Magdalena Parys: A mágus (részlet)

Posted on 2021. október 4. hétfő Szerző:

0


I. fejezet

Nagyon egészségesnek találták azt a környéket.
Nagyon kevés baktérium élt ott meg.
Terry Pratchett: Vészbanyák
(Farkas Veronika fordítása)

Gerhard kikapcsolta a mobiltelefonját. Már harmadszor hívta Frank Derbach, nagyon ideges volt, azonnal találkozni akart vele. Gerhard megígérte neki, hogy benéz hozzá a szállodába, miután elintézte az ügyeit.

– Nem, inkább ne a szállodába gyere.
– Miért?
– Mert ne.
– Ittál?
– Nem.
Végül megállapodtak egy helyben, amely nem volt messze Gerhard szállodájától.

– Biztos ott leszel? – faggatózott Derbach.
– Persze hogy ott leszek – felelte Gerhard. Kicsit már idegesítette a fontoskodás.
– Várlak – mondta Frank Derbach búcsúzóul.

A délelőtti dugó kocsifolyamában araszolt a taxi. Gerhard a széles szürke utcákat nézte. A kilencvenes évek Varsójára emlékeztette Szófia. Először elegáns szállodák, aztán bankok, végül gyógyszertárak, aztán a többi. Majd valamikor. Egy idő után már kemény széken ült egy hivatalban, és megvárta, amíg az ott dolgozó nő kirúzsozza a száját, elintéz néhány telefont, végül hajlandó felé fordítani a tekintetét. A helyiség váróterem és az ügyfeleket kiszolgáló iroda is volt.

A nő kedves volt, de ő hamar rájött, hogy sablonos, semmitmondó válaszokkal akarja lerázni. Végül megmondta neki nyíltan, mit akar.

– Lengyel, wrocławi mérnök, a neve Piotr Boszewski. 1980-ban tűnt el Bulgáriában. Senki sem tudja, mi történt vele.

Eljött… – elakadt, el kellene döntenie, hogy a holiday vagy a vacation szó illik ide –, itt akarta tölteni a szabadságát a feleségével, és nem tért haza.

– Akkor alighanem a lengyel archívumokban kellene keresgélnie – mondta a nő, és vállat vont.
– Szerintem meg itt. Tudom, hogy itt kell keresnem – javította ki magát.
– Annyian tűntek el – mondta sóhajtva. – Németek, bolgárok, lengyelek is.
– Engem ez az egy lengyel érdekel.
– Miből gondolja, hogy ez a lengyel nálunk tűnt el? – Megtörölgette a szemüvegét, és fáradtan nézett Gerhardra rövidlátó szemével.
Gerhard megmutatta a fényképet.
– Mi ez? Honnan van? – kérdezte hitetlenkedve.
Tényleg arra számított, hogy megmondja a nevét, a címét és a foglalkozását?
Az az öregember, aki a fényképet adta neki, és németre fordította a szöveget, Burkhard Seidel hosszú évek óta vezette magánarchívumát; dokumentumokat, fényképeket, felvételeket gyűjtött, és az érdekeltek rendelkezésére bocsátotta őket. 1985-ben tűnt el a két fia, amikor a bolgár határon át próbáltak menekülni a szabadságba. Sosem kerültek elő a bűnösök, senki sem fejezte ki részvétét az apának.

Ma már nem titok a Seidel-archívum. Mindenki, aki tudni akarta ezt, gond nélkül meggyőződhetett arról, hogy lakik Lipcsében egy ember, aki több anyagot gyűjtött össze a bolgár határon tisztázatlan körülmények között eltűnt személyek eseteiről, mint az összes minisztérium és levéltár együttvéve.

Megmondhatta volna, honnan van a fénykép.
Közölhette volna, de nem akarta.

Azt mondta Seidel, hogy a bolgár–görög határ egy konkrét helyén készült, ahol megtalálták egy lengyel férfi, feltehetően Piotr Boszewski holttestét. Sajnos olvashatatlan volt a név a hátoldalán. Csak az elhalványodott „B” betűt lehetett felismerni, nem tudni, mi következett utána, „a”, „o” vagy „c”. Seidel azt sugallta, hogy ez a Boszewski név. Volt még egy szám is a fénykép hátoldalán, de hogy mit jelent, azt csak pár hónappal később tudta kideríteni Frank segítségével.

– Több ilyen fényképe is van?
Figyelmesen pillantott rá a nő kék szemhéja alól, rakon-cátlan bongyor szőke fürtök keretezték az arcát, most még mindezt mulatságosnak találta Gerhard.
– Nincs több – hazudta.
A kép hátoldalát nézte a nő, végigsimította egyszer, kétszer. Háromszor.

– Tudja, mi ez? – Megsárgult foltot mutatott, ahol számok látszottak, meg a szöveg szétkenődött cirill betűi. Eddig több kérdést tett fel a nő, mint Gerhard.
– Fogalmam sincs – hazudott megint.
Hosszabb ideig nézett rá a nő. Akart még kérdezni valamit, de hallotta, hogy nyílik az ajtó, kihúzta magát, és megigazí-totta a szemüvegét az orrán.

