Laura Lindstedt: Oneiron (részlet)

Posted on 2017. augusztus 2. szerda Szerző:

0


| I |

Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé?
Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála (Szőllősy Klára fordítása)

Danse macabre

Képzeld el, hogy félig megvakulsz. Mínusz tizenegy dioptria. Képzeld el, hogy egy optikai szaküzlet félhomályos termében vársz látásvizsgálatra. Leülsz egy kényelmes bőrfotelbe, de közben attól rettegsz, hogy nemsokára semmit sem fogsz látni. régi szemüvegedet óvatosan az asztalra helyezed. A műanyag keret, mely tíz évvel ezelőtt még rikító acélkék színben pompázott, mára igencsak összekarcolódott. Egyik szárát celluxszal kellett rögzítened, melyet később filctollal kékre színeztél. Éveken keresztül inkább vaksin botorkáltál, csak nehogy szembesülnöd kelljen látásod valódi állapotával. Úgy halogattad a szemészeti szűrővizsgálatot, ahogy mások a fogorvosi ellenőrzést szokták. Jól ismered őket. A leheletük büdös, de ezt maguk is tudják: ezért inkább mindig egy kicsit motyogva beszélnek, lesütött szemmel. Egy lépést hátrálnak, ha valaki túl közel megy hozzájuk. Te a látásvizsgálatot halogattad így. A tüneteket azzal magyarázod, hogy évről évre egyre szórakozottabb és bogarasabb leszel. Amint egy emberi lény bukkan fel a látómeződben, azonnal a földre szegezed a tekinteted, a biztonság kedvéért. A barátaid részt vesznek a játékban, azt kérdezik tőled: Már megint a fellegekben jársz? Hahó, van itthon valaki? Közvetlenül az arcod előtt integetnek a kezükkel, mintha az autó szélvédőjéről söpörnék le a havat. Nevetsz, és elmeséled nekik, mi nyomja a lelkedet. És persze megszépíted a dolgokat. Egy árnyalatnyit biztosan. Néha több árnyalatnyit is; többet, mint kéne. Nem akarod, hogy eszedbe jusson, a valóság nem úszik folytonos ködben, nem fedi állandó homály és bizonytalanság, hanem mindenütt csupa riasztó ragyogás. Nem akarod beismerni még magadnak sem, hogy bár mások látnak téged, te mégsem látsz, most, ebben a pillanatban sem, sőt talán már soha többé. Hogy rettegsz. Attól félsz, a világ lassan kifogy a dioptriákból, az egyre vastagabb szódásszifonlencsékből, a mínuszokból. Attól, hogy legközelebb már a fehér botot ajánlják majd, és arra utasítanak, szerezz be egy vakvezető kutyát, beszélő mérleget a fürdőszobába, Braille­írásos billentyűzetet a számítógéphez… De ne tegyünk ekkora kitérőt. Koncentrálj, és maradj a félhomályos szemészeti vizsgálóban, képzeld magad elé a termet, a túlsó végében egy megvilágított fehér tábla lóg a meszelt falon. régimódi táblára gondolj, amilyet ma már sehol sem látni. E­betűk meredeznek rajta a szélrózsa minden irányába. E­betűk, melyekből jelen pillanatban semmit sem látsz.

Az optikus lencséket pakol az orrodon lévő szerkezetbe. Mínusz tizenegy dioptria, és úgy látsz, mint a mostani szemüvegeddel. Homályosan, alig­alig, épphogy elboldogulsz. csak a legfelső sor E­betűit tudod viszonylag tisztán kivenni: a következő sor utolsó betűje már gondot okoz. Annyira rettegsz, hogy a szíved majd kiugrik a helyéről, de hagyd csak, hadd kalapáljon! Most csak erre a rövid, szempillantásnyi időre koncentrálj, mert pontosan ez az, amit el kell képzelned. Az optikust, amint lencséről lencsére haladva megélesíti a látásod.

