Abdulrazak Gurnah: Utóéletek (részlet)

~~ 1 ~~

Khalifa huszonhat éves volt, amikor találkozott Amur Biasharával, a kereskedővel. Akkoriban egy gudzsaráti testvérpár tulajdonában levő kis magánbanknak dolgozott. Az indiaiak által üzemeltetett magánbankok voltak az egyetlenek, amelyek a helyi kereskedőkkel szóba álltak, és alkalmazkodtak sajátos üzletvitelükhöz. A nagy bankok ragaszkodtak a papírmunkához, a jótálláshoz és a garanciákhoz, amely nem mindig esett egybe a helyi kereskedők elképzeléseivel, akik hálózatokon és puszta szemmel láthatatlan szerveződéseken keresztül bonyolították az üzleteiket. A testvérek azért alkalmazták Khalifát, mert apai oldalról rokonságban állt velük. A rokonság talán túl erős kifejezés, de az apja is Gudzsarátból származott, amely bizonyos esetekben elég erős kapcsolatnak minősült. Az anyja parasztasszony volt. Khalifa apja akkor találkozott vele, amikor egy tekintélyes indiai földesúr birtokán dolgozott, ahol felnőtt éveinek nagy részét töltötte, a várostól kétnapi utazásra. Khalifa nem látszott indiainak, vagy legalábbis nem olyan indiai volt, mint amihez a világnak ebben a szegletében hozzászoktak. Az arcszíne, a haja és az orra mind afrikai édesanyját idézte, de Khalifa szerette felemlegetni a származását, ha úgy kívánta az érdeke. Igen, igen, apám indiai volt. Nem úgy nézek ki, igaz? Elvette az anyámat, és hű is maradt hozzá. Vannak indiai férfiak, akik elszórakoznak az afrikai nőkkel, aztán amikor készen állnak feleségért szalasztani Indiába, elhagyják őket. Az apám sohasem hagyta el az anyámat.

Az apja neve Kásszim volt, és egy gudzsaráti falucskában született, ahol laktak gazdagok és szegények, hinduk és muszlimok, sőt néhány hubsi [afrikai eredetű, fekete (urdu)] keresztény család is. Kásszim családja muszlim volt és szegény. A fiú kitűnt a szorgalmával, és hozzászokott a nehézségekhez. A falu mecsetének iskolájába járt, aztán pedig az otthonához közeli város gudzsaráti nyelvű állami intézményébe. Az apja adóbehajtóként dolgozott, aki sokat utazott a munkaadója megbízásából, és az ő ötlete volt, hogy Kásszimot iskoláztassák, legyen belőle is adóbehajtó, vagy válasszon egy hasonlóan tiszteletre méltó foglalkozást. Az édesapa nem élt a családdal. Egy évben mindössze két-három alkalommal látogatta meg őket. Kásszim édesanyja gondoskodott vak anyósáról és az öt gyerekről. Kásszim volt az elsőszülött, akit öccse és három húga követett. Az apjuk ugyan küldött pénzt, de többnyire magukra voltak utalva a faluban, és elvállaltak minden munkát, ami adódott. Amikor Kásszim elég idős volt, tanárai a gudzsaráti nyelvű iskolában biztatták, pályázzon meg egy ösztöndíjat Bombaybe, egy angol nyelvű általános iskolába, és ezután kezdtek számára jobbra fordulni a dolgok. Az apja és a rokonok kölcsönhöz juttatták, hogy Bombayben a lehető legjobb szálláson lakhasson, amíg iskolába jár. Idővel javult a helyzete, mert albérlőként beköltözhetett egy iskolatársa családjához, és ez az iskolatárs munkát is szerzett neki, kisebb gyerekek házitanítója lett. Megélt abból a pár annából [brit indiai pénzérme, egytizenhatod rúpia], amit megkeresett.

Nem sokkal az iskola befejezése után ajánlatot kapott, hogy lépjen be egy földbirtokos könyvelői közé Afrika part menti vidékén. A lehetőség áldásnak tűnt, amely megélhetést és talán némi kalandot is biztosít számára. Az ajánlatot szülőfaluja imámja közvetítette. A földbirtokos ősei ugyanabból a faluból származtak, és mindig oda küldettek könyvelőért, amikor szükségük volt egyre. Így biztosították, hogy hűséges és függő helyzetben lévő emberek viseljék gondját az ügyleteiknek. Minden év böjti hónapjában Kásszim pénzt küldött a falu imámjának, amelyet a földbirtokos visszatartott a fizetéséből, az a családjának járt. Soha többé nem tért vissza Gudzsarátba.

