Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (részlet)

Posted on 2022. június 12. vasárnap Szerző:

0


I. Ötszáz utas

Kazany

Négyezer-ötszáz verszta – pontosan ekkora távolság várt a kazanyi vasút Turkesztánba induló egészségügyi szerelvényére. Ami azt illeti, maga a vonat még nem is létezett, a parancsot az összeállítására is csak tegnap, 1923. október 9-én írták alá. Utasai sem voltak, őket még össze kellett gyűjteni a kazanyi árvaházakból és gyermekmenhelyekről, kisfiúkat és kislányokat kettőtől tizenkét éves korig, a leggyengébbeket és legsoványabbakat. Parancsnoka viszont már volt a szerelvénynek, Gyejev, polgárháborús frontharcos, a fiatalabbak közül. Épp az imént nevezték ki.

– Gyerekeket viszel – közölte vele Csajanov, a szállítmányozási osztály parancsnoka köszönés helyett. – Ötszáz fő. Kazanyból Szamarkandba. A meghatalmazást és az írásos utasítást a titkártól kapod.

Az évek során a szállítmányozásnál Gyejev fuvarozott már mindent, amit síneken lehet szállítani, rekvirált gabonától és marhától kezdve a bálnazsíros ciszternákig, amelyeket a baráti Norvégia küldött az éhező Volga-vidéknek. De gyerekeket még soha.

– Mikor indulunk?
– Akár holnap. Összeszeded a szerelvényt, és repülhetsz, Gyejev, mint a madár! A gyerekek nem szeretik a hosszú utat, erre egykettőre rájössz magad is.

Ennyi volt az eligazítás, pár perc, nem több. Csak az nem volt világos, mit jelent ez a furcsa „rájössz magad is”. De töprengeni nem volt idő. A hosszú töprengés az öregeknek való, akiknek bőven akad idejük.

Első útja a pályaudvar-főnökséghez vezetett. Ott megígérték, hogy összekaparják, ami a ládafiában maradt, de csak egyetlen vagont tudtak keríteni, az viszont a legmagasabb osztályú, egykor nemes kék, mára sápadt szürkére fakult kocsi volt, a szalonban csupán egy-két helyen szakadt gobelintapétával, majdnem ép tükrökkel, tágas közös hallal, ahol akár keringőzni is lehetett, ha valakinek épp kedve szottyant volna rá. Valamikor itt működött az úti könyvtár, s még zongora is állt benne, ám jelenleg egy csorba öntöttvas fürdőkád ékesítette (nyilván a fürdő- és mosodarészlegről cipelték át, aztán megfeledkeztek róla). A kád elég ostobán nézett ki az üres könyvespolcok és megfeketedett kandeláberek között. Gyejev húzta a száját, de a vagont elfogadta. Utasítást adott, hogy szaggassák le a gobelineket, a francba velük, a kandelábereket verjék le. A fülkékbe az elegáns poggyásztartó hálók helyébe második és harmadik fekhelyszintet szereltetett. A kádat meghagyta. Megpróbált igényelni hozzá egy vaskályhát is, hogy a gyerekeknek lehessen mosdóvizet melegíteni, de leburzsujozták, így aztán a melegvíz-ellátás ötletét egyelőre félretette.

A következő vagonra másnapig kellett várni, Krasznaja Gorkából vontatták ide, ahol négy esztendeje vesztegelt a fűtőház valami eldugott zugában. Gyejev ránézett az új zsákmányra, és elfutotta a méreg, mert nem akármilyen vagon volt az, hanem úti templom. Nyilván azért is porosodott ilyen sokáig félreállítva, mert egyelőre nem sikerült kieszelni, hogyan lehetne átalakítani a szovjet szükségleteknek megfelelően. A kupoláról, mondjuk, le lehet szerelni a megzöldült bronzot, az oltárt szét lehet szedni. Hanem mit lehet kezdeni a vörös szemöldökíves, boltíves ablakokkal? Hát a tető alatt a pártadísszel? De Gyejev ezt a kocsit is elfogadta. Egyetlen előnye volt, hogy tágas. „Hány sor priccset tegyünk bele?” – kérdezte az ácsbrigád vezetője, ahogy tiszteletteljesen szemügyre vette a magas mennyezetet. „Legyen három!” – legyintett Gyejev. Befért volna talán négy is, de hátha a gyerekek félnének felmászni a legtetejére.

A konyhavagont pár nappal később vontatták be valahonnét Szimbirszk környékéről. Afféle kerékre állított zömök ládaféle volt, amit gyalult deszkából építhettek sebtében, később aztán gyalulatlannal javítgattak, furnérral foltoztak. A tetőablakból cifra díszítésű kémény ágaskodott. Azt mondták, a szimbirszki külső vágányokon tizenkilenc óta jó sok efféle ócskaság vesztegel, aminek Gyejev hasznát látta volna, de nem volt rá idő, hogy odautazzon ellenőrizni.

Végül szétrendeztek egy Moszkvából érkezett személyvonatot, és öt vagont hozzácsatoltak Gyejev szerelvényéhez, amelyet a sokféle szín és forma okán a pályamunkások már elkereszteltek „gyöngysornak”. Csupa agyonbagózott, összeköpködött fekvőpolcos vagont kapott, amelyek használhatóvá tételéhez nem ácsmunkára volt szükség, hanem alapos takarításra. Csakhogy Gyejev addigra annyira elgyötörte az állomásfőnökséget a követeléseivel (ráadásul mindent „azonnal”, „haladéktalanul” és „vita nélkül” követelt), hogy a takarítószemélyzetet megtagadták tőle. Erre köpött egyet, fogott néhány vödör vizet, és nekiállt, hogy saját kezűleg mosson fel.

Ekkor jelent meg az a nő. Gyejev épp hason csúszott a vizes padlón, és a ronggyal igyekezett kikotorni az ülések alól a szotyolahéjhalmokat, amikor közvetlenül az arca előtt megjelent egy pár tompa orrú gyalogsági bakancs. Feljebb emelte a tekintetét: két vékony lábikra, rajtuk nem ám katonai lábtekercs, hanem finom gyapjúharisnya.

– Maga gyilkos – kezdte amaz a beszélgetést. – Mit gatyázik itt?
Gyejev elképedt. Még följebb emelte a tekintetét: szűk, fekete szoknya, a szoknya posztója alatt hegyes térdek.
– Amíg itt csúszik-mászik a padlón, halnak a gyerekek.
Gyejev megpróbált kimászni az ülés alól és felülni, a tarkóját mindjárt bele is verte az ülés szélébe.

– Hát te ki vagy? – A nőkkel szemben Gyejev mindig elbátortalanodott, ezért aztán kivétel nélkül mindet letegezte, és gőgösen, kihívón viselkedett velük.

– Gyermekügyi komisszár. Magukkal utazom Szamarkandba, ha méltóztatik feltápászkodni a pocsolyából, és hozzáfogni a parancs végrehajtásához.
– Aztán neved van-e, komisszár?
– Belaja.
Gyejev hirtelenjében nem értette, keresztnév ez vagy családi név. Visszakérdezni meg nem akaródzott.

A nő idősebb volt nála, de nem annyival, hogy az anyja lehetett volna. Inkább a nővére. Az arca szép és szigorú, egyenest plakátra kívánkozik. A haja vörösesszőke, rövidre nyírva, a fürtjei szanaszét állnak. A tekintete, mint egy katonai parancsnoknak. Az ilyen tekintet hatására az ember nyomban talpra ugrik, rendbe kapja magát, de Gyejev ráérősen végigsimított az üstökén (egyúttal lesöpört a homlokáról néhány ráragadt szotyolahéjat), hanyagul odadobta a rongyot a vödörbe (a víz kiloccsant, rá a komisszár bakancsára), és ülve maradt a padlón, kissé még el is terpeszkedett.

– Akkor talán segítesz a takarításban, Belaja elvtársnő? Vagy disznóólban szállítjuk a népet?
– Segítek – felelte amaz komolyan. – De csak éjjel, amikor a gyerekek lefekszenek.
– Akkor mi nem fekszünk le? – pimaszkodott Gyejev. Igazából nem akart, a bolond nyelve magától kottyantotta ki.

Mindjárt el is fogta a szégyenkezés a kétértelmű viccért. Felállt, leverte a piszkot felhajtott szárú nadrágjáról és csupasz térdéről. Mikor aztán fölegyenesedett, kiderült, hogy lentről néz fel a vendégre. Belaja komisszár jó fél fejjel magasabb volt nála.

– Attól félek, Gyejev, nem – nézett farkasszemet vele a nő. Gyejev most végre láthatta a szemét, hidegszürke szempár, egyenes szempillák. – Egészen Szamarkandig nem lesz rá mód.