Most szegezd tekinteted a tábla legalsó, hangyányi méretű betűire. A történet akkor veszi kezdetét, amikor az ember elfelejti a félelmeit, és hagyja, hogy az idő lelassuljon. Többé már a lencsékre sincs szükséged, a vágyott élességet már elérted: az apró lények mozogni kezdenek. Úgy tekergőznek, reszketnek és rángatóznak, mint egy fekete cérnaszál a pedánsan tiszta padlón. Pont úgy, mint gyerekkorodban. Emlékszel? A szék karfájáról lógtál lefelé a cérnát bámulva, miközben fejedbe gyűlt a vér, és szemhéjad elnehezült a nyomástól. A fekete kígyó ilyenkor mindig táncolni kezdett. Valami öröktől való, saját ritmusra mozgott, tekergése szabályosan ismétlődő motívumok furcsa rendszerét követte. A szem varázslata volt ez, a retináé.

Most kényelmes, puha moziszékbe süppedsz, körülötted súlytalan sötétség, mintha lebegnél. Mindjárt elkezdődik a film, a vászon fényesen felragyog, mielőtt indulna a vetítés. A mozigép optikájára szennyeződés került, és ez megtöri a ragyogás fehér négyszögét. A hűtőventilátor szelében reszketve tekergőző szöszdarabok. Sorra veszed őket, csak hogy teljen az idő. Hatot számolsz belőlük. Szőrszálak lennének a gépkezelő ujjpercein? Vagy a tenyere oldalán? Mindegy, felejtsd el a férfiakat! csakis a filmvászonra koncentrálj, és a hat kis szöszre. Időközben elindultak feléd, és belédhasít a kényszerű felismerés: mindegyik egy-egy nő.

Persze most már nem is tűnnek holmi vékony cérnaszálaknak, egyet kivéve, a középsőt, az borzasztóan sovány. Egy kicsivel a többiek előtt jár, vezeti őket, mint vándorló darucsapatot a vezérmadár. Óriási, göndör, gesztenyebarna hajfelhő úszik utána, miközben ringatózó, könnyed léptekkel közeledik a levegőben, ide­oda hajlik a semmi tetején. Öt nő lépked a nyomában, ketten a bal, hárman a jobb oldalán. Úgy kapálóznak a levegőben, mintha vízben gázolnának, nehezen haladnak előre, egyiküket kivéve – az olyan, akárha táncolna.

A hat nőt könnyű megkülönböztetni egymástól. A bal szélen hatalmas mellek himbálóznak, majd kibuggyannak a magentaszínű pólóingből, még úgy is, hogy az ötből négy gomb ki van gombolva. A mellek egy termetes latin-amerikai nőhöz tartoznak, akinek arca jelenleg teljesen üres és kifejezéstelen. Mellette óriási pocak lebeg; a fekete inget és türkizkék nadrágot viselő szőke nő várandós. Jóllétet és gazdagságot sugároz: sehol egy ránc vagy egy folt, maga a megtestesült Tökéletes Minőség.

A vézna göndörhajú jobb oldalán egy jól megtermett, túlsúlyos madám gázol elmosódott sminkkel, térdig érő cobolybundájában. Egyik lábán piros gyapjúzokni, a másikon elegáns térdig érő bőrcsizma. Mellette egy magas, bronzbarna bőrű szépség táncikál sárga ruhában, hatalmas afrofizurával. A jobb szélen pedig, a többiektől kissé távolabb húzódva egy fonnyadt kopasz asszony totyog méregzöld kórházi pizsamába burkolózva: a leggyászosabb lény, akit csak elképzelni lehet.

Hat nő tart feléd a fehér űrön át. Megrettensz, mintha álomból ébrednél, szétnézel magad körül, jobbra-balra, majd fel- és letekintesz. Semmit nem látsz, amire fókuszálni tudnál, sehol semmi, csak ez a feltűnő, egyre közeledő furcsa társaság.