Ezt a történetet mesélte Khalifa apja a fiának gyermekkori megpróbáltatásairól. Azért mesélte el neki, mert ez az apák dolga, és mert azt akarta, hogy a fiú többre törekedjen. Megtanította latin betűkkel írni és olvasni, és elmagyarázta neki a matematikai alapműveleteket. Aztán amikor Khalifa idősebb lett, úgy tizenegy éves, magántanárhoz küldte a közeli városba, aki matematikát, könyvelést és az angol nyelv alapszókincsét tanította meg neki. Ezt a becsvágyat és gyakorlatot az apa Indiából hozta magával, de a saját életében nem tudta megvalósítani őket.

Nem Khalifa volt a tanár egyetlen diákja. Négyen voltak, mind indiai fiúk. A tanáruknál laktak, és a földszinti folyosón, a lépcső alatt aludtak, ott is étkeztek. Az emeletre soha nem mehettek fel. A tanulószoba egy kis helyiség volt, gyékényszőnyegekkel és egyetlen rácsos ablakkal, amely ahhoz túlságosan magasan helyezkedett el, hogy kiláthassanak rajta, de a ház háta mögött futó szennyvízcsatorna bűzét beengedte. A tanáruk órák után bezárta a szobát, amelyet szentélyként tisztelt; a fiúk minden reggel kiseperték és portalanították tanítás előtt. Tanulással kezdték a napot, és délután is voltak óráik, egészen sötétedésig.

Ebéd után a tanár mindig ledőlt egy kicsit, este pedig nem tanított, így spóroltak a gyertyával. A rendelkezésükre álló szabadidőben a fiúk munkát kerestek a piacon vagy a parton, vagy csak az utcákat járták. Khalifa nem is sejtette, milyen nosztalgiával fog majd egyszer ezekre a napokra visszagondolni.

Abban az évben került a tanárhoz, amikor a németek megérkeztek a városba, és öt évig tanult nála. A Bushiri-felkelés évei voltak ezek, melynek során az arab és szuahéli part menti és karavánkereskedők ellenálltak a terület feletti uralmat maguknak követelő németeknek. A németek, a britek, a franciák, a belgák, a portugálok, az olaszok és a többiek azonban már mindezt megtárgyalták maguk között, megrajzolták a térképeket, aláírták a békeszerződéseket, így a felkelés nem osztott, nem szorzott.

A felkelést Wissmann ezredes és az újonnan létrehozott Schutztruppe [Gyarmati Véderő] verte le. Három évvel a vesztes Bushiri-felkelés után, amikor Khalifa lassan végére ért a tanulmányainak, a németek újból háborúba keveredtek, ez alkalommal a hehékkel, messze délen. Azok is vonakodtak elfogadni a német uralmat, és makacsabbnak bizonyultak Bushirinél; a Schutztruppe váratlan, súlyos veszteségeket szenvedett, amelyet aztán elszántan és kegyetlenül megtoroltak.
Apja örömére Khalifa szépen írt és olvasott, és tehetségesnek bizonyult a könyvelésben is. Az apa a tanár javaslatára ekkor írt a gudzsaráti bankár testvérpárnak, akik ugyanabban a városban üzleteltek. A tanár írta meg a levelet, és odaadta Khalifának, hogy vigye el az apjának. Az apa lemásolta a saját kézírásával, majd megbízott egy kocsist, hogy továbbítsa a tanárnak, aki aztán eljuttatta a testvéreknek. Mindannyian egyetértettek, hogy a tanár ajánlása bizonyosan előmozdítja majd a dolgokat.

„Tiszteletre méltó urak – írta az apa –, akad-e hely nagyra becsült vállalkozásotokban a fiamnak? Szorgalmas és tehetséges ifjú, ámbár könyvelőnek tapasztalatlan, aki latin betűkkel ír, és alapfokon beszél angolul. Egész életében hálával fizet majd. Alázatos testvéretek Gudzsarátból.”

Eltelt néhány hónap, mire válasz érkezett, és az is csak azért, mert a tanár felkereste a testvéreket, hogy tekintélye megóvása érdekében meggyőzze őket. Amikor a levél megjött, az állt benne, hogy „Küldd ide, kipróbáljuk. Ha minden jól megy, munkát ajánlunk neki. A gudzsaráti muszlimok mindig kisegítik testvéreiket. Ha mi nem gondoskodunk egymásról, ki fog gondoskodni rólunk?”

