Mathias Énard: Zóna (részlet)

Posted on 2017. augusztus 24. csütörtök Szerző:

0


| I |

a férfikorban minden nehezebb, minden hamisabban, kissé fémesebben cseng, úgy, mint két egymásnak csapódó bronzkard, magunkra vagyunk utalva, és nem szabadulhatunk meg semmitől, szép kis börtön, az ember annyi mindent visz magával az útra, egy ki nem hordott gyermeket, egy cseh kristályüvegből készült kis csillagot, egy talizmánt, amely a szemünk előtt válik semmivé, mint a hó – a Golf-áramlat folyásirányának megváltozása a jégkorszak előjátéka, sztalaktitok Rómában, jéghegyek Egyiptomban –, Milánóban nem akart elállni az eső, lekéstem a repülőt, 1500 kilométernyi vonatút állt előttem, de mostanra csak ötszáz maradt, ma reggel az Alpok csúcsai késekként csillogtak, remegtem a kimerültségtől az ülésen, de nem tudtam behunyni a szemem, magamban beszéltem a vonaton, hol hangosan, hol halkan, mint egy túlpörgött kábítószeres, nagyon öregnek érzem magam, azt szeretném, hogy ez a szerelvény folytassa az útját, menjen el Isztambulig vagy Siracusáig, menjen végig az útján, legalább ez a vonat jusson el az út végéig, azt gondoltam, szánalmas vagyok, és megsajnáltam magam ezen a vonaton, amely egy szikénél is biztosabban nyitja fel az ember lelkét, hagyom, hogy kijöjjön belőlem minden, de minden eltűnik,

most minden nehezebb, azt szeretném, és ez természetes kérés egy utas részéről, ha a vonat egyszerűen elvinne egyik helyről a másikra, ahogy karon fognak egy vak embert, és segítenek neki átkelni egy veszélyes úton, de én éppen Párizsból tartok Rómába, és a milánói Központi pályaudvaron, ebben a mozdonyoknak épült Ehnaton-templomban, ahol az eső ellenére foltokban még megmaradt a hó, csak vesztegetem az időmet, nézem a mennyezetet tartó hatalmas egyiptomi oszlopokat, unalmamban bedobok egy pohár italt egy nyitott teraszon, amely a vágányokra néz, ahogy más teraszok a tengerre néznek, de az ital semmit nem segít, ez most nem az ivászat ideje, annyi minden letérítheti az embert az útjáról, annyi minden okozhatja a vesztét, és az egyik ilyen dolog az alkohol, elmélyíti a sebeket, amikor az ember egyedül van egy hatalmas, fagyos pályaudvaron, és csak az úti céljára tud gondolni, amely egyszerre van előtte és mögötte: a vonat persze nem körjáratban közlekedik, egyik pontból tart a másikba, én vagyok keringési pályán, mint egy kavics, kis kődarabnak éreztem magam, amikor az a férfimegszólított a peronon, tudom, hogy vonzom az őrülteket és a zavarodott lelkű embereket, mostanában ki is tudják használni a gyengeségemet, tükröt látnak bennem, vagy fegyvertársat, de ez a férfi tényleg őrült, egy ismeretlen istenség papja, koboldsapkát visel, és egy csengőt tart a bal kezében, a jobbját felém nyújtja, és olaszul azt kiabálja: „elvtárs, szorítsunk kezet még utoljára a világvége előtt”,

nem merem megfogni a kezét, mert félek, hogy igaza van, nem lehet több negyvenévesnél, a bolondok éles, kutató tekintetével mered rám, mert alkalmi testvért lát bennem, habozok megragadni a felém nyújtott kezet, megrémít a férfi bárgyú mosolya, és végül azt mondom: „köszönöm, nem”, mintha egy újságot akarna nekem eladni, vagy cigarettával kínálna, mire az őrült megrázza a csengőjét, és gyászos hangon felnevet, miközben kézfogásra nyújtott kezével rám mutat, aztán köp egyet, és faképnél hagy, és hirtelen végtelen, szinte reménytelen magányosság söpör végig a peronon, ebben a pillanatban bármit odaadnék egy támaszt nyújtó karért vagy vállért, még a vonatot is, amelynek Rómába kell vinnie engem, lemondanék mindenről, ha felbukkanna valaki, és megállna itt, a pályaudvar közepén, az árnyak közt, ezek között a nem emberi emberek, a telefonjukba és bőröndjeikbe kapaszkodó utasok között, mindazok között, akik mindjárt eltűnnek, és lemondanak a testükről abban a rövid, jelentéktelen időszakban, amely alatt eljutnak a milánói Központi pályaudvarról Fossoliba, Bolzanóba vagy Triesztbe,

