Vekerdy Tamás: Kisgyerekek, óvodások (részlet)

1. fejezet | Alvás, evés
Lefektetés

Az olvasó leveléből:

„Irigykedve hallgatom a barátnőmet, aki azt mondja, hogy ő csak leteszi a három és fél éves kisfiát, és az már alszik is. Nálunk ez sokkal bonyodalmasabb. Eleve hosszan elhúzódik az este, talán mert három gyerek van, és amikor az apjuk megjön, még egy kicsit játszik velük, de ezt igénylik is. Sokszor fél tíz, tíz óra is van, mire a gyerekek ágyba kerülnek, de a legnagyobb fiam, az öt és fél éves, ekkor sem tud elaludni. Oda kell ülnöm az ágya szélére, fognom kell a kezét, amíg el nem alszik. Sokszor már annyira elfáradok, hogy én is ledőlök mellé és esetleg előbb alszom el, mint ő. Persze aztán felébredek és próbálok még a férjemmel egy kicsit beszélgetni, de mire odakerülök, gyakran már ő is alszik. Mit rontottam el? Mit csinálunk rosszul? Mindig nehezen aludt el a legnagyobb gyerek, ezért jött szokásba, hogy valamelyikünk mindig ott van vele, amíg el nem alszik. Próbáltam már azt is, hogy kijövök, de akkor ő hamarosan utánam jön, hogy nem tud aludni, és ha ilyenkor erősködök, hogy de próbáld meg, esetleg sírás a vége, felizgatja magát és még nehezebben alszik el. Volt már olyan is, hogy a mi ágyunkban aludt el és nem is ébredt fel, mikor átvittük a saját ágyába, de éjszaka aztán rémülten felsírt. És akkor mégiscsak ott maradva kellett altatni. Lefekvés után mese van, ezt szereti, sőt kettőt-hármat is kér vagy még többet, a végtelenségig tudná húzni. Mit tehetnénk?”

Válasz:

Persze, a gyerekek sokfélék. Az egyik könnyedén elalszik, a másik nehezen. De azért az az alapelv, hogy a gyereknek kezdettől meg kell szoknia, hogy ébren teszem le az ágyába és ő egyedül alszik el, akár az ujját szopva, akár egy babát vagy macit szorongatva, változatlanul érvényes.

Persze azt is jó tudni, hogyha a lefektetés nem „időben” történik, sokkal nehezebben alszanak el a gyerekek. Mi az, hogy időben?

Kisgyerekeknél nagyon gyakran tapasztaljuk, hogy valamikor este hét és nyolc óra között hirtelen elálmosodnak, ügyetlenebbül mozognak, könnyebben sírnak stb. Ez lenne tulajdonképpen a lefektetés ideje, ilyenkor a gyerek elfáradt és általában könnyedén és szívesen alszik el. Ennek számtalan jelét adja, bekapja az ujját, felmászik a kanapéra, nagyokat pislog… Ha ilyenkor nem kerül ágyba, akkor hamarosan felélénkül, „túlhúzza magát”, mert így tud fennmaradni. Ehhez persze az esti játék is hozzájárul ugyanúgy, mint a két-három vagy még több mese. Az egy mese a jó!

Sokszor beszéltünk arról, hogy a gyerekek alvásának mélysége egy éjszaka ötször-hétszer változik. Ha a gyerek azt érzi, hogy a környezete más, mint amikor elaludt, felébreszti magát, és akkor jönnek a kimászkálások.

Ha a gyerek megszokja, hogy önállóan alszik el, ez az önbizalmát és a nyugalmát is növeli, tudja, hogy ő el tud aludni. (Általában: minél több mindent csinál egy gyerek önállóan, annál nyugodtabb, annál magabiztosabb!) Át lehet-e állítani egy gyereket, aki azt szokta meg, hogy valaki mellette fekszik, vagy a kezét fogja, amíg el nem alszik? És ha igen, hogyan?

A maguk esetében mindenképpen meg kellene próbálni a korábbi lefektetést bevezetni. Persze ez nem könnyű, tudom, de az egész estét átalakíthatja a szó jó értelmében. A gyerekek pihentebbek lesznek másnap, viszont előbb elfáradnak, ami megint csak könnyíti a korábbi elalvásukat. És a szülőknek is marad valami kis este, ettől jobban fogják érezni magukat, ami a gyerekekre is visszahat, és – a szülők – nem kezdenek szorongani már az este közeledtével attól, hogy milyen, az időben elhúzódó feladatok várnak rájuk hamarosan.

Én ezt persze nem titokban és meglepetésszerűen csinálnám, hanem megbeszélném a gyerekekkel, vagy azzal a gyerekkel, akit illet, hogy szeretnénk az estéinket így átalakítani. Nem baj, hogy ha a gyerek látszólag nem is figyel arra, amit mondok, nem érdekli őt, én azért elmondanám, és ha kell, meg is ismételném, és este hozzáfognék ehhez az átalakításhoz.

A szülők határozott elszánásán ilyenkor nagyon sok múlik. Mondhatnám: minden ezen múlik! Ez a siker titka.

Persze ez a határozott elszánás nem azt jelenti, hogy „ráparancsolok” a gyerekre (ez hatástalan), vagy netán megfenyegetem (ez még rosszabb), hanem azt, hogy bennem él egy határozott kép és tudat arról, hogy most ezen fogok fáradozni, és „biztos vagyok benne”, hogy ez előbb-utóbb így is lesz. És erről a gyerekkel is beszélek, kedvesen, kérve együttműködését. És türelmesen. Nem siettetem az eredményt! De kitartóan munkálkodom rajta.

Apa! Szomjas vagyok!

