Soros Tivadar: Szibériai Robinsonok (részlet)

1. fejezet,
amelyben tájékoztatjuk a kedves olvasót a hadifogság örömeiről, a hadviselő felek emberségéről, és még valamiről, ami nélkül ez a történet nem is tartana tovább

Hadifogságban

Ott, ahol Mandzsúria Kelet-Szibériával határos, az Usszuri és az Amur folyamok találkozásánál terül el Habarovszk városa. E pezsgő nagyváros tőszomszédságában zord temető épült élő embereknek: a hadifoglyok tábora. Otromba kaszárnyaépületek vastag falai mögött tengette itt életét kétezernél is több fogoly. Mintha csak vérszomjas építőik képzeletét tükröznék, a falak téglavörösen meredtek a szögesdrót kerítésekre, ezek mögött senyvedett a sok német, török és magyar, akiket háborúba kényszerített a XX. század. Ha valaki három-négy – de sokan akár öt-hat – évet lehúzott ebben a kaszárnya-kriptában, az elsirathatta élete tavaszát, mert innen csak az evilági lét örömeit elszalasztva, megvénülve került ki. Szibériát ekkoriban igazi politikai földindulás rázta meg. Az antant 1918-ban úgy döntött, hogy fegyveres beavatkozással békíti meg (persze, a saját javára) a viszálykodó pártokat. Nem múlt el nap, hogy Habarovszktól 500 versztára, Vlagyivosztokban ne szálltak volna partra újabb és újabb, változatos bőrszínű és nemzetiségű katonák. Angolok, franciák és kanadaiak, amerikaiak és olaszok, kínaiak és japánok sereglettek ide, hogy együtt védelmezzék meg a humanizmus fennkölt eszméit. Mivel a mi táborunk mind az amerikaiak, mind a japánok érdekövezetébe beleesett, ezért ezek ketten felváltva ejtettek minket hadifogságba, hogy ki-ki eldicsekedhessék a maga diadalával. Így esett, hogy nekem háromszor is volt szerencsém hadifogságba esni. Előbb az oroszok, azután az amerikaiak, végül a japánok kéretlen, de annál meghatóbb vendégszeretetét élvezhettem. Talán apróságnak tűnnek ezek a változások, de pénzügyi következményeik nem voltak elhanyagolhatóak.

Akkortájt ugyanis a rubel napról napra veszített értékéből: mi, tisztek, ötven rubel helyett először huszonöt dollárt, majd ötven jent kaptunk, más szóval ötszázszor annyit, mint azelőtt. Nem csoda, hogy Szibéria sok ezer hadifoglya mind az amerikaiakkal szerette volna elfogatni magát. Megjegyzendő, hogy amikor egy fogolyküldöttség szívhez szólóan őszinte szavakkal ecsetelte a Petropavlovszkban sínylődő sorstársainak kínját, akik közül két hónapon belül kétezret vitt el a tífusz, az amerikai vöröskeresztes vezető csak ennyit felelt: „Amerika könnyeivel enyhíti a szenvedést, pénzzel viszont nem!”, s azzal kiosztott néhány imakönyvet és pár rózsafüzért.

Igaz, hogy anyagilag javult a helyzetünk, és mi lettünk a „milliomos hadifoglyok”, de aki velünk élte volna meg ezt a koldus milliomosságot, annak nem lett volna mire irigykedni. Legtöbb sorstársunk már régóta nem kapott hírt a szeretteiről, és búsan tekintett sötét jövője elé. A szüntelen létbizonytalanság, a nők nélküli egymás mellett élés, a túlzsúfolt helyiségek (hatvanan-hetvenen laktunk együtt), a fojtogató bűz és a miazmás levegő nem csak idegrendszerünket kezdte ki, hanem lelki egyensúlyunkat is felborította, s a zaklatottabb elmék az őrület határára sodródtak. Napról napra többen kerültek olyan lelkiállapotba, hogy már nem tudták elviselni a „milliomoslét” állandó kételyekkel párosuló terhét.

Mennyire irigyeltük a minket irigylők életét! Ők bármilyen nyomorban tolták-húzták is életük szekerét, mégis legalább szabadon mozoghattak, s így egy percre megfeledkezhettek kínjaikról. De mihez kezdjünk, mitévők legyünk mi? Panaszaink közt ezeken a kérdéseken rágódtunk szüntelen, de választ senkitől se kaptunk.

