Az éhség balladája | Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé

kistibi |

Ki hallott már eposzi méretű balladáról? Önellentmondás, mint a jeges tűz! Márpedig Guzel Jahina regénye leginkább balladára hajaz, de terjedelme mindenképpen eposzi. Másrészt meg a cím akkor igazán jó, ha nem jó. A Szerelvény Szamarkand felé pontos cím, csak nem felkavaró, nem meghökkentő. A három testőr azért jó cím, mert négyen voltak, idézik sokszor és sokan Umberto Ecót. Jahina műve ezt a logikát követi, szabálytalanul szépséges, de címadása nem. Gyönyörű a regény, felkavaró a történet.

Guzel Jahina tatár anyanyelvű és oroszul ír. Moszkvában élni tatárként, az orosz nagyepikát követve: ez maga a csoda, és nemcsak az, ahogy ír, de az is, amit képvisel. Folyamatos támadásoknak van kitéve, mert regényei a Szovjetunió legborzasztóbb napjait idézik. A vörös diktatúra legfeketébb időszakait olvasztja történeteibe úgy, hogy az olvasó nemcsak a hatalom embertelenségét láthatja, hanem a hétköznapi emberek sorsát, akik kénytelenek elviselni a borzalmakat.

A Szerelvény Szamarkand felé is ilyen mű. Nem fikciós, hiteles forrásokon alapul: Jahina történészek munkáit, parasztok leveleit, a Cseka belső levelezését kutatta, árvaházak és befogadóállomások dokumentumait, újságokat, emlékiratokat használt fel, és azoknak a visszaemlékezéseit, akik maguk is hajléktalan gyerekekkel foglalkoztak. Milyen a Szovjetunióban a helyzet 1923-ban? Jahina ezt írja: „Az utóbbi időben a haza tágas földjén annyi lett a halott, mintha a halál maga lenne az úr a háznál, nem a szovjethatalom. A halál sokféle alakot öltött: járványok, éhínség, kegyetlen telek, kegyetlen szegénység, kegyetlen banditizmus. Kegyetlenkedett a végekre kiszorított fehér hadsereg, amíg végképp fel nem számolták. Kegyetlenkedtek a sajátjaik, a vörösök is. Kegyetlenkedtek a lázadó parasztok, akik nem voltak hajlandók beszolgáltatni a gabonát az államnak. Kegyetlenkedtek a betakarító osztagok, akik gabona helyet vért takarítottak be a falvakban. Tomboltak a betegségek: a tífusz felfalt hárommillió polgártársat, a spanyolnátha újabb hármat. Tombolt az éhínség.”

Ebben a helyzetben indítanak el egy szerelvényt, hogy az éhező Kazanyból, Tatárföld fővárosából a meleg éghajlatú, bőséges terméssel áldott Szamarkandba vigye utasait. Az éhhalál szélén álló ötszáz gyermeket. A távolság mintegy 4500 verszta, csaknem 4800 kilométer. A vonat parancsnoka, Gyejev a megbízólevélen kívül mást nem kap, csak magát a vonatot meg a gyerekeket. Még kiszolgáló személyzete is csupán egy felcser, néhány dajka meg egy komisszár. Emberfeletti a feladat. Honnan szerez élelmet? Honnan szerez vizet? Honnan szerez ruhát? Honnan szerez fűtőanyagot a mozdonyba? A Halál sok arcát mutatja. Hol a hideg képében jelenik meg, hol az éhség álarcát veszi fel, a szomjúság képében is látogat olykor, de a legrettenetesebb arca a kolera: és nincs elegendő tiszta víz, hogy a betegeket itassák.

Gyejev nem hagyja magát. Mindig talál valamilyen megoldást, erős lelke rendszeresen továbblöki a szerelvényt Szamarkand felé, de közben őrlődik. Eljut oda, hogy éjszaka, a vagonokban, a vagonok tetején pisztollyal a kézben keresi a Halált, hogy leszámoljon vele. Mert a felcserrel minden éjszaka temetnek. Csonttá soványodott, beesett arcú gyerekeket, akiket vagy a kolera, vagy az éhség vitt el.

• Olvass bele!

Ahogyan Jahina fantáziája felöltözteti ezt az alaphelyzetet, amilyen kalandoknak teszi ki hőseit – az csodálatos. Ezekből látunk rá a korabeli Szovjetunióra, és a megmutatott kép egyrészt borzalmas, másrészt lenyűgöző. Egymás mellett a vakítóan fehér, és a legkomorabb fekete, közöttük a sötét színek árnyalatai.