Szédülsz. Érzed, hogy a füled bedugul, a véred zakatol. A lábad kicsúszik alólad, összerogysz. Leesel valamire. Se nem puha, se nem kemény. Nem hideg és nem meleg. Mintha hanyatt esnél egy hókupacra. Becsukod a szemed, és azt reméled, mindjárt valahol máshol ébredsz fel. De hol? Egy filmben? Egy perccel a Solaris vége előtt? Amikor a kamera a magasba emelkedik, és kiderül, hogy Chris Kelvin hazatérése álom volt csupán, a föld pedig, ahová megérkezett, csak egy sziget a végtelen óceán közepén. Ahogy az aláfestő zene felerősödik, alvástól elgémberedett tagjaid lassacskán éledezni kezdenek. De aztán a zene hirtelen elhallgat, az elviselhetetlen csendben a fehér vásznat bámulod, rajta a vibráló fekete betűkkel: КОНЕЦ ФИЛЬМА.1 Egy hangot sem hallasz, csak a saját szívedet, mely még mindig a zene ütemére dobog. Továbbra is abban bízol, hogy újra erre ébredsz majd?

Mozgás zajait hallod, nem bírod ki, hogy ne nyisd ki a szemed. De nem a moziból kiáramló tömeget látod magad előtt, hanem a nőket, azt a hat semmiből felbukkanó lényt. Köréd térdepeltek, minden irányból körülfognak.

A vezetőjük, a csontsovány, kioldja és leveszi a cipődet. Letépi rólad a kordnadrágot és a bugyit is, széttárja a lábad, behajlítja a térded. Két nő erősen tartja a bokáidat, kettő a karjaidat fogja le. A gyászos kinézetű kopasz a térdére fektette a fejed, ujjai gyengéden futnak végig a hajadon.

A vézna nő a lábad közé hajtja a fejét, te pedig úgy teszel, ahogy ebben a helyzetedben a legajánlatosabb: újra becsukod a szemed. Megadod magad. Hagyod, hogy az események sodorjanak, mást úgysem tehetsz. Érzed, hogy a hűvös, puha nyelv a szeméremajkadhoz ér. Megkeresi, és meg is találja a legérzékenyebb pontot. Minden és mindenki a helyén. Úgy tűnik, a csontsovány nő pontosan tudja, hogyan kell egy nőt kielégíteni. A kisajkak érzékeny szélét beszívja az ajkai közé, az alatta megbújó kis nyúlványt kiszabadítja. Glans clitoridis. Vagy, ha neked úgy tetszik, hívhatod csiklónak, mézes csupornak, rózsaszín gyönyörgombnak, klitócskájának vagy pöcöknek is. Szóval lelkesen nyalogatni kezdi, egyszerre erősen és gyengéden, határozottan és ritmusosan, hol gyorsabban, hol lassabban, néha egy kicsit erősebben nyomva, máskor gyengéden simogatva.

Megadod magad. Nincs is más vágyad.

De hogy lehet az élvezetet elképzelni? Nem is lehet. Gondolj inkább a fényre, a ragyogó, szemhéjadon átszűrődő fényre. Eggyé olvadsz a narancsos tűzzel, a nap fényével, a plazmakitörésekkel, a pulzáló koronakráterekkel. Te leszel a világmindenség közepe, titokzatos motorja, tökéletesen huzalozott, isteni kiindulópont, nyolcezer idegvégződés aknamezője, melyből idegpályák sokasága tart a gerincvelőn és a központi idegrendszeren keresztül egészen a Napig, sőt a világmindenség határáig.