Morrow amerikai ezredes megígérte, hogy hamarosan repatriálnak minket, de ígérete üres szó maradt. Janin őméltósága, francia tábornok, kézzel írott levélben biztosított segítőkészségéről akkor, amikor a hajói még fel sem tűntek a tenger kék horizontján, sőt talán még ki sem futottak kikötőikből. Szép erény az együttérzés, és a vigasztalás, nem is kerül sokba. Janin még azt is ígérte, hogy azonnal megsegít bennünket, ha készek vagyunk fegyverrel a kézben megindulni nyugatnak, hogy az Urálon átkelve áttörjük az úgymond fenyegetően közelgő bolsevikok arcvonalát. (Ekkortájt Kolcsak orosz tábornok már kivonult seregével Omszkból.) Napról napra újabb ígéretek hangzottak el, de mindennap csak újabb csalódással lettünk gazdagabbak. A mindent tagadó borúlátás lassanként kiterjesztette sötét szárnyait, s azok árnyékában a remény legkisebb szikrája is kihunyt. Ajkunk hallgatásra görbült, csak néha-néha hangzottak föl a szokásos panaszok: „Nem bírom már tovább!” – „Már öt éve nem kaptam levelet.” – „Biztosan rám se ismer majd a kislányom!”

Tizennyolc éves voltam, amikor besoroztak és elkezdtem a katonaéletet. Mostanra betöltöttem a huszonnegyediket is. Ki adja vissza elveszett ifjúságomat? Mihez kezdjek? Hová menjek? Mit tegyünk? Bármit, csak el innen, ahol nehéz malomkövek őrlik fel az ember lelkét. Menekülni, fölröppenni a szabad égre, szárnyalni a messzi hazai földig, ahol szerető öleléssel várnak szüleink, menyasszonyunk… Ekképp született meg lassanként a szökés gondolata. Keletnek induljunk, Vlagyivosztok felé? Azon a tájon szigorú az ellenőrzés, híre ment, hogy egy szökevényt még Kanadából is visszahoztak. Nyugaton, Kolcsak generális frontján ezer veszély fenyeget, de egy kis szerencsével ott talán mégis többre lehetne jutni…

– Tavasszal nekivágunk! – ezt ismételgettük egymásnak vigaszul, bátorításul. Szibériában októbertől júniusig tart a tél: nem szabad habozni, ki kell használni a kedvező évszakot, mert azután már hiába volna minden próbálkozás. Meg kell szökni! Másképp nem menekülhetünk meg! Járványszerűen kezdett terjedni az orosz nyelv tanulása, és mindenki igyekezett elsajátítani valami mesterséget is. Nekem sem kellett külön elmagyarázni, hogy egy doktori diploma fabatkát sem ér, ha az embernek idegenben kell megkeresnie a betevőt.

Így történt, hogy 1919-ben beálltam géplakatostanoncnak, azzal a gondolattal, hogy ez a mesterség átsegíthet egy hosszú utazás megpróbáltatásain is. Nehéz volt minden áldott nap nekidurálnom magam a tanonckodásnak, hisz a szokatlan munka roppantul kifárasztott. Ám a hét-nyolc órás munkaidő után épp ez a fáradtság volt a leghasznosabb, hisz gyorsan álmatlan álomba ringatott.

Hirtelen nagy változások álltak be a politikai helyzetben, és fölkavarták a hadifogolytábor látszólag nyugodt, egykedvű életét. Kiderült, milyen hamis volt eddigi felfogásunk, az, hogy „engem nem érdekel a politika!”, „nekem semmi közöm hozzá!” stb., hiszen a külvilág politikai eseményei hozzánk, a mi szögesdrót mögötti kriptánkba is elértek. Lelkünkbe egy csipet reménység költözött. A nagyhatalmak eredménytelen szibériai háborús kalandja ellenszenvtől övezve az utolsókat rúgta, ráadásul összes tervének fiaskója láttán Kolcsak generális kormánya is lemondott, hogy átadja helyét az új rendszer erőinek. Először az olasz, francia, kínai és angol csapatok vonultak ki Szibériából. A hátramaradt amerikaiakat a japán pénzzel megkent orosz sajtó azzal gúnyolta, hogy „az amerikai cowboyok azt gondolták, Szibériában minden marha odafér a vályúhoz”. Végül Amerika is jobb belátásra tért, és hazarendelte csapatait.