Az olvasó leveléből:

„Kisfiunk 4 és féléves. Imádjuk. Ő is minket. De most újabban rendszeressé vált az esti üvöltözés. Már régen úgy van, hogy lefektetjük, mellé ülünk és mesélünk neki egy-két mesét. Ez így működött. Aztán elkezdte mondani, hogy még egy mesét és még egy mesét. Egyre jobban elnyúlt ez az ágya melletti üldögélés. Most már túl vagyunk a jó fél órán. És ha kijövünk, akkor kezdődik csak igazán a műsor. »Apa! Szomjas vagyok! Jó éjszakát! Nem válaszoltok? Kérek még egy puszit! Itt vagytok? Halljátok, amit mondok? Kérek még egy kis almát! Pisilnem kell! Anya! Félek!« Nem akarom itt a teljes műsort leírni, de nagyon leleményes. Az első kettő-háromra még egész normálisan válaszolunk, bevisszük a vizet, lehet, hogy adunk még egy puszit, és aztán eljön a pillanat, amikor a feleségem vagy én felüvöltünk, hogy de most már aztán elég legyen! Mire ő sír és rúgkapál az ágyban, és egyre jobban felébreszti magát. A múltkor, bevallom, lefogtam és sziszegve mondtam: »Nyugi. Érted?« Persze ettől még jobban sírt, még jobban befeszült. Tehetetlenek vagyunk. Mi történhetett vele? Egyébként egy jó kedélyű, aranyos kisgyerek, akivel semmilyen különösebb nehézség nincs napközben, az óvodában imádják, azt mondják, hogy vezéregyéniség, remekül tud játszani és viszi a többieket is. És ott semmilyen probléma nincs vele a délutáni alvásnál sem. Csak nekünk csinálja? Miért? És mit tehetnénk? Hogy szoktassuk le erről? Meddig fog ez így tartani? Kisbaba korában nagyon hamar végigaludta az éjszakát. A feleségem azt mondja, a játszótéren azt mesélik az anyák, hogy az ő gyerekük bezzeg egész éjjel szó nélkül alszik, és miután letették és meséltek neki már int, hogy menjenek ki a szobából, mert aludni akar… Szóval, miért van ez, és mi a teendőnk?”

Válasz:

4,5-5 éves kor körül a gyerekek közül sokan sajátos belső feszültséget élnek át, ahogy erről már többször is beszéltünk. A kisfiúk „szerelmesek” anyukájukba és féltékenyek az apjukra, akire viszont hasonlítani akarnak, vele akarnak azonosulni, olyanok akarnak lenni, mint ő. Ezért egyrészt „eltaszítják” maguktól az apjukat, másrészt magukhoz húzzák, mondhatnám, magukba szívják, magukba építik. Ez a tudattalan feszültség az alvás felé haladva „tudatközelbe” kerül, és a gyerekek nem akarnak, illetve nem akarnak egyedül elaludni. Persze sok más oka is lehet a fellépő átmeneti félelmeknek, de hogy az egyik stabil alapjuk ebben az életkorban ez a belső állapot, ez az „erotikus” („ödipális”) feszültség, ezt nap mint nap tapasztaljuk. Ami pedig az egy-két mesét illeti, amiből következik a „még egy mesét és még egy mesét”: ne legyen egy-két mese! Egy este egy mese legyen, határozott véggel. Lehet persze folytatólagos meséket is mesélni, de akkor nagyon el kell szánni magunkat arra előre, hogy ma este hol, melyik fordulóponton fogjuk befejezni. Ha nagyon hosszan húzódik a mesélés, akkor egy elbóbiskolás után esetleg a gyerek újra ébred és már nehezebben alszik el. Azt is tudni kellene, hogy ezek a műsorok nagyon tipikusak. Bizonyos életkorokhoz kötöttek, de még azt is mondhatnám, hogy szinte szó szerint így hangoznak el, nagyon kevés variációval. Hogy a játszótéren az anyák azt mesélik, hogy az ő gyerekük „szó nélkül alszik el”, erre csak a régi mondást idézhetjük: „Erzächlen sie auch!” – vagyis: mesélje ezt maga is – mesélni könnyű… Mit is lehetne tenni?

Persze, hogy az első pohár vizet még beviszem neki, az első Jó éjszakát!-ra még válaszolok, az Itt vagytok?-ra is talán röviden: itt! – de aztán már részemről lezárom. Ami nem azt jelenti, hogy ha egyre jobban kiabál, hagyom, mert felkel, és még jobban felébreszti magát, hanem odamegyek az ajtóba némán és várom, hogy mit is akar. Ha pisilnie kell (vagy nem kell, de mondja), odamegyek, intek, hogy jöjjön ki a vécére, utána esetleg, szintén szótlanul, még egyszer betakargatom, megsimogatom, esetleg meg is puszilom, de nem nagyon beszélek semmit, nem mondom, hogy „de most már aztán elég legyen, minden megvolt!”. Lehetőleg a feszültségből kilazítom magam – persze, könnyű ezt mondani! – és „higgadt közönnyel” próbálom kezelni a helyzetet. Ha sikerül felhúznia magát az üvöltözésig, akkor tulajdonképpen létrehozta azt az intenzívebb kapcsolatot, amit akart, és amiből most megint nehezebben tud kiszabadulni ahhoz, hogy viszonylag nyugodtan elaludjon. Hogy csak nekünk, szülőknek csinálja-e a gyerek? Persze. Mi állunk hozzá a legközelebb, ránk van szüksége.

Amennyire a leírásból ez sejthető, itt egy értelmes, jó képességű gyerekről van szó. Az értelmes, jó képességű gyerekek pedig mindig érzékenyebbek. Ezek a jelenségek jönnek és mennek a gyerekkorban.

Vekerdy Tamás: Kisgyerekek, óvodások
Central Médiacsoport, Budapest, 2016