A Don-parti vész | Nemeskürty István: Rekviem egy hadseregért

Bogárdi Iván |  

Nagy-Magyarország (irredenta hangokat visszaidéző) térképe díszeleg az autók szélvédőjén, az emléktárgy-árusok kirakatában és néhány politikus irodájának falán is, konferenciákat rendeznek a trianoni béke igazságtalanságáról. Elkerülhetetlen, hogy leemeljük a könyvespolcról Nemeskürty István 1972-es könyvét: a Rekviem egy hadseregért címűt. Hat kiadást ért meg a Magvetőnél, valamelyik csak megvan otthon.

Megjelenésekor a mű politikai szenzációnak számított. Ha nincs a polcon, megtaláljuk az interneten vagy a könyvtárban.

Ha az utcán bárkitől megkérdeznénk, melyik volt tragédiákban bővelkedő történelmünk legnagyobb katonai és egyben nemzeti veresége, biztosan azt a választ kapnánk, hogy a mohácsi vész. Abban a csatában a kutatók szerint mintegy 16-17 ezer magyar esett el. Furcsa módon a köztudatba nem égett bele egy ennél sokkal nagyobb katasztrófa, ami nem 490, hanem csak 75 évvel ezelőtt történt és hozzávetőlegesen tízszer annyi áldozatot követelt. A mohácsi vész eltörpül a Don-kanyarban elszenvedett katasztrófához képest.

Több rendszer tett meg mindent azért, hogy ezt az eseményt elássuk a történelmi tudatalattinkba. A Don-kanyarba küldött magyar hadsereg sorsát 1943 telén már a korabeli sajtó is agyonhallgatta. A Nemzeti Újság vezércikkében felszólította a társadalmat, hogy ne is beszéljenek erről a „csapásról” és ez sikerült is. Miközben a fronton elvéreztek, agyonfagytak, éhhalált haltak magyar katonák és munkaszolgálatosok, az újságok békésen gyönyörködtek a hólepte budai Vár látványában, csipkelődtek az újmódi válltöméses női divaton, és hátborzongató rablógyilkosságokról számoltak be. Az akkori politikai vezetés nem is várt másféle médiahíreket.

Furcsa módon az agyonhallgatás folytatódott a kommunista kultúrpolitika idején, bár más indítékkal. 1945 után – a mű 1972-es megjelenéséig – a háború magyar halottai nem szerepelhettek az emlékezetkultúrában, mert az áldozatok a fasiszta rendszer kiszolgálóinak számítottak, és így megsiratásuk, egyáltalán emlékezetük is tabu témának számított.

• Olvass bele!

Nemeskürty törte meg ezt a csendet. Meggyőzően, hiteles dokumentumokra támaszkodva bemutatta, hogyan szenvedtek önhibájukon kívül a katonák, a munkaszolgálatosok, hogyan csalódtak a háborús dicsőséget kereső parancsnokok. És hogy mennyire kegyetlen, ostoba volt a főparancsnok, vitéz Jány Gusztáv, aki reménytelen helyzetben sem adta fel, hanem csalódottságában tudatosan a halálba küldte seregét, mert szerinte az „elvesztette becsületét”.

Miért kellett hadsereget küldeni a Don-kanyarba? Német parancsra. „Jány, mint Horthy katonapolitikai elveinek rendíthetetlen híve, azért van itt a Don mentén, hogy a háborúban véráldozattal is részt véve, a magyar kormányzat jogot szerezzen egy majdani német győzelem esetén arra, hogy a zsákmányból részt kérhessen.” A hadsereg nincs felkészülve, sem a kiképzés, sem a fegyverzet, sem a ruházat nem felel meg az alapvető hadi követelményeknek, de menni kell, mert a világuralmi törekvések ezt követelik. Mi ez, ha nem hazaárulás?

Az egész országban folyt az „élőerő” begyűjtése az öngyilkos vállalkozáshoz. Az „értéktelenebb” emberek közül verbuváltak. Nincsteleneket, zselléreket, sőt börtönökből küldött rabokat kiválasztottak ki a hazafias feladatra. Feltűnően sok volt a nemzetiségi közöttük, mert az ő hősi haláluk egyben javította a magyarság országos arányát. A tisztek panaszkodtak, hogy túl öregek a bakák. A Horthy-rendszer szívesebben áldozta fel az idősebbeket, mert a hasznosság volt az értékmérő. Ebben volt valamiféle ördögi racionalitás. Viszont azt már nehéz lehetett volna megindokolni, hogy zsidó munkaszolgálatosok, akiket az ország fő ellenségeinek tartottak, hogyan kerültek teljesen fegyvertelenül a frontra, annak is az első vonalába.

