Elena Ferrante: Amikor elhagytak (részlet)

Posted on 2017. augusztus 25. péntek Szerző:

0


Egy áprilisi délutánon, alig hogy megebédeltünk, a férjem bejelentette, hogy elhagy. Éppen az asztalt szedtük le, a gyerekek a másik szobában veszekedtek szokás szerint, a kutya a fűtőtest alatt horkolt. Azt állította, hogy össze van zavarodva, hogy pocsék órák vannak mögötte, kimerültnek, csalódottnak és talán gyávának is érzi magát. Hosszan beszélt házasságunk tizenöt évéről, a gyerekeinkről, és hozzáfűzte, hogy igazán nem tehet szemrehányást sem nekik, sem nekem. Roppant összeszedett volt, mint mindig, csak jobb kezének széles gesztusai árulták el, ahogyan gyerekes grimaszokkal magyarázta, hogy mintha belülről halkan arra buzdítaná valaki, menjen máshová. Majd kijelentette, hogy a történtekben egyedül ő a hibás, és a hátam mögött óvatosan bezárta az otthonunk ajtaját, otthagyott megkövülten, a mosogató előtt.

Egész éjjel töprengtem a franciaágy tágas magányában. Akárhányszor gondoltam is végig a kettőnk kapcsolatának közelmúltbeli történéseit, nem sikerült valódi válságjelekre bukkannom. Jól ismertem, tudtam, hogy nem forrófejű, hogy az otthona és a családi szertartások létfontosságúak a számára. Mindent megbeszéltünk, még mindkettőnknek jólesett, amikor szeretkeztünk és csókolóztunk, néha úgy mókázott velem, hogy könnyesre nevettem magam. Lehetetlennek látszott, hogy csakugyan el akar menni. Utóbb, amikor az is eszembe jutott, hogy egyetlen kedvenc darabját sem vette magához, és még a gyerekektől sem köszönt el, egészen biztos lettem abban, hogy semmi komoly baj nincsen. Most éppen a könyvekben is leírt élethelyzetek egyikét éli meg, amikor valamelyik szereplő túlreagálja az életben ciklikusan felgyülemlő elégedetlenséget.

Megesett vele különben már máskor is: az emlék, a tények kínzóan zakatoltak az agyamban, feldúltan hánykolódtam. Sok évvel ezelőtt, amikor még csupán hat hónapja voltunk együtt, egyszer csak meg csókolt, majd rögtön utána azt mondta, hogy legszívesebben soha többé nem látna. Szerelmes voltam belé, a szavaira elzsibbadtam, az ereimben megfagyott a vér. Vacogtam, ő elment, én magamra maradtam a Sant’Elmo kőkorlátja mögött, bámultam a színeit veszített várost, a tengert. De öt nap múlva felhívott, zavarban volt, magyarázkodott, hogy hirtelen érzelmi vákuumba került. A kifejezés belém ivódott, sokáig nem tudtam kiverni a fejemből.

Sokkal később szedte elő újra, talán még öt éve sincsen. Akkoriban sokszor megfordultunk Ginánál, az egyik műegyetemi kolléganőjénél.

Gina jómódú családból származott, intelligens volt és művelt, nem sokkal korábban maradt özvegyen egy tizenöt éves kislánnyal. Néhány hónapja volt csak, hogy Torinóba költöztünk, ő szerzett nekünk egy szép, a folyóra néző lakást. Az első benyomásom nem volt kedvező a városról, mintha csupa fémből épült volna, de hamar felfedeztem, hogy a lakásunk erkélyéről milyen szépek az évszakok: ősszel elnéztem, ahogy a Valentino Park zöldje sárgára vált, majd láttam a szél cibálta lombok vörösét a ködben, a Pó szürke szalagja felett kerengeni; tavasszal a folyó felől érkező friss, fényes fuvallatok életre keltették a szunnyadó levél- és ágkezdeményeket.

Gyorsan megszoktam a várost, annál is inkább, mert anya és lánya mindent elkövetett, hogy leküzdjem a kényelmetlenségeket, meghitt ismerőseimmé tegyék az utcákat, még a megbízható kereskedőkhöz is elkísértek. De ezek dupla fenekű szívességek voltak. Én úgy láttam, hogy Gina kétségkívül szerelmes a férjembe, túl sok volt a mesterkélt negéd körülötte, néha direkt ugráltatta Mariót, mondogattam is neki: telefonált a menyasszonyod. Volt abban valami elégedettség, ahogy Mario mentegetőzött, együtt kuncogtunk rajta, de a kapcsolata a nővel egyre szorosabb lett, nem múlt el nap Gina telefonja nélkül. Hol el kellett kísérni valahová, hol a lányát dobta be, aki nem boldogult a kémialeckével, hol egy könyv után nyomoztatott, ami már nem volt kapható.

Margherita Buy a regényből készült filmben (R.: Roberto Faenza )

Másfelől viszont Gina lefegyverzően nagyvonalú is tudott lenni, mindig ajándékokkal állított be, nekem és a gyerekeknek, kölcsönadta a kis kocsiját, gyakran a kezünkbe nyomta a Cherascóban lévő nyaralója kulcsát, töltsük csak ott a hétvégét. Szívesen ráálltunk, jól éreztük magunkat, bár mindig fennállt a veszély, hogy anya és lánya hirtelen betoppan, és fenekestől felforgatja a családi menetrendet. Azonkívül a szívességre szívességgel illett válaszolni, és ebből a feszélyező láncolatból egy idő után nem volt szabadulás. Mario apránként magára vette a kislány gyámjának szerepét, ő járt be a tanáraihoz, mintha az elhunyt édesapát helyettesítené, és bár ki sem látszott a munkából, egy idő után még a kémiakorrepetálását is felvállalta. Mit tehettem? Egy darabig igyekeztem az özvegyet szemmel tartani, egyre kevésbé tetszett, ahogyan a férjemet karon fogja, és vihorászva sugdos a fülébe. De egy nap minden kitisztult előttem. A konyhaajtóból azt láttam, hogy a kémiakorrepetálás végeztével az előszobában a kis Carla, ahelyett hogy megpuszilná, búcsúzóul szájon csókolja a férjemet. Egy szempillantás alatt felmértem, hogy dehogy az anya, a lány miatt kell nekem aggódnom. A kislány talán maga sem volt tisztában azzal, hogy mióta próbálgatja bimbózó testének, nyugtalan tekintetének hatalmát a férjemen. Ő pedig úgy mustrálgatta, ahogyan az árnyékból emeljük a tekintetünket a verőfényben fürdő fehér falra.

Fordította: Balkó Ágnes

Elena Ferrante: Amikor elhagytak
Park Kiadó, Budapest, 2017