egyszer régen Párizsban, a Lyoni pályaudvaron egy zavarodott elméjű misztikus már bejelentette nekem a világvégét, és igaza volt, akkor, a háború idején valósággal kettéváltam és megsemmisültem, mint egy apró meteor, az a fajta, amelyik még csak meg sem csillan az égen, egy természetes lövedék, melynek tömege a csillagászok szerint nevetségesen kicsi, a milánói pályaudvar őrültjéről a Lyoni pályaudvar kedves őrültje jut eszembe, egy szent, vagy ki tudja, lehet, hogy ez ugyanaz a férfi, talán mindketten ugyanabban a ritmusban öregedtünk, ki-ki a saját őrületében, és most újra találkozunk az egy ragadozó madár* és egy spanyol katona nevét idéző Milánó pályaudvarának 14-es peronján, ebben az Alpok által kihányt jeges hómező szélén elterülő városban, láttam az Alpok csúcsait, ezeket az eget hasító kovakő pengéket, amelyek megadják az alaphangot a csengős kobold által megjósolt apokalipszishez a fejlődés e szentélyében, ami a milánói Központi pályaudvar, amely ugyanolyan elveszetten áll az időben, amilyen elveszettnek én érzem magam ebben az elegáns városban kendővel a fél szememen, mint Millán-Astray, a félszemű tábornok,

egy lázban égő ragadozó madár, aki kész széttépni zsákmánya remegő húsát, mihelyt megadatik neki a repülés lehetősége és a veszély: Millán-Astray annyira szerette volna, hogy Madrid legyen az új Róma, ezért szolgálta kopasz bálványát, Francót, az ibériai Ducét az 1940-es éveket felvezető nagyszabású háborús előjátékban, ez a félszemű, verekedős katonatiszt légiós volt, és tisztán látó katonai prófétaként azt kiáltotta: viva la muerte, és igaza lett, a halál fúgájának hangjai eljutottak egészen Lengyelországig, holttestek óriási hulláma született belőlük, amelynek tajtéka végül az Adriai-tenger partvidékén, Triesztben vagy Horvátországban csapódott le: Millán-Astray-ra gondolok, és a kultúra szigorú papjával, Unamunóval folytatott vitájára, miközben az utasok ott tolonganak a peronon, hogy elinduljanak a világvége felé, és a vonat el is viszi őket egyenesen oda, Unamuno annyira nemes, klasszikus filozófus volt, hogy nem látta meg a közelgő mészárlást, nem tudta elfogadni, hogy a félszemű tábornoknak igaza volt, amikor a hívei előtt azt kiáltotta, éljen a halál, mert ez a sólyom megérezte (az állatok remegni kezdenek a vihar előtt), hogy hamarosan hullahegyek fognak emelkedni mindenütt, és a halálra most néhány évig bőséges aratás vár, mielőtt ő is egy vonatban végzi, egy Bolzano és Birkenau, Trieszt és Klagenfurt vagy Zágráb és Róma között közlekedő vonatban, amelyen megállt az idő,

ahogy számomra is megállt az idő ezen a vagonokkal és dühösen sípoló motorkocsikkal szegélyezett peronon, rövid szünet két halál között, a spanyol katona és az azonos nevű pályaudvar között, amely ugyanolyan hatalmas, mint Arész, a háború istene – gépiesen rágyújtok egy utolsó cigarettára, nekem is fel kell készülnöm az útra, az utazásra, mint a többieknek, akik itt sétálgatnak a milánói Központi pályaudvar peronján szerelemre, egy kedves pillantásra vagy egy olyan eseményre várva, amely kiszakítja őket a végtelen körforgásból, a Kerékből, egy találkozásban reménykednek, bármiben, csak elmenekülhessenek önmaguk elől, az életük elől, a nyugtalanságuk és a bűneik emléke elől; milyen különös, hogy e pillanatban egyetlen nő sincs a peronon, így aztán Millán-Astray és bekötött fél szemének emléke elől menekülve felszállok a Transitalia expresszre, amely tíz éve még bizonyára a technikai fejlődés csúcsteljesítménye volt, hiszen automatikus ajtókkal szerelték fel, és az egyenes pályaszakaszokon és szép időben több mint 200 km/h-s sebességre képes, de ma, egy kicsivel közelebb a világvégéhez, már csak egy vonat: és ugyanígy van ez mindennel, mint a vonatokkal és az autókkal, az ölelésekkel, az arcokkal, a testekkel, a sebességük, a szépségük vagy a rútságuk néhány évvel később már nevetségesnek tűnik, amint rothadni, rozsdásodni kezdenek, a lépcsőről a vagon belsejébe jutva egy másik világba kerülök, a sok bársonytól minden vastagabbnak tűnik, bár ebben a meleg is közrejátszik, beszállva ebbe a vagonba magam mögött hagytam a telet, ez egy időutazás, ez nem olyan nap, mint a többi, ez különleges december 8-a, a Szeplőtelen fogantatás napja, de én kihagyom a pápa ünnepi szentbeszédét a Piazza di Spagnán, miközben egy őrült közli velem, hogy itt a világvége, még egyszer, utoljára láthattam volna a pápát, az első nagy palesztinai vezető szellemi leszármazottját, ő volt az egyetlen, aki elért valami eredményt, pedig nem volt könnyű dolga ennek a folyton sopánkodó, éltében egyetlen sornyi szöveget le nem író nincstelen levanteinek,