Az ajtóban álló magas nő előbb Gerhardra, aztán a kolléganőjére nézett. Volt benne valami, ami római szoborra em-lékeztetett. Szép szeme volt. Őszintén sajnálta, hogy nem vele beszélget. Gerhard elmosolyodott. A nő viszonozta a mosolyt, és az íróasztalhoz lépett.

– Ekaterina Konesova. – A nő kezet nyújtott neki. – Né-metországból jött hozzánk? – A kolléganőjére pillantott. –
Boldogulsz vele?
– Igen, persze. Minden rendben. Beszélgetünk. – A nő eltakarta a tenyerével a képet, ezt Gerhard észre is vette.

– Azt hittem, segítségre van szükséged – fordult a kolléganőjéhez Ekaterina Konesova, és odaintette az egyenruhás embert, aki már az ajtóban állt.

A sötét hajú nő elmosolyodott, biccentett Gerhardnak búcsúzóul, és kiment. Az irodában dolgozó nő pedig már indult is utána. Az egyenruhás meg közelebb jött, a nevét és a rend-fokozatát motyogta, és kezet nyújtott Gerhardnak.

– Mit tartogatunk itt? – kérdezte angolul, a fényképre me-redve, aztán a dokumentumokért nyúlt, melyek Gerhard előtt hevertek az íróasztalon, és kezdte átnézni az anyagot.

Figyelmesen végighallgatta a történetet, amelyet már másodszor mesélt el neki Gerhard aznap. Most sokkal jobban ment, említette azt is, hogy mérnök, és eltűnt, meg holiday…
Homlokát ráncolta a tiszt.

– Itt nem talál semmit – szólalt meg kifogástalan németséggel. – Ezenkívül szükség van az áldozat rokonaitól be-szerzett beleegyezési nyilatkozatra, közjegyző által hitelesítve, lefordítva bolgárra, és megint hitelesítve. Így írja elő a törvény. – Széttárta a karját.
– Van tanúsítványom.
– De nem hitelesíttette Bulgáriában. Ezenkívül…
– Hol tudnám hitelesíttetni? – vágott a szavába Gerhard.
– Kérem szépen – mondta a katonatiszt Gerhard elé, az íróasztalra telepedve. – Őszinte leszek magával. Ha egy rak-lap igazolást hoz, akkor is csak két kartonba nézhet bele. Ez minden, ami van nálunk. De előre megmondom, hogy nem találja meg a keresett dokumentumokat.
– Akkor hát hol találom őket?
– Ott, ahová úgysem jut be, ahogy én sem. A Honvédelmi Minisztérium levéltárában, a katonai szolgálatok titkos ira-tai között.
Gerhard meglepetést színlelt.
– Egyébként meg miért vette a fejébe, hogy ő lenne Boszewski? – kérdezte az egyenruhás, feszült figyelemmel bámulva Gerhardot.
– Hát maga honnan tudja azt, hogy vannak Boszewskivel kapcsolatos titkos dokumentumok? – kérdezett vissza Gerhard.
– Ott találja a menekülés közben meggyilkolt személyekről gyűjtött információk többségét. Itt nálunk nincs semmi.
– Az egyenruhás elmosolyodott, kivillantva meglepően fehér fogsorát. – A mi archívumunkban nincs semmiféle adat erről az emberről – ismételte el nyomatékosan.

– Érdekes – jegyezte meg Gerhard. – Szóval azt állítja, hogy a fényképen látható áldozat menekülés közben meggyilkolt személy?

– Feltételezem, sejtem, nem tudom. Egyébként maga beszélt erről.
– Nem mondtam semmi ilyesmit…
– Akkor hát, ha megengedi, itt tartanám a fényképet, hogy kizárjuk vagy megerősítsük ezt a lehetőséget. – És fölállt, jelezve, hogy nincs több kérdés, kezet nyújtott Gerhardnak.
– Levélben tisztázzuk. Sajnálom. Fölöslegesen fáradt hozzánk.
– Inkább megőrizném ezt a képet – felelte Gerhard.
– Bízzon bennem, kérem – mondta a tiszt fojtott hangon.
E különös nyilatkozat után akart még mondani valamit Gerhard, de a tiszt hátat fordított, és a kijárat felé indult. Az ajtóban megtorpant, megint Gerhardhoz lépett, és közönyös arckifejezést erőltetve magára, mintegy mellékesen megkérdezte:
– És honnan van ez a fényképe?
– Találtam – mondta Gerhard.

A szállodai ágyában feküdt Gerhard, és a koszorúér-betegség enyhe tüneteit érezte. Komolyan vette, évek óta először gondolt arra, hogy jobban kellene törődnie magával. Azon törte a fejét egy pillanatig, hogy bevette-e a tablettákat. Bevette, mindig bevette, minden a szokott módon történt. Mégis nyugtalanította a gyorsuló szívdobogás, akárcsak a magas vérnyomás tünetei. Próbált nyugodtan lélegezni és kellemes dolgokra gondolni. De negyedórával később fölállt, és kivette a neszesszerből a tablettát, amelyet ritka alkalmakra, vészhelyzetre tartogatott. Egy hete vett be ilyet utoljára. Azon a napon, amikor Kryschtyna szótlanul elment otthonról.