Hős-e Gyejev? Nincs és nem is lehet erre egyértelmű válasz. De alakja olyan szituációkban jelenik meg, amelyek nagyon pontosan színezik figuráját. Fogytán az élelmük, és az egyik állomáson kiszáll, megkeresi a helyi CSEKA központot. Csontrészeg férfiakat talál, akik legyekre lövöldöznek. Nem kéri, hanem követeli az élelmet. Kiröhögik, körbelövöldözik, mégsem hátrál. A halál peremén a parancsnokkal beszélget, és felidézi vöröskatona korából azt az emléket, amikor Trockij parancsára 40 szökevényt lőttek agyon az egységük előtt, és testüket a naszádok hajócsavarjaival darabolták fel. Ekkor a parancsnok elhiszi, hogy valóban vöröskatonával van dolga, és teljesíti kéréseit. De akkor is Gyejev volt ő, amikor ártatlan parasztokat mészárolt le, mert nem akarták odaadni félretett gabonájukat. Nőket is ölt, amikor megtámadták a beszolgáltató központot. Azt mondja, a terhes nőkre nem lőtt, de a többire igen.

A vonat megáll, mert egy ázsiai küllemű férfi négy, tetőtől talpig beburkolt, összekötözött nőt terel a síneken. A nők egymáshoz vannak kötözve, és ennek az abszurd láncnak a végén fogja a kötelet a férfi, botjával olykor odasújt, ha engedetlenséget tapasztal. Gyejev nem kérdez semmit, habozás nélkül lelövi a férfit. Utóbb derül ki, hogy a nők nem nők, hanem még gyereklányok, akiket rabszolgának vett meg, és a hárembe akarta vinni őket. No, akkor most Gyejev hős – vagy micsoda?

Jahina a vonatútról szól beszámoló közben apró jeleneteket is megrajzol, például egy valaha volt étkezőkocsiról: „A falakat szintén óriási képek töltötték be. Vadpecsenyék, sápadt rózsaszín sonkaszeletek, osztrigák, megcsipkedett cipók… Gyejev észrevette, amint az egyik kislány megpróbál lekapirgálni egy darabkát a falra festett húsból, de hasztalan, a festékréteg vastag volt és erős, a kislány ujja viszont gyenge.”

A szerelvény (és a regény) másik főalakja Belaja, a törékenynek tűnő, nyurga komisszár, vagyis politikai megbízott. Az ő dolga, hogy a párt érdekeit képviselje a szakma(iság) ellenében. Belaja nem ilyen, mert nő. Érti a dolgát. Ő állítja fel a szabályokat, hogy a kis helyen összezsúfolt, ötszáz vad utcagyerek ne falja fel egymást, ne legyenek gyilkosságok, épségben elérkezhessenek Szamarkandba. És a szabályai működnek.

Belaja egyszer volt életében szerelmes. „Egy arckép volt. A kolostor pékségében volt kiakasztva… Kék szemű kisfiú, csodálatos aranyhajjal. Nem tudtam, ki az. Egész gyerekkoromban csak néztem, és arról ábrándoztam, hogy ha megnövök, megkeresem.” Aztán kiderült, hogy a képen a trónörökös volt, Alekszej Nyikolajevics Romanov. Belaja, a lelkiismeretes párttag bejelentést tett a Csekánál, hogy a forradalom után három évvel, a pékségben még mindig ott függ Romanov arcképe. Az ilyenfajta feljelentés: abban az időben kötelesség volt.

Egészen elképesztő kalandokat élnek át a szerelvény utasai, hihetetlen szituációkba keverednek. A vonatot felbomlóban lévő kozák rablócsapat állítja meg. Körbelovagolják a szerelvényt, mindent alaposan megfigyelnek. Nemsokára az atamánjuk üzenetével térnek vissza: ha Gyejev megengedi, hogy imádkozhassanak az egyik vagonban, ami valaha vasúti templom volt, akkor fertőtlenítőszerrel, élelmiszerrel segítik a gyerekeket. Gyejev nem tehet mást, beleegyezik, de belül tombol: hiszen vöröskatonaként épp a kozákok ellen harcolt.

