• Olvass bele!

A szerző persze nem pletykákat sorol. Történelmi példákra alapozva, ám napjaink legkonkrétabb eseteinek felemlegetésével éri el, hogy mindenkiben tudatosul olvasás közben – magunk sem vagyunk mentesek. Nekünk is vannak félelmeink, éltünk át megszégyenüléseket, és ha az tűnt praktikusnak, befogtuk a szánkat. Nem úszhatjuk meg ezeket, sőt úgy tűnik – bármennyire is gondoljunk mást elméletben –, mi magunk is gyakoroljuk ennek a bántalmazó kultúrának egyes elemeit. Nem csak áldozatként, hiszen az áldozati példák mindannyiunknak átélt élményei: a „hivatalnak packázásai”, a munkahely olykor fojtó légköre és mindenféle egészen piti dolgok… Ismerünk uralkodó szülőket, pedagógusokat, és személyes kapcsolataink némely fonáksága is éppen ide illik.

A bántalmazás többnyire már a családban kezdődik, az iskolában folytatódik, majd a közbeszédben csúcsosodik ki. Reakcióink, egyéni érzékenységünk (erről is sok szó esik a könyvben) függvényében felszínesen vagy mély sebekben hordozzuk ezeket a történetecskéket. Bizony, a kötet számos pontján szisszentem fel: „Hiszen ez velem is éppen így történt!” Vagy éppen: „Ezt a hibát már én is elkövettem…” De lehetne-e másként?

A könyvet Komáromi két részre tagolta. Az elsőnek A bántalmazó kultúra anatómiája címet adta – és miután tisztázta a fogalmat, rendkívül meggyőzően és hitelesen írja le mint rendszerszintű jelenséget. Ezután vizsgálta a történelmi gyökereket, majd az átörökítés terepeit és azt: hogyan ágyazódik jelenünkbe. Természetesen előkerül a politika, és nem maradhat el a közösségi oldalak bőséges hivatkozási anyaga sem. (Ez az aha-élmények sora, itt szembesülünk mindazzal, amit fentebb már jeleztem. Érdekes gondolatjáték az is, hogy ha a könyv nem éppen április 13-án jelenik meg, vagy ha nem történik meg a kormány- és stílusváltás, akkor milyen visszhangja támadt volna.)

Bevallom, azt reméltem, bőségesebbek lesznek majd a „kiútra” adott válaszok, de sajnálattal kellett megállapítanom, hogy nem így alakult. A bántalmazás olyannyira átszövi az életünket, hogy ennek taglalása lényegesen nagyobb súlyt kapott.

Kiútmodell túlélőknek címet visel a második rész. Valójában ebben is inkább látleletekkel szembesültem. Azonban az ismertetések kommentárjai azt igyekeztek elemezni, hogy a bántalmazásra adott reakcióinkban mi az igazán fontos, és mi nem annyira az. Ehhez először rá kell ébrednünk arra az általános érvényű tényre – és ezt tudatosítanunk is kell magunkban –, hogy minden látszat ellenére nem az áldozat a hibás. Komáromi Sándor összes érvelését kellőképpen alátámasztja pszichológiai ismeretekkel, tapasztalati indokokkal. Hogy tényleg kiútra találhassunk a bántalmazásokból – ami lehet személyes vagy munkahelyi, de akár nagyobb léptékű is –, végig kell mennünk a következő fázisokon: önhibáztatás > felismerés > kimondás. Csak ezután „szabadulhatunk fel”.

A nagyon jó stílusban, közérthetően megírt könyv ugyanakkor nem ad kész recepteket, még akkor sem, ha a kiútmodellek hasznosak. Azzal segít, hogy feltárja a mechanizmust. Ráébreszt arra, hogy a bántalmazások nagy része mennyire elfogadott – legalábbis itt, a mi kultúránkban –, milyen kevéssé vált ki felháborodást, tiltakozást. Magam is sokszor gondolkodtam el ezen olvasás közben, hiszen – mint már említettem – aligha akad olyan ember, aki ne érezné, hogy átélt hasonlót, vagy felismeri, hogy maga is követett el bántalmazásokat. (Társadalmi közérzetünkről nem is beszélve…)

Mit is kívánhatnék a szerzőnek és olvasóinak? Bár Komáromi Sándort nem hasonlíthatom Bartókhoz, akiről Illyés Gyula azt írta: „Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; / ki muzsikád ujjaival / tapintva lelkünk, / mind oda tapintasz, / ahol a baj…” – mégis, valami ilyesmit kívánok.

Dolgozzanak, dolgozzunk, hogy egyre kevesebb legyen a bántalmazás, hogy az emberek közti minden viszonyban a kiindulási alap az egymás iránti tisztelet és megértés legyen.

Komáromi Sándor: Bántalmazó kultúra
Corvina Kiadó, Budapest, 2026
240 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
online ár a lira.hu-n 4940 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 137 2076 (papír)
ISBN 978 963 137 2137 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Bántalmazó kultúrában élünk, ennek megfelelően elnyomó rendszerek és bántalmazó mechanizmusok áldozatai vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy a világ rossz, vagy hogy mindenkinek csak negatív tapasztalatai vannak, hanem azt, hogy számtalan bántalmazó mechanizmus működik úgy, mintha létezésük természetes velejárója volna az életnek. De mitől válik természetessé az, ami valójában rombol? Hogyan öröklődik tovább a félelem, a megszégyenítés és a hallgatás egy társadalomban anélkül, hogy bárki kimondaná: ez így nincs rendben?
Komáromi Sándor történelmi példák, társadalmi mintázatok és segítői tapasztalatai alapján mutatja meg, miként épül be a bántalmazás a családi dinamikákba, az iskolai hétköznapokba, a munkahelyek kommunikációjába és a közbeszédbe. A kötet feltárja az elfogadott erőszak mechanizmusait, és végigvezeti az olvasót a felismerés, a kimondás és az autonómia visszaszerzésének útján.