Nemeskürty István: Rekviem egy hadseregért (részlet)

A tizenharmadik nap

Január huszonnegyedike, vasárnap. Szűkszavú bejegyzés a hadsereg-parancsnokság naplójában:

„A magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.”
Vége. Vége az értelmetlen vérontásnak.
Akik eddig túlélték, most már talán életben maradnak.
A 2. magyar hadsereg megsemmisült.
Az otthoni sajtó csupa kellemes hírt közöl: szombaton este kívánsághangverseny volt a Magyar Művelődés Házában (Erkel Színház). Lehár Ferenc személyesen vezényelte új szerzeményét, egy toborzót. Csak a jól értesült újságírók suttognak felháborodottan Kállay Miklós miniszterelnök meglepő lépéséről: mintha csak a 2. hadsereg pusztulásának konzekvenciáit akarná így levonni, kihallgatáson fogadta a magyar nyilaskeresztes mozgalom vezérét, a fasiszta Szálasi Ferencet. Baljós előkép.

Lehet, hogy mégis elfogják Schwartz-Fábián Ilona gyilkosát: a rendőrség nyomon van. Egy bekecses, kucsmás férfit keresnek, aki egy kispesti Határ úti csárdában mulatott a részeges táncosnővel.

Miután az eleven lökhárító bevált, és feladatát elvégezte Hitler elhatározta, hogy megszabadul a 2. magyar hadseregtől és parancsnokától. „A Führer úgy döntött, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnokságát erőinek újjászervezésére utasítja, és ezért eddigi vezetési feladatkörétől felmenti. A még harcban álló csapatokat német parancsnokságoknak rendelem alá. A Wehrmacht főparancsnokságának vezetője ezt a döntést közölje a magyar vezérkar főnökével. Szombathelyi vezérezredessel, és kérje hozzájárulását” – olvashatjuk a Wehrmacht főparancsnokságának naplójában már január 22-én. Ami azt jelenti, hogy ezt a Jányhoz csak 24-én érkezett döntést Hitler és vezérkara már 21-én meghozta.

Weichs vezérezredes ugyanakkor – egy héttel később – tábornaggyá lépett elő, s új feladatkört bíznak rá; Jány elöljárója ezentúl a „Közép” hadseregcsoport parancsnoka.

Jány Gusztávra ez a döntés egészen különös hatást tesz. Dührohamot kap. Mintha egy pillanatig se merülne fel benne a megkönnyebbülés érzése; csak arra gondol, hogy vereséget szenvedett, a játszmát Weichs báró nyerte meg. Kimegy az utcára, és ott látja a járművek taposta lucskos, piszkos hóban toporgó rongyos, agyonfagyott, apatikus katonákat; kendőkbe bugyolált, fagyott arcukat, foszlott bakancsukat, fegyvertelen vállukat; látja ezt a fegyelmezetlen, minden katonai külsőséget levetkőzött tömeget, és vad haragra gerjed. Nem gondol arra, hogy ezek az emberek a magyar kormányzat és a német hadvezetés áldozatai, hogy ezeket a halálraítélteket ő maga hajszolta ilyen nyomorúságos állapotba, hogy ő kergette őket fegyvertelenül, élő lökhárítóként a szovjet csapatok elé, hogy alig egy hete még ő maga mondotta: „a csapatok úgy harcoltak, hogy minden dicséretre méltók voltak” – minderre nem gondol, csak a szégyen és a düh égeti, látja ezeket a koldusokként egy meleg falatot kunyeráló nyomorultakat, és nekilát, hogy hírhedett parancsát megfogalmazza.

Íme, a január 24-i hadseregparancs szövege:

„1. A 2. magyar hads. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.
Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszett, fej nélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hads. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.

4. Minden, még a legmagasabb pság. is addig marad a gyülekezésre kijelölt helyen, míg útba indulásra parancsom meg nem kapja.

5. A gyűjtő és irányító állomások pk-ai Bjelgorod- és Prohorovká-ról a kijelölt területekbe meneteltetik zárt rendben a gyülekeztetett csapat- és vonatrészeket, D. körletbe a 19. hop-, az É. körletbe a 10. hop-hoz, kik felelősek azért, hogy annak Ny. határát egy ember vagy jmű át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.
V.Asztalossy vőrgy. és Molnár ezds. itt, a hátsó körletben v. Heszlényi altbgy-ot teszem felelőssé azért, hogy parancsom végrehajtása minden eszközzel megtörténjék.
Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyta, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk.

