Mielőtt kihalunk | Jonathan Franzen: A világ végének vége

Posted on 2019. július 27. szombat Szerző:

0


Jeney Barbara |

Jonathan Franzen, akinek ez sokadik kötete a magyar könyvpiacon, ezúttal szenvedéllyel űzött hobbijáról, a madarászásról és az azzal kapcsolatos aktuális környezetvédelmi, emberi kérdésekről állította össze esszékötetét A világ végének vége címmel. Olyan témáról ír könnyedén feldolgozható stílusban, amivel manapság – a jelmondatokon túl, mélyebb gondolatokkal – nem túl széles réteg érdeklődését lehet felkelteni. Holott a fontosságuk megkérdőjelezhetetlen.

Mind a tizenhat dolgozat valamilyen módon kapcsolódik a klímavédelemhez. A válogatás első fejezetében, Esszéírás zord időkben cím alatt találhatók a könyv direkt üzenetét hordozó írások. A továbbiak egy-egy természetvédelmi akcióról, túráról vagy egy Franzenre erős hatást gyakorló emberről szólnak.

A könyv két – számomra legizgalmasabb – írása az Egy barátság és az antarktiszi túrát egy jó adag önreflexióval vegyítő A világ végének vége. Az előbbi megmutatja, hogy miért is tekintjük őt korunk kiemelkedő írójának. Őszintén és lebilincselően mesél egy személyes történetet, kapcsolatának alakulását egy írótársával, s közben észrevétlenül beleszövi az emlékekbe, hogy készül egy olyan területet meglátogatni, ahol tömegével öldösik a madarakat. A szájbarágás helyett így hívja fel a figyelmet a problémákra. Nehezebben fogyasztható fejezet a magyar olvasó számára a Kinek szurkol az olvasó, vagy A törzsvendégek. Ezek két amerikai művészről szólnak, nagyon távolról illeszkednek a könyv fő vonalához, és előzetes ismeretek híján kevésbé tudják a figyelmet fenntartani.

Franzen azonban rendkívül jó esszéíró. Hétköznapi jelenségeket, megfigyeléseket elmésen vegyít, anekdotáival szórakoztatva járja körbe, teszi fogyaszthatóvá a környezetvédelemmel kapcsolatos gondolatokat. Éles szemű újságíró, aki észreveszi a mások számára jelentéktelen apróságokat, melyekben megtalálja a nagyobb valóság egy-egy darabját.

Hobbiját, a madarászást is izgalmas kalandnak láttatja. Fantasztikus még elgondolni is, hogy bejárta az egész világot, csak hogy megfigyelhessen minél több suhanó, cikázó vagy csak totyogó szárnyast, beleértve a császárpingvineket is. Olyan világba pillantunk be általa, amelynek rejtelmeit tényleg csak az ismerheti, aki csinálja. A kívülállók sokszor csodabogarakként kezelik a madármegfigyelőket, de csak mert nem értik ezt a fajta rajongást. Franzen maga is vall saját különcségéről, elmondja, sokszor tart attól, hogy például egy csoportos utazás során a többiek neheztelnek rá, ha megáll távcsővel kémlelni az eget.

A környezetvédelem témájában egyéni hangot üt meg, sokszor szembehelyezkedik a fő áramlatokkal. Bírálja a vele azonos oldalon álló zöld szervezeteket is, mert elégedetlen tevékenységükkel. Emiatt pályája során számos támadás érte, és ő is elbizonytalanodott, hogy szabad-e kritizálni a közös célért küzdőket. De arra jutott, hogy túl kevés a cselekvési idő és erőforrás ahhoz, hogy azt ne hatékonyan költsék el. Ha nem megfelelően koncentrálnak erre a feladatra, akkor a zöld szervezetek épp annak lehetőségét pazarolják el, hogy lényeges lépéseket tegyenek a Föld megóvásáért.

Franzen fontosnak tartja például, hogy ne a megfoghatatlan(nak tűnő) klímavédelemért kampányoljanak, hanem a célt bontsák le helyi problémákra, és beszéljenek olyan konkrétumokról, amik sokak számára értelmezhetők. Egy-egy körvonalazott ügyért jobban mozgósíthatók az önkéntesek, mint egy nehezen megfogható, szinte emberfeletti veszély ellen.

Az író-újságíró olyan súlyos problémákra is rávilágít, amelyekről Magyarországon – szakmai körökön kívül – nem esik szó. Kedves szakterületéről kiindulva feltárja, hogy több európai uniós, illetve azon kívüli országban (például Albániában, Egyiptomban) tömegével ölik az énekes- és vándormadarakat, hogy aztán megegyék őket. Ez a fejlett országokban jobbára barbárságnak tűnik (de azért a mediterrán országok vadászai például még ma is Közép-Európába jönnek madarakat öldösni) – de a beduinoknak ez a napi betevő falatot jelenti. Franzen ironizálva jegyzi meg, hogy míg a nyugati ember a madarakat karizmával, szinte önálló személyiséggel ruházza fel, addig a fejlődő (és éhező) ország lakosai számára egy sárgarigó megölése semmiben sem különbözik egy hal kifogásától.

Franzen napjaink egyik legjobb tollú publicistája, ezt bizonyítja A világ végének vége kötet is. A The New Yorker magazin, ahol rendszeresen publikál, megteremtette számára a szabad, minőségi újságírás lehetőségét, és ebből ő a legjobbat hozta ki.

Jonathan Franzen

Jonathan Franzen

Jonathan Franzen: A világ végének vége
Fordította: Bart István
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
316 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2617 Ft,
e-könyv változat 2290 Ft
ISBN 978 615 591 5567

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Most, amikor a modern technika támogatásával folytatódnak az ősi gyűlölködések, és bolygónk természetellenes viszontagságok elé néz, Franzen új esszégyűjteményével arra hívja fel a figyelmet, hogy emberhez méltóbb módon is létezhetnénk a világon.
Franzen esszéi a tárgyuktól függetlenül szkeptikusak a sztereotip véleményekkel szemben, írásmódját mélyen áthatja az irónia, miközben a szerző szókimondóan felvállalja saját fogyatékosságait.
A világ végének vége higgadt, mégis csípős nyelven íródott, Franzen érvei alaposak, gondolkodásmódja leleményes, és segít abban, hogy az ember reménnyel, de józanul tekintsen a jelenre és a jövőre.