Néhány perccel később már ott lépkedett Belaja mellett. Nem is lépkedett, szaporázott a szemerkélő esőtől nedves vágányok között, és minden erejével azon igyekezett, hogy el ne csússzon, meg hogy ne fogja futásra a lépteit.

Belaja, bár lábai lányosan vékonyak voltak, termete pedig, melynek vonalai alig rajzolódtak ki a derékban szíjjal leszorított darócköpeny széles ráncai között, törékenynek látszott, széles léptekkel haladt a talpfák között. Gyejev figyelte a komisszár lendületesen mozgó ormótlan bakancsát, és arra gondolt, milyen kicsi és keskeny lábfej lehet bennük. Megbotlott, szitkozódott egyet, és elhessegette a tolakodó gondolatot.

– Fel akarják majd emelni a kvótát, de maga ne hagyja! – intette Belaja szaporán, és közben annyi fáradságot sem vett, hogy Gyejev felé fordítsa a fejét, mintha szavaival előrefele tüzelne, ezért Gyejev kénytelen volt még gyorsabbra fogni a lépteit, hogy rendesen hallja az utasításait. – Ha megpróbálnak lábadozóként besuvasztani néhány beteget, ne engedje nekik!

Gyejev sehogy se értette, kiknek ne engedjen. Más szóval, kikre lövöldöz a mondataival ilyen könyörtelenül a komisszár.

– Ha a szívére akarnak hatni, fogjon mindent rám. Mondja azt, hogy ez a Belaja, ez olyan fafejű, olyan szívtelen alak, nem lehet vele szót érteni, mintha kőből lenne…
– Na de a szerelvény parancsnoka én vagyok – emlékeztette a biztonság kedvéért Gyejev.
– A parancsnok maga – bólintott Belaja. – De csak fogja rám. Még jobb, ha hallgat, majd én megmondom magam.

A pályaudvar eldugott zugain keresztül kijutottak a városba, és hamarosan beértek a kellős közepébe, ahol a főtéren egy gránitból és márványból épült palota állt, akkora oszlopokkal, hogy hárman se érték volna körbe, az ablakai pedig embernél is jóval magasabbak voltak. Valamikor a nemesi gyűlés székháza volt, most a kazanyi egyes számú evakuációs gyermekmenhely működött benne. Vörös Tatárföld minden zugából ide szállították azokat a gyerekeket, akiket a szüleik nem akartak vagy nem tudtak etetni; innen fog kikerülni a Gyejev-féle szerelvény utasainak oroszlánrésze.

A menhely azonban közelről nem palotára hasonlított, hanem ostromlott várra. A pinceablakok szorosan be voltak deszkázva, helyenként két rétegben, a földszint csúcsíves ablakait vaslemez és furnér fedte. A fehér márványoszlopokat repedések sűrű hálója fonta be. A falak annyira tele voltak lövedéknyomokkal, hogy úgy látszott, mintha különlegesen laza és porózus kőből lennének rakva (Gyejev azonnal felismerte ezt a ragyaverést, a kisebb kráterek kézifegyvertől, a nagyobbak ágyúlövedéktől származtak). Az épület zordnak és megközelíthetetlennek látszott, mintha körös-körül még mindig dúlna a polgárháború. Vajon ki ellen védekezhetnek, akik bevették magukat az épületbe? Csak nem az intézményt ostromló gyermekek ellen?

Azok pedig mindenütt ott hevertek, a gránit főlépcsőn, a fal mellé terített újságokon, jó másfél tucatnyi, szemöldökig rongyokba csavart piszkos kis test feküdt lomhán, mozdulatlanul az esőben. Gyejev nem először találkozott ilyen látvánnyal, de soha nem töprengett el rajta, hogy miért fekszenek ezek a gyerekek a menhelyen kívül, nem pedig odabent.

Belaja a hintóknak szolgáló meredek rámpán felment a főbejárathoz és bekopogott. Semmi válasz. Bekopogott még egyszer, erősebben, megrángatta a szorosan becsukott ajtószárnyakat, de semmi eredmény. Lábujjhegyre állt, és tenyerével néhányszor odacsapott az ablakot borító furnérlemezre, közben egy szög majdnem felsértette a kezét.

Az erőd hallgatott. A fal tövében fekvő gyerkőcök úgyszintén.