Khalifa készen állt arra, hogy elhagyja a családi otthont és a birtokot, ahol az apja könyvelőként dolgozott. Amíg a bankár testvérek levelére vártak, segített az apjának: könyvelte a béreket, kitöltötte a rendeléseket, összeírta a költségeket, és meghallgatta a panaszokat, amelyeket nem tudott orvosolni. A munka kemény volt a birtokon, a munkások bére pedig csekély. Gyakran gyötörte őket láz, fájdalom, és küzdöttek a mocsokkal. Az élelmiszer-szükségleteiket annak a kisebb földdarabnak a megművelésével egészítették ki, amelyet a birtokos bocsátott a rendelkezésükre.

Khalifa édesanyja, Mariamu is így tett, paradicsomot, spenótot, bámiát és édesburgonyát termesztett a zsúfolt kis házuk melletti kertben. Az életük kisszerűsége időnként annyira elcsüggesztette és untatta Khalifát, hogy visszasírta a tanárral töltött zord éveket. Így amikor a bankár testvérek levele megérkezett, útra kész volt, és megfogadta, mindent megtesz annak érdekében, hogy maguknál tartsák. Tizenegy éven át alkalmazták. Ha első látásra meg is lepődtek a külsején, nem mutatták, és soha nem is tettek rá megjegyzést előtte, bár néhány indiai ügyfélnek szemet szúrt.

Nem, nem, ő a testvérünk, gudzsi, mint mi, felelték a bankár testvérek.

Egyszerű ügyintéző volt, számokat vezetett be a főkönyvbe, és gondoskodott róla, hogy semmiféle elmaradás ne legyen a papírmunka elvégzése terén. Ennyi munkát engedélyeztek a számára. Sejtette, hogy nem bízzák rá teljesen az ügyeiket, de így ment ez a pénz és az üzlet világában. A testvérek, Hashim és Gulab uzsorások voltak, úgy magyarázták Khalifának, hogy tulajdonképpen minden bankár az. Azonban a nagy bankokkal ellentétben nekik nem voltak igazán vagyonos befektetőik.

A testvérek korban közel álltak egymáshoz, és nagyon hasonlítottak: alacsony, zömök termet, könnyen mosolyra derülő arc, széles arccsont, és gondosan nyírt bajusz. Egy kisebb csoport, mind gudzsaráti üzletemberek és tőkések, náluk helyezte letétbe a fölösleges pénzét, ők pedig kamattal terhelve kölcsönöztek helyi kereskedőknek és árusoknak. Maulid napján a villájuk kertjében felolvasást tartottak a próféta születéséről, és ételt osztottak a megjelenteknek. [Maulid (arab): a próféta születése; ünnepnap, az iszlám naptár harmadik hónapjának 12. napján.]

Khalifa már tíz éve dolgozott a testvéreknél, amikor Amur Biashara megkereste az ajánlatával. Már ismerte a férfit, mert a kereskedő üzletelt a bankkal. Ez alkalommal Khalifa olyan információkkal segítette ki, amelyekről a tulajdonosok nem is sejtették, hogy tud róluk; részleteket árult el a jutalékkal és a kamattal kapcsolatban, így a kereskedő jobb megállapodást tudott kötni.

Amur Biashara fizetett neki az információért. Kenőpénzt adott.

Csak egészen keveset, mert maga is szerény előnyre tett szert, de a kereskedő mindenképpen meg akarta őrizni könyörtelen hírnevét, ráadásul soha nem tudott ellenállni alamuszi természetének. Khalifa a kenőpénz szerény összege miatt könnyebben hallgattatta el a lelkiismeretét, amiért elárulta a munkaadóit. Azzal indokolta magában a tettét, hogy üzleti tapasztalatokat gyűjt, és ebbe a tisztességtelen módszerek is beletartoznak.