6. A D. és É. körzet pk-a ossza be területét vonat- és csapatkörletbe.
a) A vonatkörletbe jut minden járműfelelős pk., néhány kemény idős tisztes pság-a alatt járművenként 1 hajtóval.
Egy oszlop 50 járműből áll.
b) A csapat körletét seregtestenkénti alcsoportokba kell beosztani, melyekben csapattestenként külön-külön alakulatokat kell szervezni, 100 fős alosztályokba összevontan.
Gk.-vezetőket külön vonja össze, és ossza be valamely alosztályhoz.

A nemzetiségeket külön egységekbe vonja. Ezekből alakítsa meg a munkás sz-okat és vonatlegénységet. A vonatnál csak idősebb magyar ember lehet. Fiatal nincs sem ott, sem a törzseknél. Ezért haladéktalanul fel kell váltani, étkezdék személyzete sem lehet kivétel. Tiszti küldönc is csak akkor maradhat fiatal korosztályokhoz tartozó, ha az egyúttal gk.-vezető, ill. másodvezető.”

Aláírás: „vitéz Jány vezds. hds.pk.”

Nyilvánvaló a parancs megfogalmazójának sértett hiúsága, s éppen ez az, ami vérlázító: semmi más nem érdekli, csak az, hogy a németek megvetik őt. „A szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket.”

Az most már eszébe sem jut, hogy a helyzet fordított: ő vethetné meg mélységesen a szövetséges német hadsereget és az otthont. Az otthon szó itt alighanem Szombathelyi vezérezredest jelenti. Hogy megszégyenült előtte! S megint nem jut eszébe, hogy annak kellene szégyenkeznie a 2. hadsereg előtt.

Ez a magát példamutató katonának tartó hajdani császári és királyi tiszt egy fantomot kergetett: az első világháború előtti tiszti és tábornoki becsület fantomját. És közben megfeledkezett arról, hogy az élet és a történelem gyakran állít tábornokokat olyan helyzet elé, amire nincs paragrafus a tiszti becsületkódexben. Megfeledkezett arról, hogy neki nem egy játszmát kell megnyernie a szemben álló ismeretlen szovjet tábornokokkal és nagy ellenfelével, Weichs vezérezredessel szemben, hanem a rábízott kétszázezer embert kell elvezetnie, nem, nem is az életbe, hiszen egy háború nem életbiztosítás, hanem a történelem egy új fejezetébe. Mikor kiindult a frontra, erre nem gondolt, vagy másképp gondolt; most azonban a történelem ráhárította a feladat megoldásának súlyos terhét, és ő kitért előle.

Pedig vannak a magyar honvédségnek és a magyar katonavirtusnak – szándékosan választottam ezt az annyira kompromittált szót – olyan példái is, amelyeket Jány már ismert, és például szolgálhattak volna számára. További elemzést kívánó, rendkívül érdekes és figyelemre méltó jelenség ugyanis, hogy a két világháború közötti magyar honvéd tisztikar – bár sokat fecsegtek az említett magyar „katonavirtusról”, főleg ünnepi alkalmakkor – egyáltalán nem tekintette példaképének azokat a magyar tiszteket és hadvezéreket, akik nem csupán szakmailag voltak kiváló katonák, hanem akik a helyzet politikai felismerése után sohasem haboztak a nép ügyét szolgáló megoldás mellett dönteni, s kétség nélkül vetették el a királyra – (kormányzóra, szentkoronára) – tett esküt a nép, a nemzet boldogulása érdekében. Szükségtelen most a magyar hadtörténetet e szempontból áttekinteni, elég, ha azokra a honvéd tábornokokra gondolunk, akikre Jánynak is feltétlenül gondolnia kellett – vagy kellett volna – alekszejevkai álmatlan éjszakáin. S ezek: az aradi vértanúk. A magyar szabadságharcnak legtöbb tábornoka császári szolgálatban felnőtt, katonai nevelésben részesült hivatásos tiszt volt; uralkodói parancs vezényelte őket 1848 nyarán a Szerb Fejedelemségnek a Magyar Királyság területére betörő csapatai ellen, és a politikai fejleményeken kívül maradva, szinte váratlanul találták magukat szemben 1848 őszén Schwechatnál, illetve 1849 januárjában Szolnok körül saját volt bajtársaikkal, a reakció szolgálatában álló császári sereggel. Ezek a férfiak mégis természetesnek találták, hogy a forradalom ügyét szolgálják, pedig szép számban akadt közöttük német, horvát, szerb, osztrák, kik magyar bajtársaik sanda gyanakvását is el kellett hogy viseljék, sőt, voltak közöttük arisztokraták, főnemesek és dúsgazdag földbirtokosok. Nem fokozatos politikai képzés eredményeképpen érlelődött meg bennük az elhatározás, hogy – mint azt Aulich Lajos tábornok, volt császári alezredes egyik szép napiparancsában olvashatjuk – a világszabadságért küzdjenek, hanem váratlan helyzetben azonnal kellett dönteniök, mégpedig véglegesen, de úgy, hogy csapataikat is buzdítani tudják.

