Soros Tivadar: Nácivilág Magyarországon (részlet)

Az első próbálkozások

Mindenekelőtt szert kellett tennem a szükséges iratokra. Számba vettem keresztény barátaimat, eszperantista ismerőseimet, hogy kitől szerezhetnék be megfelelő papírokat. Eszembe jutott egy eszperantista barátom, aki mindig pénzzavarral küzdött. Fölhívtam telefonon, hiszen ez könnyebb volt, mint fölkeresni távoli lakásán, márpedig én mindig az „energetikai imperativus” szellemében igyekeztem eljárni: törekedjünk legkisebb befektetéssel a legnagyobb eredményre. Belevágtam:

– Itt az alkalom a könnyű pénzszerzésre. Egy gazdag ügyfelem személyazonossági papírokat szeretne. Terád gondoltam. A kockázat semmi, hisz egyszerűen bejelented a rendőrségen, hogy ellopták a papírjaidat. Több ezer pengőt kereshetsz. Gondold meg.

Megígérte, hogy megfontolja az ajánlatot, de többé nem jelentkezett. Viselkedését nem írhattam a zsidó sors iránti érzéketlenség számlájára, hiszen nagy humanista volt az illető. Talán nem vette a lelkére, hogy ilyen módon szerezzen pénzt, vagy megorrolt rám, mert annak idején, a Literatura Mondo szerkesztőjeként párszor meghúztam az írásait.

Több szerencsével jártam egy másik ismerősömnél, egy baloldali újságírónál, aki szívből gyűlölte a németeket. Ő habozás nélkül megígérte, hogy átadja nekem a felesége és a saját iratait. Másnap korán reggel csörgött a telefon:

– Ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak. Egész éjjel nem aludtam. Nem merem odaadni neked a papírjainkat. Te is tudod, hogy minden lépésemet figyelik. Ha megtalálnák nálad az irataimat, senki se hinné, hogy puszta véletlenről van szó.

Rögtön átláttam, hogy nem számíthatok rá. Ha netán mégis átadná az iratait, nyugtalanságában bármikor visszakérhetne mindent. A bátorság megfoghatatlan tulajdonság: valaki vagy bátor, vagy nem az. Ha gyáva ember próbál meg hősködni, az mindig balul sül el. Így hát azt mondtam barátomnak, hogy ilyen körülmények között jobb, ha megtartja a papírjait, és megköszöntem a jóindulatát. Mivel tisztelem azokat, akik bátran bevallják gyávaságukat, eszembe sem jutott, hogy szemrehányást tegyek. De ő egyre csak mentegetőzött, elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem segíthet bajba került embereken – a végén még nekem kellett megvigasztalnom gyávaságáért.

Első kudarcaimat elkönyvelve most távolabbi ismerőseimnél kezdtem próbálkozni. Eszembe jutott egy mosolygós, rokonszenves kéményseprő, aki havonta behozta az irodámba a kezelésemben lévő bérházak kéménytisztítási számláját. Mindig szívesen diskuráltam el ezzel a pirospozsgás, vidám fickóval. Egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy ült már néhány hónapot „államellenes” tevékenységért. Meglehet, neki sincs ínyére a rendszer, s talán szívesen lenne segítségemre. Alkalmat kerestem, hogy találkozzam vele. Nagy nehezen kiderítettem a lakáscímét, és elkezdtem korán reggel a háza körül őgyelegni, hogy „véletlenül” összefussunk. Egy reggel végre egymásba is botlottunk. Mindketten megörültünk a találkozásnak. A szokásos köszönés és udvariaskodás után rákérdeztem:
– Nem tudna segíteni nekem egy zsidó ügyben?
– Hogyan tudnék én segíteni? – lepődött meg.
– Hát úgy, ha hajlandó volna átadni a személyi iratait.
Mint a minap eszperantista barátomnak, most neki is elmagyaráztam, hogy a dolog szinte semmilyen kockázattal nem jár.
– Jaj, doktor úr, hagyjon engem, én már egyszer megégettem magam!
Barátságban köszöntünk el egymástól. Nem kételkedtem benne, hogy becsületes, jószívű ember. Mégis rossz szájízzel váltam el tőle. Múltak a napok, s én semmit nem tudtam fölmutatni. Feleségem egyre szemrehányóbban tekintett rám, amikor esténként beszámoltam otthon a dolgok állásáról. Szomorúan állapítottam meg, hogy nejem és gyermekeim túlzottan bíznak az én befolyásomban, s lustaságom és nemtörődömségem számlájára írják, hogy nem történik semmi. Nem mondták ki, de éreztem, hogy így gondolják.