Néhány hónappal azután, hogy Khalifa megkötötte ezt a kis egyezséget Amur Biasharával, a bankár testvérek úgy döntöttek, hogy Mombasába költöztetik a vállalkozásukat. Ez akkoriban történt, amikor a Mombasából Kisumuba vezető vasútvonal épült, és jóváhagyták, majd bevezették a gyarmati politikát, amely arra ösztökélte az európaiakat, hogy telepedjenek le Brit Kelet-Afrikában, ahogy abban az időben hívták. A bankár testvérek arra számítottak, hogy arrafelé jobb lehetőségekhez jutnak, és ebbéli elképzeléseikben nem ők voltak az egyetlenek az indiai kereskedők és iparosok között. Ezzel egy időben Amur Biashara is bővítette az üzletét, és felvette Khalifát ügyintézőnek, mert ő nem tudott latin betűkkel írni, Khalifa viszont igen.

A kereskedő úgy gondolta, ez a képesség a javára válhat.

A németek addigra minden lázadást megfékeztek Deutsch-Ostafrikában, legalábbis azt hitték. Bushirit, valamint a part menti karavánkereskedők tiltakozását és ellenállását leverték. Azt a zendülést nagy küzdelem után fojtották el, Bushirit elfogták és 1888-ban felakasztották. A Schutztruppét, vagyis a Wissmann ezredes és német tisztjei irányítása alatt aszkariként ismert afrikai zsoldosokból álló hadsereget akkoriban a Portugál Kelet-Afrika déli részéről származó shangaan „zulu” újoncokból és azokból a feloszlatott núbiai hadtestekből verbuválták össze, amelyek Szudánban szolgálták a briteket Mahdi ellen. [Mahdi-felkelés (1882–1898): Muhammad Ahmad al-Mahdi (1844–1885) szudáni vallási vezető – a mahdi jelentése: messiás – által kirobbantott szent háború (dzsihád) a brit–egyiptomi uralom ellen.] A német apparátus látványosságot rendezett Bushiri akasztásából, és még számtalan általuk végrehajtott kivégzésből az eljövendő évek során. Küldetésük – miszerint rendet és civilizált körülményeket vezetnek be ezeken a részeken – szimbólumaként Bushiri egyik támaszpontjára, Bagamoyo erődjébe költöztették a német parancsnokságot.

Bagamoyo egyben a karavánkereskedelem végpontja is volt, és annak a tengerparti résznek a legforgalmasabb kikötője. Elfoglalása és megtartása a német gyarmati uralom fontos erődemonstrációjaként szolgált.

Azonban sok munka várt még rájuk, ahogy egyre beljebb vonultak a szárazföld belseje felé, többekkel találkoztak, akik vonakodtak német alattvalóvá válni: nyamwezikkel, chaggákkal, merukkal, és délen a legtöbb gondot okozó hehékkel. A hehéket végül csak nyolcévnyi háborúskodás után tudták legyőzni, kiéheztették és összetörték őket, felőrölték és felégették az ellenállásukat. Győzelmi mámorukban a németek lefejezték Mkwawát, a hehe vezetőt, és fejét trófeaként Németországba küldték. A schutztruppés aszkarik, kiegészülve a legyőzöttekből sorozott helyi újoncokkal, ekkora már pusztító, tapasztalt haderővé váltak. Büszkék voltak kegyetlen hírükre, tisztjeik és Deutsch-Ostafrika tisztségviselői pedig pont ilyennek szerették őket. Még nem tudtak a maji-maji lázadásról [Maji-maji lázadás (1905–1907): a gyapottermesztésre kényszerített afrikai őslakosok felkelése a német gyarmatosítók ellen. A maji elnevezés arra a „háborús gyógyitalra” utal, amit a felkelők fogyasztottak: ricinusolajjal és kölesmaggal kevert víz], amely délen és nyugaton akkoriban készült kirobbanni, amikor Khalifa elkezdett Amur Biasharánál dolgozni, és amely aztán a legvéresebb felkelésnek bizonyult, még nagyobb kegyetlenkedéseket kiváltva a németekből és az aszkarik seregéből.

Abban az időben a német kormányzat új rendelkezéseket és szabályokat vezetett be az üzleti élettel kapcsolatban. Amur Biashara elvárta Khalifától, hogy tudjon tárgyalni a nevében.

Azt várta tőle, hogy értelmezze a kormányzat határozatait és jelentéseit, és töltse ki a szükséges vám- és adókezelésre vonatkozó nyomtatványokat. Ezt leszámítva a kereskedő mindent maga intézett. Valami mindig járt a fejében, így Khalifa inkább volt titkár, aki megtette, ami szükséges, nem pedig bizalmi ember, mint amire számított. A kereskedő néha elmondott neki bizonyos dolgokat, néha nem. Khalifa írta a leveleket, járta a hivatalokat ilyen-olyan engedélyekért, pletykákat és információt gyűjtött, és ő vitt ajándékokat, tett szívességeket azoknak, akiknek a jóindulatára a kereskedő pályázott. Ennek ellenére úgy gondolta, hogy a kereskedő számít rá és a diszkréciójára, már amennyire számít bárkire is.