Senki meg se moccant. Néhány szempár lomha kíváncsisággal leste, mit csinál ez az asszony, és csak egyikük, egy apró termetű lurkó, akinek barnára sült arca piszkos krumplira emlékeztetett, az mozdult meg, kényelmesebben elhelyezkedett, hogy ne szalassza el a műsort. Belaja őt szólította meg.

– Miért nem nyitják ki? – kérdezte egyszerűen, barátságosan.
Se erélyes hang, se parancsnoki tekintet, csodálkozott Gyejev. Tud ez a komisszár ember módjára is beszélni!

A lurkó hallgatott egy sort, elnézett valahová fölfelé, ahonnét apró esőcseppek hullottak.
– Későn érkeztetek – vetette oda kelletlenül. – Gyertek holnap, reggel talán barátságosabbak lesznek.
– Nekünk most van dolgunk – sóhajtotta Belaja. – Hátha van valami módja… Segíts.
A gyerek most se válaszolt mindjárt, mintha a szavak valahonnét messziről érkeznének hozzá.
– És nekem mi hasznom lesz belőle?
– Elmondom, hogyan juthatsz be a menhelyre. Hogy ne az ajtó előtt kuncsorogj, ne a tornácot törölgesd a nadrágoddal. Hogy a szociális nővérek maguk fogjanak karon, és vezessenek be, megmosdassanak, megetessenek, és felvegyenek az élelmezési listára.

– Hamukálsz – vigyorodott el a lurkó, előmutatva fekete fogait.

– Ma éjfélkor a Torkolatnál razzia lesz, a Gyermekbizottság meg a rendőrség átfésüli a partot. Akiket elkapnak, viszik mindjárt a menhelyekre. Úgyhogy aki fedelet meg fejadagot akar, napnyugtáig legyen mind a Torkolatnál. Aki meg nem akar, az húzzon innen a bánatba, és ne lábatlankodjék itt. Értve? Add tovább a cimboráknak.

A krumpliarc elfintorodott, bizalmatlanul felvonta a szemöldökét, megmozgatta az orrlikát.

– Kés a szívembe, szög a szemembe! – ütött ököllel a mellére Belaja, mintha kést döfne a bordái közé, mire a gyerekarc nyomban kisimult, és összeesküvő mosoly jelent meg rajta. – Most te jössz. Segíts! – kérte ismét Belaja.

A lurkó felállt, lassan, végtagjait alig mozgatva, mintha nem szárazon járna, hanem folyó fenekén, és odament a bejárati ajtóhoz. Hátat fordított nekik, és lomhaságát levetve, vadul kalapálni kezdte a sarkával meg az ökleivel; olyan kegyetlenül csépelte, hogy a súlyos lakkozott ajtó megremegett, a zsanérok megnyikordultak.

– Jobban kellett volna dörömbölni – magyarázta anélkül, hogy abbahagyta volna, a zajos működéstől kissé pihegve. – Ezeken csak a makacsság fog!

– Meg lett mondva, hogy nincs hely! – harsant fel fél perc múlva egy kiáltás valahonnét fentről, az egyik ablakból.

De a legényke nem tágított, tovább rugdosta az ajtót, s hamarosan kattant a kulcs. A kölyök tüstént félreugrott, így a résből előszökkenő seprű csak a levegőt találta el.

– Sipirc innen, csirkefogó! – jelent meg az ajtónyílásban egy temérdek nagydarab asszonyság, aki úgy csapkodott a seprűvel, mintha félelmetes kard lenne. – Hogy a manó vigyen el!

– Maguk meg miféle erődöt rendeztek itt be? – kérdezte Belaja nagyon halkan, de olyan fenyegetőn, hogy Gyejevnek a belei is összerándultak. – A háborúnak régen vége.

– Van, akinek igen, van, akinek most jön csak a java – vágott vissza a kapus asszonyság. – Széthordanák az intézetet! Nem én tehetek róla, hogy minden áldott nap egész hadsereg jön az effélékből! Hová dugjam mindet?

Belaja nem szólt egy szót se többet, hanem belépett az ajtón, a hatalmas asszonyság pedig utat engedett neki, és leeresztette a seprűjét is. A komisszár nyomában Gyejev is besurrant a bedeszkázott ablakú épület tömör sötétjébe.

Fordította: Soproni András

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé
Helikon Kiadó, 2022
436 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4399 Ft