Cristina De Stefano: Oriana – Egy nő (részlet)

Posted on 2018. július 31. kedd Szerző:

0


„Nem lesz sok idő megérteni a dolgokat, és cselekedni. Az életnek nevezett idő, amely megadatott nekünk, túl rövid. Ezért mindennek nagyon gyorsan kell történnie.”

A repülőgép a sötétbe burkolózó óceán felett száll. A kis ablakok egyszeriben megtelnek fénnyel. „Nézd, Oriana, a sarki fény!” – suttogja az unokaöccse. De ő nem felel. Elszenderedett, kába és erőtlen. Lehajtható támlájú fotelben ül, s a bundája takarja. Hideg van, habár még szinte véget sem ért a nyár. 2006. szeptember 4-ét írunk, s Oriana Fallaci hazatér Firenzébe.

A rákbetegség utolsó stádiumában van. A New Yorkból induló járatokon már nem fogadták volna ilyen állapotban. Magánrepülőgépet kellett bérelni. Hetek óta csak vizet és cukrot fogyaszt, harmincegy-két kilóra töpörödött. Valójában soha életében nem volt sokkal több: betegsége előtt százötvenhat centi magas és negyvenkét kilós volt. Gyakorta élcelődött is ezzel: „Az emberek, amikor megismernek, meghökkennek az apróságom láttán. Mire én széttárom a karom, és így szólok: »Ez minden!«”.

Ő óhajtott hazautazni. Lassan ötven éve él már New Yorkban, és azt szeretné, ha minden ott érne véget, ahol elkezdődött. A kabinban félhomály van, hogy ne bántsa a fény a beteg szemét. Két orvosnő foglal helyet mellette, készenlétben, vészhelyzet esetére. Egész úton mozdulatlanul, begubózva ül a helyén, az emlékeibe merülve. Firenze lassan közeleg felé, magával hozva a múltat.

1. Egy család, ahol senki sem mosolyog

„Semmit sem tudok apám és anyám találkozásáról. Az egyetlen nyom a születésemet övező rejtély megfejtéséhez anyám egyik mondata: »Mindenről az a cseresznyével teli kalap tehet.«” Ezt a részletet kedvelte leginkább a kislány korában hallott, családi legendák közül. Egy lángvörös kalap, amely úgy lobogott, akár egy zászló, s mely évekkel később az anya fejéről az egyik felmenőjére szállt. Ez adja majd a címét posztumusz regényének: „Egy cseresznyével teli kalap”. Többet nem tudunk. Csak találgathatunk. 1928-ban, az egyik firenzei utcán történhetett, egy olyasfajta nyárvégi napon, amikor még melegen süt a nap, és az ember kikívánkozik. Edoardo Fallaci ekkor huszonnégy éves, és alig van pénz a zsebében. Műbútorasztalos, és a szüleivel él. Arról álmodik, hogy kivándorol Argentínába, szerencsét próbálni. Nem túl magas, de szép, szögletes arca van, kék szeme, és merész tekintete. Tosca Cantini huszonkét éves. Egy anarchista szobrász lánya, az anyja meghalt, így már kiskorától két varrónő mellett dolgozott, akik szerették, és úgy nevelték, akár egy kisasszonyt. Akadt is egy hölgy, aki magával akarta vinni Párizsba, társalkodónőnek. Ám azon a szeptemberi napon Toscának kedve támad felvenni egy feltűnő, piros gyümölcsökkel díszített kalapot, amely kiemeli széles járomcsontú, harmonikus arcát. „Milyen szép cseresznyék!”, bókol Edoardo. Oriana valamivel később, egy Morello-hegyi kiránduláson fogan.

 Oriana Fallaci, Cristina De Stefano

Oriana Fallaci, Cristina De Stefano

„Anyám folyton azt mesélte, hogy amikor várandós volt velem, nem akart. S mivel abban az időben keserűsót ittak a nők, hogy elvetéljenek, ő minden este következetesen fogyasztotta, egészen a terhessége negyedik hónapjáig. Ám egyik este, amint épp a szájához emelte a poharat, megmozdultam a hasában. Mintha csak azt mondtam volna: »Meg akarok születni!« És akkor zutty, a virágokra öntötte a keserűsót. »Így hát megszülettél«, mondogatta.” Tosca igazából másfajta életről álmodik. Világot akar látni, művészekkel ismerkedni. Nagyon sok barátja van a firenzei bohém világban, a legjobb közülük Ottone Rosai, festő, aki csapja is neki a szelet. „Azt mondta, hogy »szép, nagydarab ember volt«. Épp az apám ellentéte, aki kistermetű volt, és vékony.”

Fordította: Mester Yvonne

Cristina De Stefano: Oriana – Egy nő
Partvonal Kiadó, Budapest, 2018