a szomszédos vágányra beáll egy vonat, az egyik ablaka mögött álló csinos lánynak van valami a tekintetében, azt hiszem, valakihez beszél, akit nem látok, nagyon közel van hozzám, valójában legfeljebb egyméternyire, csak a két, elég koszos ablaküveg választ el minket egymástól, erősnek kell lennem, tekintetem nem időzhet el a fiatal nők arcán, össze kell szednem magam, hogy lendületet vegyek az előttem álló kilométerekhez, hogy szembe tudjak nézni az űrrel és a világ okozta rémülettel, életet és foglalkozást váltok, de erre jobb nem is gondolni, a kis bőröndöt feltettem az ülésem fölé, feltűnés nélkül odabilincseltem a csomagtartóhoz, a legokosabb az volna, ha egy időre behunynám a szemem, de a peronon a rendőrök Akhilleusz vagy Hektór szekeréhez hasonló kétkerekű, elektromos járműveikkel üldözőbe vesznek egy, a vágányok felé menekülő fiatal fekete férfit, ami megdöbbenti és nyugtalansággal tölti el az utasokat, a kék angyalok, akik talán az apokalipszis hírnökei, fura, némán sikló, azúrkék rollereken állnak, mindenki leszáll, hogy jobban lássa, mi történik, Tüdeusz fia és Pallasz Athéné ráront a trójaiakra,

Mathias Énard

tőlem néhány tucat méternyire, a mozdony közelében az egyik rendőr utoléri a menekülőt, és járműve sebességét kihasználva egy rendkívül durva mozdulattal nekilöki a szerencsétlent a peron közepén álló egyik betonoszlopnak, a menekülő felkenődik a betonra, feje nekivágódik az oszlopnak, aztán elterül, arccal előre a földre zuhan a milánói Központi pályaudvar kellős közepén, épp időben ahhoz, hogy a második angyal rávethesse magát, és a hátára ülve megkötözze, ahogy egy állatszelídítő vagy egy pásztor teszi az engedetlen állatokkal, majd a rendőr visszaül a járművére, és a tömeg elismerő mormogásától kísérve maga után vonszolja a lánc végén botladozó bűnözőt, antik győzelmi jelenet, a megláncolt legyőzötteket a győztesek harci szekere mögé kötve vonszolják az öblös hajók felé, a fiatal fekete arca feldagadt, vérzik az orra, arcán hitetlenkedő kifejezés, mindenki visszaszáll a vonatra, az incidens lezárult, az igazság diadalmaskodott, már csak néhány perc maradt az indulásig, gyors pillantást vetek a bőröndömre, nagyon félek, hogy nem tudok majd aludni, hogy amint elbóbiskolok, üldözőbe vesznek, hogy amint lanyhul a figyelmem, befurakodnak az álmomba vagy a szemhéjam alá, hogy aztán felnyissák őket, mint a spalettát vagy a velencei zsalut, régóta nem gondoltam Velencére, a Vámházat körülölelő zöld vízre, a Zattere kompállomást belepő ködre és arra a nagy hidegre, ami megdermeszti az embert, amikor a háborúból visszatérve a Fondamente Novéról nézi a temetőt, nem gondoltam az árnyakra, akik Velencében a borban rejtőznek, amit télen már délután öttől elkezdenek iszogatni az emberek, látom magam előtt a japánoknak játszó szláv hegedűsöket, a karneváli jelmezes forgatagban elvegyülő franciákat, egy gazdag müncheni fodrászt, aki vett magának egy palotát a Grand Canal partján, de ekkor a vonat hirtelen nekilódul, hátrahajtom a fejem, elindultunk, csak 500 km van hátra a világvégéig

* Milánó francia neve Milan, amely köznévként a kányát jelöli.

Fordította: Takács M. József

Mathias Énard: Zóna
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2017