Nagyon gyorsan hatott a tabletta. maga sem tudta, mikor aludt el. Egy óra múlva izzadtan, nyugtalanságtól gyötörve riadt föl.

Gerhard – képzettsége szerint fényképész és politológus, foglalkozása fotóriporter – sosem vette félvállról az előérzeteket, mindazokat a negatív vagy pozitív jelzéseket, amelyek attól függetlenül érkeztek, hogy volt-e kedve végrehajtani az adott utasítást, vagy nem. Ha az intuíciója nemet mondott, az utolsó pillanatban is képes volt kiszállni a projektből, és senki sem tudta rávenni arra, hogy változtassa meg a döntését.

Ezért gyakran hárította el a nehéz feladatokat, idővel pedig a kevéssé jelentős folyó ügyek specialistája lett.

Minden valószínűség szerint ezért nyitották meg szívesen a kiállításait köztársasági elnökök és nagykövetek, akik a politikától és a történelem sötét lapjaitól távol álló művészetet kedvelték. És nyilván ezért találta túlságosan unalmasnak Dagmara és Kryschtyna. Dagmara ezt hangosan, nyíltan kimondta, Kryschtyna pedig a maga módján fejezte ki, nem mondott semmit. Dagmara még azt is szemére vetette, hogy olyan fényképész, aki érdekesen mesél a semmiről.

Dagmara túl fiatal, túl… Milyen is Dagmara? Olyan, mint az anyja, Kryschtyna, idealista. Felsóhajtott. Elszakadtak a gondolatai Kryschtynától.
Elment, nincs.
Most nem fog erre gondolni.
Nem értette Gerhardot.
Saját magát sem értette.

Minek jött ide? Egy hónapja nem voltak kétségei afelől, hogy Boszewski a bolgár határon halt meg. Az utolsó talál-kozás után, amelyen Frank is részt vett, mégis úgy döntött Gerhard, hogy ezt személyesen ellenőrzi. Bár minden vilá-gosnak látszott. Halotti anyakönyvi kivonat, boncolási eredmények, fényképek. Néhány oldalas dokumentum, bolgár nyelven. Szófiában állították ki, és azt a számot kapta, amelyet a fénykép hátoldalán látott. Frank adta neki a képet, ezt mutatta meg reggel Gerhard a hivatalban, és ezt vette magához a tiszt. Gerhardnak nem kellett megerősítés ahhoz, hogy tudja, Boszewski van a fényképen – mégis megkapta ezt ma a hivatalban. Szerencsére otthon még volt két fényképe. El-képesztő, hogyan intézik az ügyeket ebben az országban.

Mindenben igaza volt Seidelnek, amikor figyelmeztette.
Akkor hát minek jött ide?

Csak most vallotta be magának nyíltan, hogy két célja volt ezzel az úttal: ellenőrizze, hogy igazat mondott-e Frank Derbach, és elhalassza a Dagmarával folytatandó beszélgetést.Most már nem volt mit tenni. Írnia kell Dagmarának.

Tartozik ennyivel Kryschtynának. Nem kellene áthárítani rá azt a terhet, hogy beszéljen a lányával. Elővette a zsebéből a telefont. Föltette a szemüvegét. Megint telefonált Frank Derbach. Milyen csökönyös. Nyilván nagyon fontos neki.

Elővett egy kis füzetet. Írni kezdett, kihúzta, és kezdte elölről. Nagy levegőt vett, mint egy hosszú futás startja előtt, aztán odaírta nyomtatott betűkkel: DAGMARÁNAK. Kihúzta, összegyűrte a lapot, és megint belevágott: Kedves Draguschiu!

Ennyi év alatt sem volt bátorságom ahhoz, hogy megmondjam: ismertem apádat, mielőtt még megismertem volna édesanyádat.

Sosem volt megfelelő alkalom erre. Többször is próbáltam minderről beszélni neked, de valami mindig megakadályozott benne.

Magdalena Parys

Alighanem a félelem. Nem mertem bevallani. Minden pillanatot alkalmatlannak láttam. Minél több idő telt el, annál nehezebb volt.

Végtelenül sajnálom, hogy oly sok év utánértesülsz erről, ráadásul levélben, de ebben a pil anatban még telefonálni sem tudok. Hidd el, szívesebben számolnék be neked minderről személyesen. Nem tudom, hogyan alakulnak az ügyek a továbbiakban, és mikor látjuk egymást. Ne aggódj, mindent pontosan elmagyarázok, miután hazamentem.

Fordította: Pálfalvi Lajos

Magdalena Parys: A mágus
Világ-szép-irodalom sorozat
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020
584 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft