Bronka Nowicka: Megetetni egy követ (részletek)

Posted on 2021. november 19. péntek Szerző:

0


Fésű

– Ha tetűt találsz, kapsz egy kis pénzt – mondja a nagypapa.
Egy ezrest és egy sűrű fésűt tesz a viaszosvászon terítőre.
Az asztalon állok, fentről nézek a húsos arcára. A fésű szántja a bőrt, és ahol áthalad, fehér vonalakat hagy, amelyek rögtön rózsaszínné válnak. A fej előredől. Nagypapa elszundít.
Néhány nappal később már viaszos a keze.
– Gyere, ne félj, puszild meg – lökdösnek oda gyengéden.
– Puszild meg a kezét.
Odamegyek és megpuszilom. A bőre, mintha nem is az lenne: hideg, kemény. Mintha már senki nem lakna alatta.
A csokik után a papírt megtarthattam. Elővettem egy kis dobozt, beleszagoltam, és akkor az ízek szép sorban visszatértek a számba. A nagypapa után maradt csomagolást el kell temetni. De valamit meg lehet tartani utána.
– Vigyél, amit csak akarsz.
A kardigánt szeretném.
– Biztosan ezt szeretnéd, ezt az izzadt rongyot?
A kardigán, amiből kimosták a nagypapát, egy kötélen lóg.
A száradó kardigánból még ki is vasalják. Nem akarom ezt a kardigánt, már nem.
Anélkül, hogy szólnék, elviszem a fésűt. Anélkül, hogy szólnék, vagyis ellopom, de nem szégyellem. A nagypapa még benne van. Elviszlek magammal téged, te fésű, emléknek.

Teáskanál

A halottak csak akkor használnak cukrot, ha mi magunk adjuk kezükbe a teáskanalat, és körkörös mozdulatokat teszünk a pohárban. A cukorkristályok úgy tesznek, mintha tornádóvá változtak volna, a forgószelek körhintaként pörgetik a tealeveleket. Még akkor is forognak, mikor a csészealjnak támasztott kanalak már kihűltek.
Legyen mozgás. Hagyjuk a hangyát elmenekülni az abroszról a sütimorzsával. Darázs kell az asztal alá. Legyen zümmögés. Hadd fegyverezze le az ilyen jelenetek csendjét, mielőtt a holtak azokkal a szavakkal szólnának, amelyeket vékony papírlapokkal rájuk ragasztunk. Mielőtt elbújnánk a hátuk mögött, elkezdenénk ott beszélni, és azt képzelnénk, hogy valójában ők mozgatják a szájukat. Később a tányér fölé rakjuk az ujjaikat, szétmorzsoljuk nekik a teasüteményeket, összegyűjtjük a morzsákat az ujjaik végére, amiket mi magunk nyalunk le. Végül a marionettek súlyától fáradtan a térdükre tesszük a kezüket, ezzel jelezve, hogy vége az uzsonnának és az emléknek is.
A halottak nem tudnak maguk felöltözni. Mi öltöztetjük fel őket. Ugyanez a helyzet a fésülködéssel, borotválkozással, a hajcsatok és a mandzsettagombok betevésével. A kályha megrakásával és a fütyülő teáskanna odébb helyezésével.
Le kell tisztítani a cipőjüket. Megnyalni helyettük a bélyeget, és leveleket küldeni, amik nem jutnak el hozzánk. Nem gondolják át, hogy miért nem gondolkodunk helyettük, így a mi gondolatainkkal gondolnak ránk.
Megesik, hogy kesztyűben és kötött sapkában ülnek a melegben. Vagy hósapkában egy befagyott folyónál, ahol múlt tavasszal felejtettük őket.
A gyerek magára hagyja a nagypapát egy csésze teával.
Holnap újra elmegy és megcukrozza neki. Újra és újra elmegy, ameddig csak el nem fogy a világ összes cukra.

Sem a zsebbe ejtett gesztenye, sem a lopott alma nem nyomja annyira a gyereket, mint a szomorúság. A szomorúságnak az a dolga, hogy megjöjjön és itt legyen. Semmi több.
A többi már az emberen múlik – ha felveszi, a szomorúság meghízik, mint a guruló hógolyó. Összetapaszt minden gondolatot.
Most nyár van. A gyerek a kertben áll, szája nyitva, némaság áramlik ki rajta a világra. A szomorúság mellette fekszik.
Nem olvad el. Még meg sem izzad.
A gyerek tudja, valahonnan tudja: egy dolog sem tartozik hozzá.
Sem a csíkok a méhek potrohán, sem a spárga, sem a lehulló levél. Ezek a mindenség részei. De hogyan lehet meglátni az egészet, ha körös-körül csak dolgok látszanak, és mind azt akarja, hogy felismerjék?
A gyerek izgalmat érez. A fejéből indul, átáramlik a lábai között, csiklandozza, mintha valaki madártollal érintené meg.
Megérinti ott. Tudja: a mindenséget akarja. Azt is tudja, ezt nem éri el anélkül, hogy az összes dolgot külön-külön meg ne ismerné.
Ennyi mindent senki sem ereszthet át kezeinek és érzékeinek malmán. Lehetetlen. A fagyos „lehetetlen” szótól gömbölyödik a szomorúság.
A gyerek becsukja a száját. Hazakullog. Útközben talál egy követ.