Végül az egész csapat ott nyomorog, együtt a kolerás gyerekekkel a templom-vagonban, s a papjuk teljes misét celebrál nekik. A jelenet maga a tömény abszurditás. És a végén a kozákok megtartják ígéretüket: jut szappan, élelem a hosszú úton lévők számára.
– – –
Guzel Jahina mindhárom regénye a Szovjetunió létezésének első két évtizedében játszódik. „Azért vizsgálom ezeket a száz évvel ezelőtti történeteket, hogy jobban megértsem, milyenek vagyunk most – mondta magyarázatként egy interjúban. – Számomra nyilvánvaló, hogy a szovjethatalom első két évtizede volt az az időszak, amikor sok olyan csomót megkötöttek, amelyeket máig is próbálunk kibogozni. Amikor elvetették a magvakat, amelyek máig is ki-kinőnek. Amikor létrehozták azt az államot, amelyben máig is élünk – ha nem is a szó szoros értelmében, de a lényegét tekintve.”

Ugyanebben a beszélgetésben elhangzik az is, hogy az 1918–1923-as évek polgárháborújának „ára” 12 millió élet. Az 1921–1922-es éhínség „ára” ötmillió élet – összesen 90 millió ember lakott az éhínséggel sújtott területeken. A kuláktalanításnak (vagy a „paraszttalanításnak”, ahogy ezt a folyamatot egyes tudósok és írók elnevezték) hárommillió megnyomorított élet az „ára”, plusz az erőszakosan kolhozokba kényszerített oroszországi parasztságnak az „összetört gerince”.

A Trockij-történet valóságos. Az is bizonyos, hogy a Volgában apró darabokra vagdalt negyven holttest látványa megakadályozta a sorkatonák további szökésének még a szándékát is. De vajon milyen ember az, aki ilyen parancsot kiad?

Ezek után aligha kell csodálkoznunk azon a hideg kegyetlenségen, hogy az orosz–ukrán háborúban városokat rombolnak porig, civilek tízezrei pusztulnak, gyerekek százai halnak, hidegvérrel fejbe lőtt ártatlan polgárok végzik tömegsírban. Guzel Jahinának tökéletesen igaza van: helyre kell tenni a múltat, megmutatni valós arcát.
– – –
A Szerelvény Szamarkand felé nem előzmény nélküli sem az irodalomban, sem filmen. Elég, ha Makarenkóra gondolunk, Az új ember kovácsára, vagy az Igor és társaira. Ha a magyar vonatkozásokat nézzük, talán a legismertebb Radványi klasszikusa, a Valahol Európában. Talán kevéssé ismert, de tény, hogy az 1957-ben létrejött Fóti Gyermekváros első száz lakója az 56-os forradalomban elárvult gyerek volt. Barna Lajos, a kiváló pedagógus alapította a Gyermekvárost, és irányította az 1980-as évek elejéig.

Jahina első regényét Iván Ildikó fordította, A Volga gyermekeit és a Szerelvényt… Soproni András. Hatalmas és gyors munka volt, hiszen ez a harmadik regény csak az elmúlt évben jelent meg oroszul, és a hagyományos orosz narráció mellett bele kellett fordítani tatár bölcsődalt meg utcagyerekek zsargonját is.

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé
Fordította: Soproni András
Helikon Kiadó, 2022
436 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 4399 Ft
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 479 6909 (papír)
ISBN 978 963 479 9207 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Guzel Jahina új könyve hat évvel a bolsevik forradalom után játszódik. A polgárháborútól meggyötört Szovjet-Oroszország hatalmas területein éhínség dúl, és árván maradt gyerekek tízezrei próbálnak életben maradni, ahogy csak lehet: csavarognak, lopnak… de leginkább fáznak és éheznek. Gyejev szerelvényparancsnok és Belaja komisszár ötszáz ilyen gyereket evakuál Kazanyból Szamarkandba… Hosszú, viszontagságos vonatozás vár rájuk a Volga-vidékről a kazak sztyeppéken és a Kizil-Kum sivatagon át, s miközben hol borzalmas kegyetlenséggel, hol a korábbi véres harcokat túlélt emberekben mégiscsak megmaradt vagy épp a gyerekek láttán feléledő és akár önfeláldozó tettekre is sarkalló humánummal találkoznak, emberi sorsok sokaságát ismerjük meg: menekült parasztokat, csekistákat, kozákokat – és a kis csavargók különleges világát is: a nyelvüket, lelki életük szövevényeit, babonáikat, reményeiket.

Guzel Jahina a kortárs orosz irodalom egyik legizgalmasabb és nemzetközileg is legsikeresebb alakja. Kazanyban született és nőtt fel, az ottani egyetemen szerzett bölcsészdiplomát; jelenleg Moszkvában él. Első regénye, a Szibériába száműzött tatárokról szóló Zulejka kinyitja a szemét a 2015-ös esztendő legnagyobb orosz könyvsikere lett, A Volga gyermekei hasonlóan nagy sikert aratott, és mindkettőt számos díjjal jutalmazták.