Mind fullasztóbb lett a légkör. Egyre több híresztelés szólt rablásokról, kínzásokról, eltűnésekről. Nem vált be az a reményem, hogy Horthy kormányzó a magyar állam önállóságának legalább a látszatát megpróbálja fönntartani. A román és finn események láttán úgy véltem, hogy a németek számára a zsidókérdés a látszat ellenére is másodrendű fontosságú, s lesznek még engedékenyebbek is, ha rákényszerülnek. Azt hittem, hogy ha Horthy a zsidók deportálása miatt – akik mégiscsak magyar állampolgárok – kilátásba helyezi a lemondását, akkor a németek nem erősködnek tovább. De Horthyban föl sem merült a lemondás gondolata. Most nem izgatta az állam önállósága. Horthy az a fajta „kemény” ember volt, aki nyugodt időben – bizonyos korlátok között – teszi a kötelességét, ám vészterhes helyzetben nem vállalja a döntés ódiumát. Mások még nálam is elítélőbb véleménnyel vannak róla.

Horthy számára minden zsidó vogelfrei lett. Eddig soha nem gondoltam bele, milyen borzasztó jelentéssel bír ez a szép szó: „szabad, mint a madár”. De miféle szabadsága van a madárnak? Mindenki lelőheti, elpusztíthatja. Nem védi törvény. Olyat még nem hallottam, hogy egy madár panaszt tett volna. Most nekünk is ilyen sorsot szántak – illetve még rosszabbat, mert mi repülni sem tudtunk.

Két héttel azután, hogy bejöttek a németek, 1944. április 5-én már meg is jelent rendeletben, hogy a zsidók kötelesek sárga csillaggal megkülönböztetni magukat. Zsidó nem járhat többé nyilvános helyre: parkba, étterembe, uszodába. Zsidónak nem lehet keresztény alkalmazottja vagy cselédje. Zsidónak még a nyilvános telefonok használata is tilos. Ha egy zsidó nem tartja be a rendelkezéseket, deportálják. Ez új volt nekünk, senki nem tudta, miféle száműzetést takar ez a szó. A legsötétebb lehetőségek között csaponghatott a képzelet.

Sárga csillag nélkül veszélyes volt az utcára menni. Munkaidőben még sárga csillaggal is kockázatos volt, mert akit igazoltatáskor elkaptak, azt munkanélküliként deportálták. A legbiztonságosabbak – ha még szó lehetett biztonságról – a reggeli órák voltak, hat és kilenc között. Hogy miért? A gyárakban és üzemekben hajnalban kezdődött a műszak. Az irodák kilenc órakor nyitottak. Aki sárgacsillagos ilyenkor az utcán volt, arról azt lehetett gondolni, hogy munkába megy. Nekem már le kellett adnom az ügyvédi papírjaimat, a kulcsaimat és a pecsétjeimet a kijelölt keresztény ügyvivőnek, úgyhogy voltaképp már munkanélküli voltam. Aznap, amikor a sárga csillagot bevezették, korán reggel villamosozni hívtam a kisebbik fiamat. Mondhatni, tanulmányútra indultunk.

Könnyen ráállt, hogy együtt mérjük fel, mit tart a közvélemény az emberi jogok e durva megsértéséről. A villamoson az emberek kissé komorabb képet vágtak, mint máskor – de talán egyszerűen csak álmosak voltak. Mindenki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy léteznek férfiak, nők és gyermekek, akik sárga csillagot hordanak a mellükön. Csak egy utastól hallottam sértő megjegyzést:
– Né, arról a szőke kölökről meg nem mondtam volna, hogy zsidógyerek!
Inkább tréfás, mint sértő szándékot hallottam ki a megjegyzéséből. Szinte még örültem is neki, tekintve, hogy milyen terveim voltak a családommal.
Később azonban a zsúfolt villamoson fiam akaratlanul útját állta egy felszállónak.
– Mért állod el a helyet, malacpofa? – ripakodott rá az ismeretlen.
Sietve megnyugtattam a fiam:
– Ne zavartasd magad. Ne foglalkozz olyanokkal, akik nem tudnak viselkedni.
Fiam azonban erősködött, hogy a megjegyzés nem is rá vonatkozik, hanem énrám!
– Hiszen ha én malac vagyok, akkor micsoda az apám? – vigyorgott.