Szibériában így csak a japán seregek maradtak, s közben hétmérföldes léptekkel közeledett a Vörös Hadsereg. 1920. február 10-én érték el és vették be Irkutszkot, Mongólia kapuját. Mi, szerencsétlen, tétlen szemlélők, dobogó szívvel vártuk, hogyan zajlik le a két kolosszus találkozása. Nem Szibéria sorsa izgatott minket, nem is az, hogy miképp fordul a két ellenséges erő hadiszerencséje, hanem saját életünk, jövőnk miatt fogott el az érthető félelemmel elegy türelmetlenség. Az egyformán izgatott ború- és derűlátók által terjesztett kósza pletykák és harctéri értesülések vakító élességgel világították be a nagy színpadot, amelynek történéseitől függött a mi sorsunk is.

Végül egyre többen adtak hitelt annak a híresztelésnek, hogy Oroszországban már nincsenek is hadifoglyok, mert az ottani kormány mindenkit régesrég hazaküldött… Mennyi könnyet, mennyi szenvedést okozott ez a kitaláció! Hány ember veszett oda később e jó szándékkal, vigasztalásképp terjesztett mendemonda miatt…! De mi elhittük, hogy a hír igaz, és… meghoztuk döntésünket. Nekünk elegünk lett! A békeszerződést már több mint két éve aláírták, mi pedig itt tétlenkedünk reményvesztve a kínai határvidéken. A kormányok a kisujjukat se mozdítják értünk, ezért sürgősen magunknak kell kezünkbe vennünk sorsunk alakulását.

Néhány sorstársunk szeme titokban felcsillant, s napról napra többen kérdezgették egymást suttogva: „Te is?” Nem volt nehéz rájönni, miről van szó: a küszöbön álló szökésről. Könnyű kérdésre könynyű volt a válasz, de az édes remény mosolya kísérte: „Én is!

A japán parancsnokság váratlanul úgy döntött, hogy feladja Habarovszk nyugati részét és Amur kormányzóságot, s a teljhatalmú tábornok búcsúzóul sok szerencsét kívánt a sokat szenvedett orosz népnek. Végre! Eljött a tettek ideje!

Odakint negyvenfokos fagy csikorgott, míg idebent, a kriptánkban türelmetlen reménységgel várakoztunk… vártuk a feltámadást. A kékesfehér hótakaró fölött távoli ibolyaillatként lengedezett, csábított… a szabadság lehelete!

2. fejezet,
amelyben az olvasó megtudja:
a szökéshez nem elég az elhatározás

A szökés

Mint amikor hosszú szárazság után elered az eső, úgy hatott a bátortalan, elerőtlenedett hadifoglyokra az elhatározás, hogy megszöknek. A szökés az önállóság, a férfias tetterő bizonyítéka. Szökésről csak március első napjaiban lehetett szó, mert bármennyire is vágyott mindenki a szabadságra és a friss levegőre, a februári tiszti zsoldot (50 jent, mai pénzben kétmillió osztrák koronát) azért senki nem hagyta volna szívesen a japán államkasszában.

– Ki tudja, mire lesz még jó, ha van a zsebünkben legalább egy marék apró! – gondolta minden szökni készülő.

Március elsején már jól láthattuk az ablakból, hogy az Amur folyó jegén a hótakarót sötét pontok pöttyözik: az első szökevények. A szökéshez különben nem kellett Monte Cristo grófjának lenni, és kiki csak a legszükségesebb holmiját pakolta össze, vitte magával.

1920. március 3-án reggel én is mindent, amit használhatónak vagy alkalmasnak véltem, összecsomagoltam a hátizsákomba, szerény tőkémet (110 jent) egy zacskóban az ingem alá rejtettem, egy noteszbe összeírtam pár bajtársam címét, hogy hazatérésem után értesítsem a családjukat, majd megkezdtem elhatározásom teljesítését.

– De azután írjál! Pár nap múlva indulok én is… én is! – így búcsúztattak kórusban barátaim, amikor két másik bajtársammal, hamis tábori útlevéllel kisétáltunk az átkozott hadifogolytáborból.

Voltak persze olyanok is, akik romantikusabb szökést szerveztek maguknak: titokban kimásztak a drótkerítés alatt, vagy a szemeteskocsiba rejtőzve csempésztették ki magukat. A kerítésen túl azonban nem voltunk teljes biztonságban. A japánok még helyükön voltak, és minden irányban járőröztek. Hamis útlevelünk csak a tábortól egyversztányi távolságra érhetett valamit, ezért igyekeztünk elkerülni, hogy vendégszerető japán járőrök marasztaló karjai közé fussunk. A várostól, amelynek távoli fényei után oly sokszor vágyakoztunk barakkjaink ablakából, több kilométer széles folyó választott el minket. Csak a folyópartra érve mertünk fellélegezni, ám azt is észre kellett vennünk, hogy a tomboló szél hókristályokat szór fülünkbe, szemünkbe, nyakunkba, és minden nyomot elfedő hótakaróval lepi be az utat.