Nem volt nehéz Amur Biasharának dolgozni. Alacsony, elegáns emberke volt, mindig udvarias, halk szavú, a helyi mecset gyülekezetének rendszeres és kötelességtudó látogatója. Hozzájárult a jótékonysági gyűjtésekhez, ha kisebb csapás ért valakit, és soha nem mulasztott el részt venni szomszédai temetésén.

Idegenek számára nem volt más, mint a közösség szerény, sőt jámbor tagja, de a helyiek máshogy ismerték, csodálattal beszéltek kíméletlen módszereiről, és a vagyonáról pletykáltak. Titokzatosságáról és az üzleti életben mutatott könyörtelenségéről azt tartották, hogy ezek egy kereskedő létfontosságú tulajdonságai.

Azt beszélték, úgy irányítja az üzletét, mint egy összeesküvést.

Khalifa kalózként gondolt rá, aki számára nincsen kicsi ügylet: csempészet, uzsora, hiánycikkek felhalmozása, meg a szokásos dolgok, az ilyen-olyan importáru beszerzése. Tette, amire szükség volt. Az üzletet fejben bonyolította, mert senkiben sem bízott meg, és azért is, mert néhány ügyletét diszkréten kellett kezelni. Khalifa úgy látta, hogy a kereskedő számára örömet okoz, ha kenőpénzt fizethet, ha fondorlatos tranzakciókban vehet részt, és megnyugtatja, ha titokban fizet azért, amire vágyik.

A főnöke fejben állandóan osztott-szorzott, és felmérte az embereket, akikkel dolgozott. Kívülről szelídnek tűnt, és kedves is tudott lenni, ha akart, de Khalifa tudta, hogy vasszigorra is képes. Néhány év közös munka után az is világossá vált számára, milyen kemény a kereskedő szíve.

Így aztán Khalifa leveleket írt, kenőpénzeket fizetett, felcsipegette az információmorzsákat, amelyeket a kereskedő elpotyogtatott, és viszonylag elégedett volt. Jó érzéke volt a pletykához, meghallgatni és terjeszteni is, és a kereskedő sohasem dorgálta meg, amiért órákat töltött az utcán és kávéházakban cseverészve, ahelyett, hogy az asztalánál ült volna. Mindig jobb ismerni a szóbeszédet, mint a sötétben tapogatózni. Khalifa jobban szeretett volna maga is beszállni és többet tudni az ügyletekről, de arról szó sem lehetett. Még a kereskedő széfjének a számkombinációját sem ismerte. Ha egy iratra volt szüksége, meg kellett kérnie a kereskedőt, hogy adja oda neki. Amur Biashara rengeteg pénzt tartott a széfben, és sohasem nyitotta ki teljesen az ajtaját, amikor Khalifa vagy valaki más ott volt vele az irodában. Ha szüksége volt valamire a széfből, megállt előtte, és a testével takarta el a számtárcsát, miközben forgatta. Aztán résnyire nyitotta az ajtót, és úgy nyúlt be, mint egy tolvaj.

Khalifa már három éve dolgozott bwana [úr (szuahéli)] Amur mellett, amikor hírt kapott, hogy az anyja, Mariamu meghalt. Az asszony a negyvenes éveinek vége felé járt, és a halála teljesen váratlan volt.

Khalifa hazasietett az apjához, akit betegen, mély kétségbeesésben talált. Ő volt az egyetlen gyermekük, de az utóbbi időben alig látta a szüleit, így némileg meglepte, milyen kimerült és erőtlen az apja. Valamilyen betegség kínozta, de nem volt képes elmenni a gyógyítóhoz, aki megmondta volna, mi a baja. Orvos nem akadt a környéken, a legközelebbi kórház pedig abban a tengerparti városban volt, ahol Khalifa élt.

Fordította: Neset Adrien

A könyv eredeti lábjegyzeteit a szövegbe illesztettük. (A szerk.) 

Abdulrazak Gurnah: Utóéletek
Európa Kiadó, Budapest, 2022
384 oldal, teljes bolti ár 4399 Ft