Soros Tivadar 1966-ban, eszperantó nyelven írt könyve, az Álarcban — Nácivilág Magyarországon 2002-ben már megjelent Budapesten. A jelen kiadás kiegészült a Szibériai Robinsonok című, első világháborús túlélés-edzőtábor tanúságtételével, amit 1922-ben adott közre folytatásokban az általa alapított eszperantó nyelvű folyóirat, a Literatura Mondo.
A Soros név már 2002-ben sem volt ismeretlen Magyarországon, azonban a holokauszt budapesti túlélésének egészen rendkívüli krónikája nem keltett figyelmet.
Mára azonban megkerülhetetlenné vált, mert ez a családnév — mint egy apokaliptikus összeesküvési elmélet (konteo) hívószava — a leggyakrabban hangzik el Magyarországon, s új fejleményként az egész világon. Ezért azért adjuk most újra, és új apparátussal a — sokféle irányba elkötelezett és táborokba tartozó — olvasók kezébe, mert igazi aktualitása nem a huszadik, hanem a huszonegyedik században támadt.
Paul Soros előszava
a mostani kiadáshoz
Édesapám, Tivadar, nem mindennapi, eredeti ember volt. Józan ítélőképessége a világ és az emberi természet értő ismeretén alapult. Megragadt emlékezetemben egyik jellemző mondása: „Elképesztő, hogy mit el nem tűr az ember – amíg mások szenvedéséről van szó.”
Apám értékrendjét nem polgári hiedelmek, megszokások és törekvések, hanem az oroszországi forradalom idején, szökött hadifogolyként szerzett tapasztalatai alakították – akárcsak azt, hogy mit ítélt fontosnak az életben és mit nem, s hogy a dolgokat nem a látszat, hanem a lényegük alapján ítélte meg.
Megfigyelésem szerint a bridzs, a versenyszerű tenisz és a pénzre menő tevékenységek gyakran fényt vetnek az emberek valódi jellemére és természetére. A nemes erkölcsű, nagylelkű és nyájas ember, akinek mutatni szeretjük magunkat, ilyenkor feltárja takargatnivalóját, és bepillantást enged igazi énjébe.
Az a kor, amelyről ez a könyv szól, a bridzsnél is jobban próbára tette az embereket, mert életre-halálra ment a játék. Remélem, az olvasó is azt érzi majd, amit én éreztem az események részeseként: hogy bármilyen őrült és fenyegető is a világ vagy a társadalom, bármily zordak is a körülmények, az öntudatos ember akkor se kövesse birkaként a többit, hanem nézzen szembe a sorssal, s igyekezzen saját kezébe venni annak irányítását. Az én apám így tett, nem adta meg magát a rettegésnek és a gyűlöletnek, megmaradt kulturált és emberséges, méltósággal és józanul viselkedő embernek, aki megtette, amit megtehetett családjáért és bajba került embertársaiért.
1956-ban elhagyta Magyarországot és Amerikába költözött. Már itt határozta el, hogy könyvet ír vészkorszaki élményeiről, ahogy korábban megírta oroszországi kalandjait is. Ez a könyv 1965-ben jelent meg Maskerado címen, eszperantóul (az első világháború alatt tanulta meg ezt a nyelvet). 1998-ban a menyemnek, Flora Fraser írónőnek a kezébe került a Maskeradónak a családunk birtokában lévő, igen kezdetleges angol fordítása. Mivel Tivadar története lebilincselte őt, úgy érezte, hogy sokakat érdekelhetne a mű angol nyelvű kiadása. Szerkesztői kitartása végül elvezette Humphrey Tonkin professzorhoz (Hartfordi Egyetem, Connecticut): neki köszönhetjük az új, csiszolt angol szöveget, az elbeszélés hátterére bőséges fényt vető jegyzetanyagot, és azt, hogy az új életre kelt Maskerado immár szélesebb közönséghez jut el.
Tizennyolc éves voltam az apám tárgyalta időben: ebben a korban az ember már felfogóképes és még tanulékony. Miután voltam olyan szerencsés, hogy életben maradtam, elmondhatom: az akkor szerzett tapasztalatok az egész életemre kihatottak.
George Soros előszava
Nem beszélhetek tárgyilagosan erről a könyvről, hiszen életem meghatározó időszakáról szól, és az édesapám írta, aki akkor a legfontosabb alakja volt az életemnek. Olyan emlékeket elevenít fel, amelyek élesen az eszembe vésődtek – élesebben, mint bármi más, ami azóta történt velem.
A németek 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. Az oroszok 1945. január 12-én szabadítottak föl bennünket. A kettő között tíz hónapig halálos veszélyben éltünk. Ez idő alatt a magyarországi zsidóknak több mint fele, a budapestieknek talán egyharmada elpusztult. Családommal együtt én életben maradtam. Apám különböző módokon sok más embernek is segített. Ekkor érezte magát leginkább elemében. Soha nem láttam ilyen tevékenynek. Ügyvédként arra volt a legbüszkébb, hogy csak annyit dolgozik, amennyit feltétlen muszáj. Amikor legfontosabb ügyfele, okányi Schwartz földbirtokos még csak gondolkozott rajta, hogy fölfogadja-e, azt a tanácsot kapta, hogy ne tegye, mert apám a napja legnagyobb részét fürdőben, a jégen és kávéházakban tölti. Irodáját otthon rendezte be, és mondhatom, ügyfél ritkán fordult meg a várójában. Bezzeg a német megszállás idején, amikor négyesben béreltünk egy csak a fürdőszobán át megközelíthető szobát a Vásár utcában, a fürdőszobánkban gyakran egymás sarkára hágtak a tanácsra várók.
Talán szentségtörésnek tűnik életem legboldogabb időszaka volt ez a tíz hónap, tizennégy éves koromban. Életveszélyben forogtunk, de apám látszólag ura volt a helyzetnek. Tisztában voltam a fenyegető vésszel, mert apám mindenről felvilágosított, de lelkem mélyén mégsem hittem, hogy nekünk is bajunk eshet. Gonosz, igazságtalan erők üldöztek, s mi már csak ezért sem állhattunk másutt, mint az anangyalok oldalán. Ráadásul nemcsak saját bőrünket mentettük, hanem mások megmentésén is fáradoztunk. Kevés volt az esélyünk, mégis mindig mi kerekedtünk felül. Mi többet kívánhat egy tizennégy éves fiú? Csodáltam és imádtam az apám. Kalandos életet éltünk, és jól szórakoztunk együtt. Azt hiszem, hogy mindez erősen érződik is ebben a könyvben; arra viszont szerénységében alig utal apám, hogy milyen sok embernek segített.
Apámnál jobban kevesen lehettek felkészülve a német megszállásra, mert egyszer már volt némileg hasonló helyzetben. Az első világháborúban megszökött egy szibériai hadifogolytáborból, és az orosz forradalom kellős közepén találta magát. Itt megtanulta, hogyan kell életben maradni, amikor érvényét veszti minden megszokott szabály. Ezek az élmények új emberré tették. Becsvágyó fiatalemberként eleinte igyekezett előrejutni a világban. A fogolytáborban Palánk címmel faliújságot indított, ami olyan népszerűvé tette, hogy megválasztották a foglyok szóvivőjének. Amikor a szomszéd táborból néhányan megszöktek, az ottani parancsnok megtorlásként a foglyok képviselőjét végeztette ki. Ez ébresztette rá apámat, hogy a többiek közül kitűnni nem mindig életbiztosítás. Úgy döntött, hogy nem bízza magát tétlenül a sorsra, hanem megszervezi a szökést. Mesterségekben jártas bajtársakat vett maga mellé: ácsot, szakácsot, és így tovább. Ő a vezetéshez értett, és nem is büszkélkedett mással. Úgy tervezte, hogy átvágnak a hegyeken, tutajt ácsolnak, és lecsorognak az óceánig. Ezzel csak egy baj volt: Szibéria összes folyója az Északi Jeges-tengerbe torkollik.
Már hetek óta sodródtak, mire rájöttek, hogy egyre északabbra jutnak, és hónapokba került, míg a tajgán keresztül sikerült visszavergődniük. Időközben kitört az orosz forradalom – és a vele járó újabb háborúskodás. A vörösök a fehérek híveit irtották, és vice versa. Ekkoriban utazgatott egy szökött cseh foglyokból álló brigád páncélvonata a transzszibériai vasút vonalán. Apám számos kaland árán jutott el Szibériából Moszkvába, s végül haza Magyarországra. E kalandjairól a mostani könyvhöz hasonló művében, a Szibériai Robinsonokban számolt be.
E kalandokból apám új emberként tért meg. Becsvágya elpárolgott, örült, hogy él. Nem akart mást, csak élvezni az életet. Szeretett jól élni, de nem akart vagyont fölhalmozni. Akadálynak tekintette az anyagi javakat, mert bajba keverik, sőt alkalomadtán elveszejtik az embert. Nem ismertem még egy olyan rendszeres vagyonapasztót, mint az apám: azzal hidalta át az ügyvédi jövedelme és a kényelmes életmódunk anyagi háttere között tátongó szakadékot, hogy eladogatta ingatlanjait. Nem csoda, hogy a háború idejére már alig maradt vesztenivalója. „Solum capital caput” – szokta volt mondogatni.
Apám szeretett a gyerekeivel időzni. Kisfiú koromban délutánonként benéztem hozzá a kávéházba, s ő vendégül látott egy szelet Sacher-tortára. Később szinte mindennap együtt jártunk úszni, evezni, korcsolyázni. Iskola után elmentem hozzá a fürdőbe: úszás után elüldögéltünk, s meghallgattam világháborús kalandjainak soros epizódját. Így ivódott belém apám világnézete, ami később nagy hasznomra vált. Nagymestertől tanultam a túlélés tudományát.
Édesanyám egész más természetű ember volt – ez a könyvből is kiviláglik. Mindkettőjüket szívből szerettem. Apám volt a példaképem, anyám viszont az igazi bizalmasom. Mindketten énem részévé váltak, s e két oly különböző jellemű ember egész életemben tovább csatázik bensőmben – de ez már egy másik történet. Inkább átadom a szót édesapámnak.
Soros Tivadar: Túlélni [Nácivilág Magyarországon; Szibériai Robinsonok]
Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2018
336 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 3230 Ft,
ISBN 978 615 548 0515
Olvass bele 
Posted on 2018. december 5. szerda Szerző: olvassbele.com
0