A széllel szemben kellett utat törnünk. A csontig ható hidegben nem egyszer meg kellett állnunk, hogy dörzsölgetéssel élénkítsük fejünk, arcunk hólepte részeit, nehogy elfagyjanak. Közben csak olyan emberfeletti erőfeszítéssel tudtunk előregázolni a kötésig érő hóban, hogy az ingünket csuromvizesre izzadtuk. Lábunk gépiesen vitt előre, de lanyhuló mozgásunk egyre nagyobb fáradtságról árulkodott. A folyó jegének közepén pihenőt tartottunk. De jó is lenne hagyni, hogy apránként betemessen a hó, míg tágra nyílt szájjal szívjuk be a friss, csípős levegőt! Csak az értheti meg ezt az érzést, aki maga is megtapasztalta, hogy mit jelent az erőltetett menet. Ám akárhogy erőlködtünk, a szélfúvásban csak hat óra alatt tudtuk megtenni a rendes körülmények között két óráig tartó utat.

Amikor beértünk Habarovszkba, ott már 250-300 hadifogoly lézengett. Minden kávézóban és cukrászdában, minden körúton szökevényekbe botlott az ember. Az oroszok nagyon kedvesen viselkedtek velünk. „Polgártársnak” szólítottak, és jólelkűen megmosolyogták, amikor lelkesen vagy épp elragadtatva bámultunk meg egy kirakatot vagy egy csinos leányt. Érthető, hogy élénkség és jó hangulat lett rajtunk úrrá, mintha varázsütésre megfiatalodtunk volna. Úgy tűnt, jók a kilátásaink. Mind eddig a támadó japánok és a lakosság között partizánháború dúlt, s ezért valahol mindig tönkre volt téve a vasútvonal. A japán békenyilatkozat után viszont a partizánok visszatértek az erdőkből, és a japánokkal együttműködve kijavították vagy újjáépítették a tönkrement sínpárokat, hogy a japánok mihamarabb kivonhassák csapataikat.

– Hallottátok a hírt, hogy holnap indul az első vonat Oroszországba? – kérdezte mérnök barátom, akivel a Bolsaja ulicán futottam össze.
– No, arra mi is fölkapunk! – feleltem mosolyogva, önbizalommal telve. – Ha másképp nem megy, akkor a kerekekhez kötözzük magunkat!

Már korán reggel beálltunk a jegypénztár előtt tolongó tömegbe, és hosszas lökdösődés után sikerült is jegyeket szereznünk, habár el voltunk tökélve arra is, hogy ha minden kötél szakad, potyautasként vágunk neki az útnak. A negyven marhavagonból álló szerelvényre körülbelül kétezer hadirokkant és beteg szállt föl. A hadifoglyokat a betegek közé sorolták. Beférkőztem az egyik vagon ötven utasa közé. A hordóba rakott heringek sincsenek annyira összepréselve, mint mi voltunk, mégis örültünk a zsúfoltságnak, mert a testek természetes melege helyettesítette a fűtést. Senki nem tudta, hol lesz vonatunk végállomása.

Egyesek azt állították, hogy meg se állunk Moszkváig, míg a kétkedőbbek szerint csak pár száz mérföldre számíthattunk. Az egyes vélemények között hét-nyolcezer verszta volt az átlagos eltérés. Órákig vártuk türelmetlenül, vacogva vonatunk indulását. Vártunk, várakoztunk… de a szerelvény egy hüvelyknyit sem moccant. A peronon hirtelen megjelent egy százados, és a bejelentendő szenzációtól vörösen, izgatottan elkiáltotta magát:

– Hallották, emberek? A japánok ma agyonlőttek három hadifoglyot. A lazarett sarkánál akartak megszökni. Az őrszemek észrevették és Uheda százados parancsára lelőtték őket.
– Szörnyűség! Kegyetlenség! – kiáltozták a hadifoglyok a vagonokból.
– Kiket lőttek le?
– Pirost, Gerbert, a harmadiknak a nevére nem emlékszem!

A három fiatalember sorsa, akik úgy haltak meg, hogy még alig éltek, mindnyájunkat megdöbbentett – ám a fagyban az érzéseink is annyira elzsibbadtak, hogy hamarosan megfeledkeztünk a dologról.

