Nem lehet mindenki tökéletes | David Lindsay-Abaire: Tökéletlenek* / Centrál Színház

Posted on 2018. december 19. szerda Szerző:

0


Ilyen Claire reggele (Schmied Zoltán, Pokorny Lia)

Bedő J. István |

Ez alkalommal kivételesen nem a színdarab cselekményével foglalkozom, inkább a háttérrel.
Az utóbbi néhány hónapban három olyan színreállítással is találkozhattam, ahol a szereplők kemény nehézfiúk (és/vagy lányok), beszűkült tudattal és szókinccsel. Bevallom, meglehetősen tág érdeklődésem és nyitottságom ellenére sem tudott megfogni valamennyi. Ugyanakkor észrevehetővé tette a tendenciát, hogy a hazai (főképp fővárosi) játszóhelyek is számítanak ezek sikerére. Jobbára angolszász darabok, vagy ilyen mintát követnek.

Nem zárom ugyan ki, hogy a köztörvényesek körében is akadnak drámaíró tollára méltó konfliktusok, de darabgyáros legyen a talpán, aki hagyományos kukucskálószínházba telepítve is fenn tudja tartani az érdeklődést. (Miközben a drámaiság mit sem csorbul, ha Gloster Richárd a zsámbéki romtemplomnál gazemberedik el, vagy a kékszakállú herceg pincék során taszigálja végig Juditot.)

A Centrál Színház bemutatójában (Lindsay-Abaire: Tökéletlenek) Claire (Pokorny Lia) egyetlen napba sűrítve éli át az alvás közben törlődött emlékeinek újrafeltöltését. Ismét megtanulja, hogy ő kicsoda, ki az őt ébresztő férfi, ki az a mocskos szájú kamasz a konyhában. Aztán átéli elrablását, amint az égett félpofájú, sánta idegen elhurcolja egy öregasszonyhoz, és arról megtudja, hogy az anyja. Pokorny csodát művel. Tehetetlen bábként indít, és mint valami gyorsított felvételen (time-lapse) válik egyre erősebbé, magabiztosabbá és öntudatosabbá. Mintha az emberré válás modellje zajlana le a néző előtt: a mind több információ pallérozza az agyát, gondolkodik és összefüggéseket lát meg. Claire reggel bájos, szánandó butuska, akinek a legelemibb dolgokat is a szájába kell rágni. Estére, éjjelre a döntésre képes elme működéséről tanúságot tevő, felelős (és ezért szomorúbb) felnőtt.

A sánta [csak a végén tudjuk meg, kicsoda valójában] mindig hazudik (Rudolf Péter, Pokorny Lia)

Az égett félpofájú idegen: Rudolf Péter. Lökött, hirtelen haragú, bosszantóan pösze, olykor alig érteni, mit ordít. Ő is valami titkot hordoz a süket füle és az eltorzított arc mögött. Narancsszín kezeslábasa klasszikus börtöncucc. Vajon ki rakhatta rá a bilincset, mikor és miért? Csapong a szélsőségek, vad érzelmek és vad hazugságok között. A néző alig várja, hogy agyoncsapják ezt a vadállatot, bár még a hátába kerülő kés sem elég megnyugtató fejlemény.

A másik erőszakos tökéletlen: a kamasz, füvezős, mindenbe beleszarós Kenny (Rada Bálint). Mindenkit megvet, gyűlöl, és mindenkiről mindent tud – világellenessége akkor válik érthetővé, amikor leleplezi a férj, Richard (Schmied Zoltán) és az égett pofájú hazug világképét. Ami aztán magyarázatot ad arra is, ő miért ilyen. Toleránsabbak leszünk iránta, még ha nem is kedveljük meg.

Róka-fogta-csuka szitu (Botos Éva, Schmied Zoltán és egy kevés Rada Bálintból)

A csapzott ősz öregasszony, Gerti sem tökéletes. Szinte az egyetlen bizonyosság, hogy ő Claire anyja, és egy agyvérzés fosztotta meg a beszéd képességétől. Nagy-Kálózy Eszter csodálatos. Nyögésekből álló szerepszövegét csak egyszer, néhány percre oldja fel a szerző: Gertie emlékezik, és megvilágítja a családtagok történetét, illetve bűnlajstromát. Színésznek eljátszani az afáziát hatalmas feladat, hiszen a szerep szerint az agya elég ép, hogy emlékezzen, és ha kell: még így is leleplezze a hazugságokat.

A sánta láncbarátja (vö. kötélbarátság): egy rabtárs. Ez is félkótya. Nem vállalja a személyisége rémesebbik oldalát, ezért a börtönben kapott bábuval mondatja ki, amit neki tilos lenne elbeszélni (vagy kifecsegni). Vári-Kovács Péter teszi elénk ezt a meghasadt személyiséget, ijesztően jól. Épp olyan torz lelkű a kesztyűsbábja, mint ő maga, és ez kivetül a bábu arcára is.

Végül pedig jelen van ebben a borzasztóságáradatban a Botos Éva által alakított zsaru is. (Na, még egy nem komplett.) Az ő hitelességét először akkor vonjuk kétségbe, amikor klausztrofóbiára panaszkodik – olyanokat nemigen vesznek fel a testületbe… Nemcsak ügyes fegyencszöktető, hanem szerelmes nő is, akinek pont ez a sánta kell, már amikor éppen őhozzá kedves. Itt is felfeslik a hazugság, de fesléseket, akár a sebeket, össze is lehet varrni (varrja is), ha nagyon folyik a vér.

Gertie (Nagy-Kálózy Eszter)

Mi tagadás folyik itt rendesen, mígnem a kimerült, vérben fürdő társaság végül elindul valahová. Mindenkiről kiderült minden, a legnagyobb gyalázatok is, a családon belüli erőszakok, a testi és lelki sebek oka, keletkezése – és a történet azt sugallja, hogy semmi nem ért véget, semmi nem nyugodott el, csupán mindent megtudtunk.

Csak egy a bökkenő, hogy Claire nem tud ébren maradni visszaútban az anyósülésen. És akkor reggel alighanem ismét üres aggyal ébred.

A Szikszai Rémusz rendezte előadás „éjfekete humorú, fergeteges komédia”. A színlap szerint.

Fotók: Gergely Bea

*A magyar cím nem törekedik visszaadni az eredetit.

David Lindsay-Abaire: Tökéletlenek
Centrál Színház
Fordította: Upor László, rendezte: Szikszai Rémusz

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás itt.