„Amikor a kormány 1942 tavaszán bonyolult és szinte áttekinthetetlen behívási szisztémájával ravaszul összegyűjtötte az ország kétszázezer »gyanús« nincstelenjét: e halálra ítélt hadsereghez egy nemkülönben körmönfontan megszervezett módszerrel ötvenezer zsidót és politikai üldözöttet is beosztott »harctéri segédszolgálatra«. Belőlük álltak a munkaszolgálatosok századai.”

Őket használták aknamentesítésre, lőszerszállításra, árokásásra, az orvosokat meg a sebesültek és félholtak megmentésére. A fegyveres szolgálatot teljesítő katonák is ki voltak téve saját tisztjeik kegyetlenkedéseinek. Egy szadista alezredest így mutat be a könyv: „Maga Muray nagy élvezettel és nagy energiával végezte kötelességét. Ez a bottal sántikáló, öreg törzstiszt, akinek rangja sejteni engedi, hogy megbukott az ezredesi vizsgán, s ezért nem léphetett elő, s akit közvetlenül a felszabadulás után lefolytatott népbírósági tárgyalást követően halálra ítéltek és felakasztottak, s így nyerte el méltó büntetését: rettegett fogalommá vált a munkaszolgálatosok között. Élet és halál – vagy inkább: a halál – ura volt. Válogatott kegyetlenségekkel üldözte a behívottakat, amíg csak el nem kerültek szeme elől. De nem is ez volt a legsötétebb bűne. Hanem az, hogy a munkaszolgálatosokkal a frontra utazó »keresztény« honvédeket és tiszteket – az úgynevezett »keretet« – a rájuk bízott emberek legyilkolására biztatta, sőt uszította. Amit az egész 2. hadseregről elhatároztak, de nem mondtak ki, azt itt és most kimondották: egyetlen zsidó és kommunista nem jöhet haza élve. Sőt: Muray Lipót azt ígérte, hogy amint a keretre bízott létszám elfogy, a keret hazajöhet a frontról. A keret frontról való hazajövetelének tehát az volt a feltétele, hogy ne maradjanak embereik!”

A német világuralmi őrület bukása már a kezdetektől fogva sejthető volt. Horthy ehhez kötötte a magyar nagyhatalmi álmokat, és támogatta, amikor még katonailag sem volt felkészülve. Tudta ő is, meg egész vezérkar is, hogy a 2. hadsereg eleve halálra van ítélve. Évtizedekkel a könyv megjelenése után, 2013 júniusában az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség vitát rendezett Horthyról neves történészek részvételével. Nemzetmentő volt-e vagy nemzetvesztő? Ungváry Krisztián elismerte Nemeskürty érdemeit abban, hogy egyáltalán lehetségessé tette a katonák elsiratását, de szerinte az hazugság volt, hogy nem voltak rendesen felszerelve. (Ungváry nyilván frissebb kutatási eredményeket is ismer.) De akár fel voltak szerelve, akár nem, ez a hadjárat bűn volt az ukrán és orosz nép ellen. Ők joggal védték saját földjüket, még ha azt akkor Szovjetuniónak is hívták. És főként bűn volt a magyar nép ellen.

A Magyarok IX. Világkongresszusát idén augusztusban rendezték meg. Programjukban hemzsegtek a történelem szemétdombjára illő előadások Trianonról meg az elveszett történelmi Magyarország visszaköveteléséről.

Ez a rendezvény nem más, mint irredenta kísértetjárás. Az „igazságkeresésbe” egyszer már majdnem belepusztult az ország a hitleri fasizmus legvérmesebb csatlósaként. Mostanában megint túl sok van ebből a maszlagból.

Én inkább élek egy kis országban, ahol nem rekesztik ki a magyarok felét – mert azok ellenzékiek, zsidók, cigányok vagy annak látszanak –, mint egy nagy országban „történelmi határok” között, amit az egész világ gyűlöl, még a saját lakosságának fele is. Vannak boldog kis országok és boldogtalan nagy országok, ahol pokol az élet. Egész Európa a miénk, mire jók a nagyhatalmi ábrándok?

A fenti két bekezdést föltettem a rendezvény oldalára – természetesen lincshangulat keletkezett. A válaszadók legszívesebben lefejeztek volna. Nekik bizony nagyon hiányzik, hogy nem olvasták Nemeskürty Rekviem…-jét. De mindenkinek, különösen fiatalnak hasznos lehetne, mielőtt felveszi az első térképes, rovásírásos, árpádsávos fekete pólót.