Talán még az is fölmerült bennünk: milyen jó, hogynem velünk történt a szerencsétlenség.No végre! Vonatunk meglódult, és a derűlátóbbak máris számolgatni kezdték, hogy milyen napi átlagsebesség mellett érhetünk el három hét alatt Európába. Az volt csak nagy kár, hogy a vasutasok közül senki nem tudta bizonyosan megmondani, milesz a végállomásunk.

Mozdonyunk szinte lépésben vánszorgott előre. Hat napba telt, amíg Blagovescsenszkbe értünk. Itt az egyik vasutas, akivel már elbeszélgettem sötét kilátásainkról, szinte kérlelve győzködött:

– Ne menjen tovább! Maradjon csak itt! A városban majd kap munkát. Itt olcsó minden, megélhet a fizetéséből. Innen távolabb nem termelnek semmit, éhezik az egész vidék, mert a japánok nem vonultak ki a Bajkálon túli területről. A maga érdekében mondom: maradjon csak itt, amíg kedvezőbbre nem fordul a helyzet!

Néhány bajtársamra hatással volt a figyelmeztetése, de a legtöbben úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utazást. Még tíz napig zötykölődtünk tovább csigalassúsággal, s alig haladtunk előre nyolcszáz versztát, mert a felrobbantott hidak helyén mindenütt ideiglenes, gerendákból és talpfákból rögtönzött átkelőkön kellett áthaladnunk. Újságokhoz mindeközben nem jutottunk, pedig ekkor a legapróbb hír is jelentősen befolyásolhatta volna döntéseinket.

Az egyik éjszaka vonatunk megállt, és rögtön szóltak, hogy nem is indul tovább, mert frontvonal állja az utunkat. Lesújtottan, viszontagságos sorsunkat átkozva kóvályogtunk a sínek között. Mitévők legyünk? Visszafelé induljunk el, vagy előre? Lehetetlen, hogy front húzódjék előttünk, hisz az ellentmondana a japánok békenyilatkozatának. Amíg céltalanul ődöngtünk ide-oda, észrevettem, hogy a mozdonyunkra két vagont kapcsolnak rá.

Rögtön odasiettem, hogy tájékozódjam, és kezdetleges orosztudásommal rákérdeztem:
– Kuda? Hová?
– Kszenyjevkába! – volt a válasz. – Ott van a partizánok parancsnoksága, oda rendeltek munkára – magyarázta az egyik orosz.
– Nem vinnének el engem is magukkal?
– Civilek nem utazhatnak vasúti munkásokkal. Maga munkás?

Otthagytam őket, hogy megbeszéljem a dolgot sorstársaimmal. Jelentkeztek is közülük tizenegyen, akik szívesen beálltak vasúti munkásnak. Még aznap éjjel elváltunk a többiektől.

Kszenyjevka, végállomás. Ebben a falucskában a természet nem ad magától semmi mást, csak aranyat. Amikor egyszer megkérdeztem egy falubélit, a harcban álló felekre utalva: „Az idevalósiak milyenek: vörösek vagy fehérek?”, azt felelte: „Sárgák!” – tudniillik csak az aranyat szeretik. Munkához láttunk. Mindennapi gondjaink terhét enyhítette a remény, hogy hamarosan folytathatjuk utunkat. Ám hiába, mert múltak a napok, a napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok.

Egyre több hadifogoly tűnt föl a környéken. Sokszor beszélgettünk sorsunkról, és arról, hogyan javíthatnánk rajta, ám hiába szőttük képzeletdús terveinket. Egy dolgot azonban holtbiztosan tudtunk: ha elmúlik június-július, onnan kezdve ismét a jól ismert és rettegett szibériai tél vár reánk. Három hónap telt már el, amióta elhagytuk a hadifogolytábort, és kalandos elhatározásunk eddig nem járt több eredménnyel, mint hogy egy olyan helyen, ahol május 25-én havazik és méteres hótakaró borít mindent, testet-lelket őrlő napi munkánk után sózott halat vacsorálhattunk.

Ideje volt, hogy elhatározásra jussunk. Ezért május 29-ére összehívtuk a hadifoglyokat az összes környékbeli településről, hogy véglegesen határozzunk következő lépéseinkről.

Eszperantóból fordította: Ertl István

Az illusztrációk forrása a Hadifogoly magyarok története (II. kötet), Budapest, 1930

Soros Tivadar: Túlélni [Nácivilág Magyarországon; Szibériai Robinsonok]
Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2018
336 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 3230 Ft,
ISBN 978 615 548 0515