Amikor tehát Jány Gusztávnak 1943 januárjában a reábízott kétszázötvenezer férfi sorsáról döntenie kellett, olyan helyzetben, midőn világosan látta mind a csata végkimenetelét, mind pedig német szövetségesei és elöljárói kártékony parancsainak valódi hátterét, nem volt olyan helyzetben, amiről azt mondhatnánk, hogy példa nélkül való. Miért ne tehette volna meg azt vitéz Jány, mint amit megtett nemes csetneki és tarkeőy Dessewffy Arisztidesz sárosi dzsentri; gróf Vécsey Károly, a nemesi testőrség parancsnokának, a legcsászárhűbb magyar tábornoknak a fia, akinek húga a trónörökös – a későbbi I. Ferenc József – nevelője volt; ittebei és elleméri Kiss Ernő, „egy magyar nábob”, dúsgazdag földbirtokos; gróf Leiningen Westerburg Károly, Viktória királynő rokona?

Ezeknek a honvéd tábornokoknak, aradi vértanúknak politikai kihatású döntései nem voltak eléggé ismertek a magyar honvédtiszti és tábornoki karban. Ez az egyik szomorú tény. A másik, hogy Jány nyilván ezek alaposabb ismeretében sem döntött volna másképpen, mint ahogyan döntött: mert csontja velejéig reakciós volt, és a hamisan értelmezett személyi presztízs rabja maradt.

Jánynak ezekben a pillanatokban valószínűleg csak az járt a fejében, hogy megalázták, és hogy még környezete is sanda vigyorral figyeli gyötrődését. „Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást.” Milyen szomorú, milyen nevetséges frázis: a 2. hadsereg helyét nem német csapat, hanem szovjet csapat foglalta el; egy nép, mely visszavette, ami az övé. Hol van a német csapat!? Messzebb, mint a magyar csapatok. Elég lenne Jánynak csak arra gondolni, hogy Észak-Afrikában, ahol viharos gyorsasággal sodorják föl Rommel generális csapatait az angol páncélosok, nincsenek magyar katonák, és a németek mégis menekülnek; hogy a körülzárt Sztálingrádban egy fia magyar sincs, mégis utolsó óráit éli ott egy német hadsereg: hogy itt nem egy magyar tábornok becsületéről van szó, arról, hogy egy másik generális megszólja, amiért katonái fegyelmezetlenek, hanem jóval többről.

A régi vágású, első világháború előtt nevelődött tábornokokra kevés kivétellel ez a magatartás a jellemző. „Paulusnál, mint annyi más idősebb tisztnél is, a katonákkal szembeni felelősség kezdettől fogva éles ellentétbe került a katonai engedelmességgel. Hosszú vívódás után végül is a katonai engedelmesség győzött” – írja parancsnokáról Wilhelm Adam vezérőrnagy, a sztálingrádi német hadsereg első segédtisztje, amikor tanúja volt, hogy Paulus a biztos vereség és a további harc értelmetlenségének tudatában néhány percig azt latolgatja, megtagadja-e a Führernek a végsőkig való kitartásra adott parancsát. Mikor pedig ezt Adam szóvá tette Paulusnak, az nyíltan beismerte, hogy nincs elég bátorsága Hitlerrel szembeszegülni; összehasonlította magát az akkor már nem élő von Reichenau tábornokkal, aki egy ízben ellenszegült a hitleri parancsnak, s ezt mondotta: „Elképzelhető, hogy a rámenős Reichenau… átverekedte volna magát nyugat felé, majd odaállt volna Hitler elé, kijelentve: Most pedig rendelkezzék a fejemmel. De tudja, Adam, én nem vagyok Reichenau.”

Hát igen, Jány sem volt „Reichenau”, de még csak Paulus sem, aki azért több erkölcsi erővel rendelkezett, amint arra későbbi magatartása is példa. Később talán Jány is belátta hírhedett parancsának kártékony és bűnös voltát; vannak nyomai – látni fogjuk –, hogy a németekkel szemben ki-kiállt katonái mellett. De akkor már késő. Bukott és gyűlölt ember; magyar felettesei előtt megbukott, katonái gyűlölik; intézkedéseit német elöljárói semmibe veszik. S hiába kapta meg 1943 tavaszán a német vaskereszt lovagkeresztjét, 1943 nyarán nyugdíjazták. Karrierjének vége; a szolgai engedelmesség nem fizetődött ki.

Később, az oktalan halálba kergetett tízezrekért felelnie kellett.