Doboz

Anya nem tudja, létezik-e mennyország. A lefelé nézéstől tokája lesz. A feje súlyával, mint egy vasalóval, kivasalja a ráncot.
Apa anya lábánál forog. Alacsony. A felnőtt dolgokért lábujjhegyen nyújtózkodik, vagy hoz magának egy széket. Hasát a székhez nyomja, úgy tolja maga előtt. Most a párnákra mutat, alá kell tenni őket, hogy felérjen az asztalhoz. Felmászik, könyökével megtámaszkodik az asztallapon, a viaszosvásznon, amin kanál, villa és kés fekszik. Apa kinyitja a száját, és anya – kanálról kanálra – önti bele a levest. Krumplit és kockára vágott húst tesz a rózsaszín odúba, amelyben egy éhes fiú lakik.
Szépen eszik. Megdicséri őt, hogy csukott szájjal. Anya egyik keze dolgozik, a másik támasztja a fejet, ami figyeli apát, a rajzolt fiút. Egy dobozban tartaná, annak kilyuggatná a tetejét. Vattát, tollat, gyapjút, darabokra tépett cellulózt tenne bele. A sarokba piskótamorzsákat szórna. Néha a kezébe venné, és nézegetné.
A rajzolt fiú befejezi az evést. Anya a megnyálazott ujjával törli meg az állát.
– Menj játszani – mondja a súlyos feleség az apró férjnek.
Az asztal alatt ülök, és figyelem a talpakat, melyek nem érnek le a földig.

Gombok

A nagymama egy olyan szobában tartja az anyukáját, aminek csak fél ajtaja van. Az ajtó felét levágta, hogy lássa, miben mesterkedik az öregasszony. Az ajtó alsó, záras fele maradt meg. Bezárja, és a kulcsot becsúsztatja a melltartójába. Nem adja oda senkinek. Még csak az kéne, hogy valaki kiengedje ezt az istencsapását.
A múlt héten csak egy pillanatra vette le róla a szemét: a dédi összevagdosta a függönyt, és a tűzre tett egy zacskó cukrot. Azt hitte, hogy szén: mindkettő kemény. Kirámolta a szekrényt, hogy megkeresse a kötényét, mert iskolába készült.
Kilencvenéves, a saját nevére sem emlékszik, de a kötényre, amit a hátán keresztbe lehet begombolni, arra igen.
Ha nem csukja be a szekrényt, akkor rendetlenséget csinál.
– Valahogy túl csendben vagy nekem, anyukám – szól be a nagymama az ajtókeretben lévő lyuknál.
– Összeszartam magam – a kettévágott ajtó vastag kerete mögül egy fej bukkant elő.
– Akkor várj.
A nagymama nem veti meg a munkát. Nem égeti oda a húst. Ha az ember egy bolonddal él egy fedél alatt, akkor minden másnak rendben kell lennie. A rendes ebéd is idetartozik.
Egy kardigán landol a konyhában. Vele együtt repül a szoknya, az alsószoknya, a melltartó.
– Ne haragudjon, ide tudná hívni a lányomat? Mert itt állok pucéran.
– Mindjárt megyek, a lányod vagyok.
– Nem igaz! Az én lányomnak fekete haja van és vékony, mint a nádszál. Ó, ilyen – az ajtó felett az ujjait mutatja, amik között egy centiméternyi helyet hagy. – Te ősz vagy és hájas.

Bronka Nowicka

A nagymama pelenkát cserél az anyukáján. A tépőzáras pelenka csak úgy recseg a csípőjén.
– Meghalok, ha jól megfizetsz – mondja a vén pólyás.
A nagymama elővesz egy zacskó ágyneműhuzathoz való gombot. Kiszórja a padlóra.
– Elég lesz?
– Mit tudom én. Meg kell számolnom.
Ülök a dédivel a földön. Ujjainkon számoljuk a gombokat.
– Láttál már valaha ennyi pénzt? – kérdezi.
Amikor nem figyel, bedugom őket a cipőmbe, az ingem alá, lenyelem őket. Csak legyen kevesebb. Túl kevés ez a halálhoz.

Bronka Nowicka: Megetetni egy követ
Prae Kiadó, Budapest, 2021
86 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft