Írómozaik szuperközeliben | Cristina De Stefano: Oriana – Egy nő

Virginiawoolf |

Illik-e publikálni olyan életrajzot, amelynek a megírásához az érintett soha nem járult volna hozzá? Természetesen nem. Cristina De Stefano azonban ezt nem így gondolta, amikor szembement Oriana Fallaci akaratával, aki nem engedélyezte, hogy megírják élete történetét. Az író-újságíró, az ELLE magazin munkatársa 2013-ban, hét évvel az újságíró-legenda halálát követően adta közre Oriana – Egy nő című könyvét. Szerencsénkre.

Nem vitás, hogy makacs és kitartó asszony lehet Cristina De Stefano, aki sokéves kutatómunkát követően bebizonyította: vannak olyan páratlan sorsok, amelyek olvasóért kiáltanak. Aki ismeri Oriana Fallaci életművét, nem kérdőjelezi meg a zsenialitását, de arról keveset tudtunk eddig, hogy milyen utat kellett bejárnia ahhoz ennek az aprócska, törékeny asszonynak, hogy a 20. század megkerülhetetlen ikonjává váljon.

A kötetből kiderül, hogy bár a Fallaci család nagyon szegény volt, a szülők betűimádatát örökölte Oriana is, aki már öt-hatéves korától „az írott szó ámulatában élt”. Egyébként ez az élethosszig tartó erős családi kötelék határozta meg a felnőtt Fallaci erkölcsről, emberi tartásról vallott nézeteit. A fasiszta ellenállás tagjaként harcoló édesapa (Edoardo) és a rendkívül intelligens anya (Tosca) minden élethelyzetben támaszt nyújtottak számára. Sikeres újságíróként is számtalanszor hangsúlyozta, hogy Tosca kérésére fogalmaz közérthetően, mert édesanyja, aki annak idején nem tanulhatott, mindig azt mondogatta: „Írj egyszerűen, kérlek! Hogy én is megértsem.”

A bombázások, a világháború eseményei, az ellenállásban végzett kisebb-nagyobb szolgálatok emléke szintén végigkísérte egész életét. Tisztánlátása, újságírói attitűdje nem később felvett póz, hanem az első perctől kezdve – 18 éves korától megállás nélkül írta cikkeit, riportjait, majd könyveit – szubjektív véleményközlés. Ha megfejthető valaha is a „La Fallaci” titok, akkor talán abban van elrejtve a megoldókulcs, amit élete alkonyán jelentett ki: „A leírt szó nem néma!”

Oriana Fallaci a sok évtizedes újságírói pálya során igen keményen megdolgozott ezekért a beszédes szavakért, mondatokért. Kezdetben mindenről tudósított, dolgozott éjjel-nappal, megszállottan finomította – akár tízszer is átírta – a cikkeit. Lépésről lépésre alakította, formálta stílusát, s találta meg utánozhatatlan, egyedi hangját.

Több szakmai mérföldkő is volt az életében, s ezek közül az egyik – az életrajzíró szerint – az 1956-os magyar forradalom. Cristina De Stefano nem kevesebbet állít, mint: „A haditudósító Oriana ekkor születik.” Elképzelhető, hogy így van, de az is biztos, hogy évekkel később, a vietnami háború eseményeiről már egyértelműen a harcos-karcos politikai tudósító OF számolt be. A hatalmas botrányt kiváltó írás, amely végérvényesen a nagyhírű sztárújságírók közé repítette fel, az 1972-es interjú Henry Kissingerrel, az Egyesült Államok akkori nemzetbiztonsági főtanácsadójával.

Alkalma nyílt találkozni ennek a korszaknak (hetvenes, nyolcvanas évek) szinte az összes meghatározó politikusával, közéleti személyiségével. Szóra bírta mások mellett, Kadhafit, akit évekkel később klinikai esetnek, őrült idiótának nevezett. Másként vélekedett viszont az iszlám forradalom vezetőjéről – Khomeini ajatollah –, akit szélsőséges fanatizmusa ellenére, éles eszű embernek írt le. És ez a névsor hosszú, igen hosszú.

Szintén csak címszavakban felsorolva, hogy mi minden köthető a nevéhez. Már 1958-ban – A hét hollywoodi főbűn címmel – megjelent első könyve, amelyben összegyűjtötte az amerikai mozicsillagokról szóló írásait. Generációkra volt hatással a magyarul 1965-ben (IT 1962) publikált Pénelopé a háborúban című regénye, ami summázva egy olyan nőről szól, aki felfedezi New Yorkot, s vele együtt a szerelmet. Már ebben a korai könyvében megfogalmazta a tézisét, miszerint: a nemek közti szerepek felcserélődtek, az igazi férfi immár a nő.

Nálunk 1971-ben (IT 1965) látott napvilágot először a Ha meghal a Nap című riportkönyve, amely, hasonlóan valamennyi könyvéhez, önéletrajzi ihletésű. Meglehetősen hosszú a nyomtatásban megjelent műveinek a listája, amelybe a riportkötetek éppúgy beletartoznak, mint a regények és a besorolhatatlan műfajú Egy férfi című (IT 1979) könyve, amit ő maga „valóságregénynek” nevez. Ezért is kapta párdarabként szikár címét De Stefano könyve.