Elvitatkoztunk rajta, hogy kit sért inkább a „malacpofa” szó: az utódot-e vagy a nemzőatyát? Általában véve mégis elégedettek voltunk az emberek viselkedésével, és jókedvünkben gyalog mentünk hazáig.

Egy másik reggeli sétám alkalmával régi barátomba, Soldba ütköztem, akivel a régi szép időkben a Ritz vagy a Hungária halljában szoktuk együtt inni az ötórai teát. Sold épp olyan szenvedélyes táncos volt, amilyen megrögzött néző voltam én. Amikor beszámoltam neki gondjaimról és terveimről, válaszából rögtön rájöttem, hogy megtaláltam történetem hősét.
– Bízd csak ide, nekem ez gyerekjáték. Vannak keresztény barátnőim, jó pár táncpartnerem szívesen segít bármiben.
Tüstént megrendeltem nála hatféle iratot: születési és anyakönyvi kivonatot, és ugyanezt a szülők vonatkozásában. Másnap a megbeszélt időpontban meghozta lakásomra a papírokat, és potom összeget, hatszáz pengőt (akkoriban 20 dollár) kért értük. Amikor később tüzetesen átnéztem az iratokat, láttam, hogy életkor szerint mindegyik megfelel, de foglalkozására nézve a férfi kántortanító. Gyermekként falun éltem, így jól tudtam, hogy a kántortanító nemcsak tanít, hanem a templomban is énekel. Nem fűlött a fogam a dologhoz, nem tudtam eldönteni, tanuljak-e be néhány éneket vagy inkább a megnémult kántor szerepét adjam.

Amikor alaposabban elbeszélgettünk, kiderült, hogy Sold barátom igazi kincsesbánya, mert tud szerezni kitöltetlen, pecsétes be- és kijelentő űrlapokat is. Magyarországon az volt az előírás, hogy minden lakóhelyváltozást be kell jelenteni a rendőrségen. Az új lakhelyre csak akkor lehetett bejelentkezni, ha az illetőnek már kezében volt a pecsétes papiros arról, hogy elhagyta előző lakóhelyét. A hamis személyi iratokhoz hamis kijelentőkön át vezetett az út. Így aztán kapva kaptam a ritka alkalmon:
– Hozzál nekem száz darab kijelentőt!
– Száz túl sok, annyit nem tudok hozni.
– Nem értem, miért lenne sok. Ha az ismerősöd a rendőrségen titokban magához tudja venni a pecsétet, akkor a pecsételés már igazán semmiség.
Heves győzködésem közben pecsétnyomkodást utánzó mozdulatokkal csapkodtam az asztalt.
– Lehetetlen – makacsolta meg magát.
– Sok ismerősöm van, hozzál legalább nyolcvanat.
A fejét rázta.
– Hozzál hatvanat.
Fejrázás.
– Akkor negyvenet, vagy ahányat tudsz – adtam be a derekam.

Csupán öt darabot hozott, és egyenként csak öt pengőt kért – jóformán ingyen adta. Megint kértem, hozzon még – megint a fejét rázta. Más javaslatot tett. Van egy nyomdász barátja, annak révén tudna szerezni vitézi oklevelet. Hogy ez mi volt? A Vitézi Rendet, ezt az antikommunista szervezetet Horthy az első világháború után, Kun Béla kommunista rendszerének bukása nyomán hozta létre, hogy ezzel is megjutalmazza az őt a hatalomba segítő jobboldali elemeket. A jobbra húzó parlament támogatásával alapította meg a modern korban egyedülálló, a középkori céhekre hajazó Vitézi Rendet. A vitézzé avatás olyan ünnepélyes szertartás volt, mint a középkorban a lovaggá ütés. Zsidó természetesen nem kerülhetett be ebbe a fölső kasztok számára fenntartott testületbe.

