Alulnézetből | Bronka Nowicka: Megetetni egy követ

H. Móra Éva | 

Gondolom, sokan ismerjük azt az ezoterikus tanítást, amely azt vallja: a gyerekek – minél fiatalabbak, annál inkább, hiszen ők még nincsenek „elrontva”, közelebb vannak még ahhoz a világhoz, ahonnan érkeztek – ugyanúgy látják a szellemlényeket, mint a valóságos embereket. Ilyenek jutottak eszembe Bronka Nowicka könyvének olvasásakor. Meg még Dragomán György Máglyája. Meg az egész mágikus realizmus. Meg még azon is túl, mindenféle.

Cseppet se lepődtem meg, amikor a szerzőről olvasva megtudtam, hogy nemcsak ír, de képzőművész, színházi és filmrendező is. A nyelv és a mozgókép kapcsolata foglalkoztatja. Afféle kísérletnek is felfoghatók ezek az apró írások – nem novellák, inkább prózában papírra tett lírai életképek: nem kell mindent leírni, túlmagyarázni, elegendő egy-egy erős, telített kép felvillantása. Merész, bizarr lett a végeredmény, jócskán hagy teret az asszociációinknak.

A könyv főhőse egy kislány. A nemét is véletlenül, két „elszólásból” tudjuk meg: babával játszik, illetve ha felnő, nem akar nő lenni… „Még akkor sem, ha előbújnak a melleim. Idővel majd kiesnek, mint a tejfogak.” (Párkány) Hol közvetlenül ő a mesélő, hol róla, harmadik személyben szól a szöveg, ilyenkor az elbeszélő „a gyerek”-ként emlegeti. Az ő szemlélődései, gondolatai, vágyai, félelmei kapnak hangot egy-egy írásban. A tartalomjegyzék sem mindennapi – ahogy a cím sem és az ajánlás sem: a lehetetlennek! –: tárgylistának nevezi. Mintha a pszichológus díványán lennénk, különböző tárgyak sorjáznak: Harisnya, Fésű, Teáskanál, Kő…

• Olvass bele!

Negyvennégy hívószó – negyvennégy mélyről jövő emlékfoszlány, érzés. Olykor ellentmondásosnak érezzük. Máskor egy összetartó család képződik meg egy-egy jelenetben: a vénséges, demens dédmama párnahuzatból csavart babát szoptat, úgy ül az asztalhoz. A család reakciója: „Mindenki elfogadta dédi újszülött gyermekét…” (Párnahuzat) A dédi halálra készüléséről, meghalásáról is gyönyörű epizód születik, s megkapó az is, ahogy ezt a várható eseményt a család fogadja. (Bőrönd)

A dédi lánya, vagyis a nagymama féltő-óvó, elnéző szeretettel, csipetnyi humorral viseltetik anyja dolgai iránt. A nagypapa szavai még holta után is felrémlenek a kislányban, s biztonságot adnak neki. (Asztal) Ezt a meleg, kipuházott légkört árnyékolja be az anya és az apa alakja. Az anyáé, akinek sok az elfoglaltsága, olyannyira, hogy nem is szól a gyerekéhez. Vágyálom képében rémlik fel a kislányban: „Ha össze lehetne kötni a jelen és a múlt kertjét, mint egy cipőfűzőt, akkor benne lennék én, és benne lenne anya is egy túl bő sapkában, amit valaki mástól örökölt. Bemutatkoznánk egymásnak, és bemennénk a házba játszani.” Az apa szerepe még ridegebb. A többieknél is talányosabb: kezdetben nem értjük, miért látja őt aprónak, kicsinek a lány, olyannak, aki az asztalt se éri fel, és etetni kell. Máskor mintha el se hagyhatná a lakást, a mosogatóvízzel szeretne elfolyni, kijutni valahogyan. Aztán lassan-lassan kirajzolódik a drámai vonal, méghozzá a kő-motívummal.

Gondolkoztam, minek a metaforája lehet ez a kő. Talán a puha, meleg családi fészekben a szülők keménysége? Ezt erősítik a kő megjelenései a kötetben. Már az első oldalakon felbukkan: „találtam egy követ.” (Kő) Később: „[…] A pihe puha. Nekem kövem van. Az én kövem.” (Pihe) Aztán etetné a követ mindenfélével, de az nem eszik. Végül a szájába teszi, a nyelve alá, így eggyé válik vele. Későbbi kép: szájban matatás, apja ujjai forognak a szájában. Majd megüti, durván elveszi tőle a követ, és a kútba dobja. (Kút) Előképe is van ennek a drámai végkifejletnek (az apa kezeiről van szó): „Egy idő után ütni támadt kedvük. Ekkor Apa megmutatta őket nekem.” (Zsebek)

Ennek a magányos, szemlélődő kislánynak a szomorúság az egyetlen társa, aki szóba áll vele, játszik vele. Kosztolányis hangulatú a Föld című darab halál-játéka. Mint ahogy kosztolányis az Olló gonosz, szadista játéka is: a játékbaba kínzása a rút varangy meggyilkolását idézi.

Nem beszéltem még ennek a könyvnek a legfontosabb erősségéről: a beszédmódról. Nem véletlenül említettem a bevezetőben a „mindentlátó, szellemlátó” gyermekeket. Kis hősünk valahogy így látja a világot, merész fantáziaképekkel, továbbgondolásokkal, elmosva a valóság és az álom határait. Visszatérő, jellemző motívum ez is: „láttam, de nem hitt nekem senki.” (Bot; Papírsárkány) Az Ollóban „vak felnőtteket” emleget. Vak és néma környezet – még nagyobbra nőnek az árnyak, még inkább keresi a kapaszkodókat, vágyik a kötődésekre…

A nálunk kevéssé ismert Nowickának ez az első magyarul megjelent könyve (egy-egy novellája folyóiratokban korábban is fellelhető volt), hazájában 2015-ben látott napvilágot. Köszönet Sipos Tamásnak, hogy a kisebb írások után ezt is lefordította, és köszönet a Prae Kiadónak, hogy a magyar olvasókhoz is eljuttatja.

Bronka Nowicka: Megetetni egy követ
Prae Kiadó, Budapest, 2021
86 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2243 Ft,
ISBN 978 615 619 9096

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A negyvennégy rövid történet főszereplői mindennapi tárgyak: fésű, teáskanna, cipők, gombok, tükör, kövek, melyeket az éles szemű elbeszélő éppúgy szóra bír, mint a saját családját: anyát, aki folyton takarít, halat pucol vagy mosogat, apát, aki talán még maga sem nőtt fel teljesen, és a mosogatón át, az ebéd maradékával szökne el a házból, nagypapát, aki helyett a halála után az élőknek kell megkeverni a teát, és dédit, aki vénségére egy párnahuzat-babát dajkál. Miközben bepillantunk a négy generáció életébe, történeteik hátterében kirajzolódik a lengyel falusi élet és a közelmúlt történelme is.