Már korábban is pedzegettük, hogy Oriana Fallaci etalonná, a 20. századi újságírás feneasszonyává vált. De vajon mitől? Cristina De Stefano úgy gondolja, hogy erre a személyisége a válasz. Már kezdő tollforgatóként úgy építette fel a rövidebb-hosszabb írásait, interjúit, akár egy elbeszélést. Az érzéseiről egyes szám, első személyben számolt be, ezáltal közvetlen hangon szólította meg az olvasót. Minden egyes cikkében egy teljes történetet mesélt el, és mindig arról beszélt, amit gondolt, mivel nem hitt abban, hogy létezhet objektív újságírás.

• Olvass bele!

„Nemcsak a véleményemet, hanem az érzelmeimet is beleviszem az interjúkba. Minden interjúm egy dráma. Fizikailag is megélem ezeket.” Úgy tartotta, hogy a riportjai valódi kis narratív művek, személyekkel, fordulatokkal, szópárbajokkal és sok feszültséggel. Talán ez a legutolsó kijelentés visz legközelebb munkái megértéséhez.

Oriana Fallaci íróként beemelte a tényeket a fikció világába, újságíróként pedig az irodalom eszköztárából építkezett. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy nagyinterjút vagy nagyregényt ad közre. Az összekötő kapocs mindenkor az, amit talán úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy számára az emberi mozdulatokból áll(t) össze a privát történelem éppúgy, mint a nagypolitika, lásd az Interjú a történelemmel (IT 1974) kötetet.

Cristina De Stefano mesteri kézzel sodorja össze ebben az életrajzi kötetben a szakmai és érzelmi szálakat. Oriana életében három + egy domináns férfi volt, de ezekből a szerelmekből nem gyermekek, hanem könyvek születtek. (Mindmáig a legismertebb, sokak által ronggyá olvasott Fallaci-könyv a Levél egy meg nem született gyermekhez, IT 1975/HU 1980.)

Sokan profetikus műnek tartják az Insallah című regényét (IT 1990/HU 1995), amely a Bejrútban meggyilkoltaknak állít emléket. Csaknem húsz évvel 2001. szeptember 11-e előtt ebben a könyvében Fallaci azt sugallja, hogy a radikális iszlám a közép-keleti térségből nő majd ki, s egy jóval átfogóbb háború elé állítja a Nyugatot. Szeptember 11-e mégis sokként éri. Az akkor már rákbeteg asszony, akinek immár fél évszázada New York az otthona, megrendül az imádott városát ért támadástól, de a profi újságíró válasza néhány napon belül megszületik.

A Harag és büszkeség című cikke, ami számos vitát generál, 2001 decemberében megjelenik könyv formában is. 2004-ben pedig a témában még két könyvet – Az értelem ereje és Az apokalipszis – ír, s ezekért az iszlám gyalázásával, rasszista uszítással vádolják. Erre is volt adekvát riposztja: „Az újságíró-lét számomra egyet jelent az engedetlenséggel. Az engedetlenség pedig – többek között – azt jelenti, hogy ellenzékben vagyok. S az ellenzékiség arra kötelez, hogy őszinte legyek. És az igazság mindig ellentétes azzal, amit hangoztatnak.”

Ez ma sem lenne rossz zárszó az újságírás Robert Capájától, aki egy vele készült interjúban így fogalmazott: „Én az újságírásnak köszönhetem, hogy úgy élhettem, akár egy férfi.”

(Mi, olvasók nagy hálával tartozunk a Partvonal Könyvkiadónak ezért a kötetért, de vérszemet kapva feltesszük a kérdést: mikor jelenik meg a teljes Oriana Fallaci életmű – részben újra – magyarul?)

Cristina De Stefano: Oriana – Egy nő
Fordította: Mester Yvonne
Partvonal Kiadó, Budapest, 2018
304 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft,
kedvezményes webshop ár 2632 Ft
ISBN 978 615 578 3197

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Oriana Fallaci hírhedten rossz természete sokszor beárnyékolta azt a tehetséget és elkötelezettséget, ami a 20. század második felének leghíresebb olasz újságírójává tette. A törékeny termetű, mégis hatalmas belső erejű Oriana antifasiszta érzületű, szegény családban született, Firenzében. A középiskola után már egy napilap szerkesztőségében dolgozott, és pár év múlva elfoglalta helyét az akkoriban még férfiak uralta újságírói szakmában.

Az ötvenes években felfedezte Amerikát, s hamarosan a hollywoodi dívák és a NASA űrhajósainak köreiben forgolódott. 1967-ben Vietnamba utazott, ahol ő volt az egyetlen olasz haditudósító nő. Bár korának temérdek hírességét mikrofonvégre kapta, és a világ legfontosabb politikai személyiségeivel készített interjút, mindig is írónak tartotta magát. Tabuk nélkül, szabadon élt.

Cristina De Stefano kiadatlan feljegyzések, levelek és temérdek interjú segítségével rekonstruálta e korát megelőzően modern, bátor és szabad nő izgalmas és megható élettörténetét.