– A tagságot igazoló oklevelet különleges papírra nyomják – magyarázta barátom. – A papír beszerzése, a szöveg kiszedése rendkívüli munka. Meg kell jegyeznem, hogy nyomdatechnikai nehézségek miatt az eredeti okmányon lévő domborművű körpecsét helyett csak szimpla pecsétet tudok szállítani.

Még sohasem láttam vitézi oklevelet, se domborművű körpecséttel, se anélkül. Egy csöppet sem vágytam ilyenre, mert rossz tapasztalataim voltak az ilyesféle dokumentumokkal.

A magyar kommunista rendszer összeomlása idején orosz hadifogságban voltam, és még jól emlékeztem rá, mi történt 1920-ban Irkutszkban: Kolcsak, a fehérek generálisa egész Szibériát mozgósította, hogy föltartóztassa a fenyegetően közeledő Vörös Hadsereget. Néhány irkutszki zsidó mindenáron ki akart bújni a hadkötelesség alól. Katonáskodni nem szerettek, a két rossz közül pedig amúgy is a vörösöket találták kevésbé ellenszenvesnek. Nem sajnálták a pénzt, hogy fölvétessék magukat a fehérek kémelhárító részlegének névsorára, hiszen ilyen igazolvány birtokában nem lehetett hadra fogni őket.

No de mi történt? A Vörös Hadsereg megverte a fehéreket. Kezükbe került a kémelhárító részleg névsora. A listán rajta voltak a zsidók is. A bolsevikok ezeket az ügynököket tekintették legádázabb ellenségüknek. Hiába érveltek a szerencsétlen zsidók, hogy ők nem kémkedtek, csak névleg szerepeltek a listán. Nem volt kegyelem. Mind egy szálig kivégezték, vagy ahogy az oroszok mondják, „likvidálták” őket. (A bolsevikok nem kedvelték a rút „kivégzés” szót.) Nejem, akit nem zavartak ilyen emlékek, azt javasolta, szóljak a vitézi oklevélről a Barabás testvéreknek. Ezek a fivérek – nejem rokonai – már régebben kitértek, és dúsgazdag gyáros létükre valódi főrendek módjára éltek. Őket biztosan érdekelné egy vitézi oklevél. Feleségemnek igaza volt. A fiatalabbik Barabás testvér előtt hangsúlyoztam, hogy az oklevelek tökéletlenek, mert hiányzik róluk a körpecsét.

– Annyi baj legyen. Az a lényeg, hogy legyen valami fegyver a kezünkben, illetve a zsebünkben.

10.000 pengőt helyezett kilátásba, ha mindkettőjüknek szerzek egy-egy oklevelet. Jól ismertem a két testvért: szorgalmas, tehetséges, ám roppant takarékos emberek voltak, a fogukhoz verték a garast. Nagyon tarthattak a jövőtől, ha annyira megváltoztak, hogy ekkora összeget voltak készek áldozni egy kétes értékű, sőt talán értéktelen iratért. Még nagyobb lett a meglepetésem, amikor meghallottam, hogy Sold 1000 pengőt kér a papírokért. Rögtön megrendeltem a hamisítványokat, és alig vártam, hogy értesíthessem ügyfeleimet az elkészültükről. Barabás maga jött föl az iratokért a lakásomra. Most hökkentem csak meg igazán. Két köteg bankót, összesen 20 .000 pengőt tett le az asztalra. Úgy meglepődtem, hogy az egyik köteget rögtön visszaadtam neki. Elmagyarázta, hogy azt hitte, a papírok egyenként kerülnek 10.000 pengőbe. 19.000 pengő helyett így csak 9000-et kerestem, de ez is jó darabig fedezte a megélhetésünket. Hónapokig szó szerint ebből a váratlan bevételből éltünk, hiszen más jövedelmem már nem volt.

Eszperantóból fordította: Ertl István

Soros Tivadar: Túlélni [Nácivilág Magyarországon; Szibériai Robinsonok]
Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2018
336 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 3230 Ft,
ISBN 978 615 548 0515