Egész tested megfeszül. Felkészül a szökőárra, mely legbelül keletkezik. Az áradat apró, reszketeg cseppekből olvad össze, és sűrű, lúdbőrös hullámokká magasodik fel, amelyek szétfutnak tested minden irányába. Ujjaid és lábujjaid hegyén irányt változtatnak, visszafordulnak, és újult lendülettel közelednek a középpont felé, ahol vízbe vágott kőként tűnnek el: hullámgyűrűk követik egymást, szabályos rendben. Egy, kettő, három, négy. Súlyosbodó lökéshullámok, moccan a mély. Öt. Fájdalomközeli, feszítő érzés. Hat. És rögtön utána jön is már a hetedik. Olyan mélyre bukik, hogy többé már nem is érzed. Olyan mélyre hatol, ahonnan nincs visszaút. A tested már tudja. Az izmaid lassan elernyednek. Ismered ezt az érzést, a visszavonhatatlanságét, ami miatt az élvezet olyan könnyen függőséggé tud válni. Az orgazmus előtti pillanatot. A hetedik hullám, amely az összes többit magával húzza; egymás után csapódnak elő a rejtekükből: kibomlanak, megnőnek, végül szétterülnek az alhasadon, akár a tűzijáték szikravirága.

A nők közben elengedték a tagjaidat. Szégyenkezés nélkül bámulják eltorzult vonásaidat, fejedet a kopasz nő ölében, szádat, mely egyre hangosodó nyüszítéssel nyílik el. Hideg verejtékben úszol, a hátad ívbe feszül. Szemed még mindig lezárva, és talán jobb is így, mert mire kinyitod, minden megváltozik. Hidd el nekem.

Körülötted izgatott beszélgetés hangjai, a mondatok végén emelkedő hangsúly: kérdések röpködnek, négy különböző nyelven. Ha csak egyet is megértenél közülük! Kto vy? Otkuda vy? Ó, mennyire várják, hogy arcodon megjelenjen a megértés öröme, az üdvözült bizonyosság; hogy az izgalom, a megrázó élvezet után felismerd az anyanyelvedet. De onde você vem? Quem é você? Várják, hogy a csoporton belül egy honfitársra, nővérre, barátra, lelki társra akadj… Qui êtes-vous? D’où venez-vous?2 Hogy beszélni kezdj, és elmondj mindent, amit tudsz. Magadról, és arról, hogy honnan jössz. Mert erre kíváncsiak a leginkább: a „honnan”­ra, és mindenekelőtt a „hogyan”­ra. Hogy miért kerültél ide.

Kinyitod a szemed. A sovány nő a lábad között gubbaszt, csontos ujjaival épp a szőrszálakat szedi ki a szájából. rövid, fekete szőrszálakat, melyeket a térdedbe töröl, mintha egy menő étterem terítőjébe törölgetné. Fekete szőrszálak? A kezedre nézel. Fiatal lánykéz. A körmeid ívesen rövidre vágva, minden második feketére, minden második fehérre festve. A felhúzott lábadra nézel. Sokkal simább, sokkal csinosabb és fehérebb, mint ahogy megszoktad. Hószínű bőröd alatt feldereng az erek finom, kék hálója. Felemeled a bal lábadat. Könnyen megy. Olyan légiessé és hajlékonnyá vált, hogy gond nélkül a nyakad köré tudnád kanyarítani. Igen, egy fiatal lány hajlékony lábait látod. Leteszed a lábad a másik mellé, és kinyitod a szád, de egy hang sem jön ki rajta.

Good morning, Sleeping Beauty, szólal meg kissé rekedtes hangon a sovány nő, where
do you come from?
3

Laura Lindstedt

A hangja elég erős, és furcsán mély tónusú a vézna alkatához képest. Két karját a térdére támasztja, és lábaidat kissé széjjelebb nyomva arcod felé hajol. Hangja megemelkedik, puhábbá válik, egy kicsit barátságosabbá, már­már kíváncsivá. Who are you?4

Csak egyetlen szót mondasz. A nevedet. Fiatal lányhangon, mely a sírástól kissé elvékonyodott. Egy vásárban eltévedt kisgyerek hangja ez, aki egy ismeretlen felnőttnek könyörög, hogy segítsen megkeresni az anyukáját.

Így mondod: Ul­ri­ke.

Minden szótagot külön ejtesz, sírós, elnyújtott hangon, mint amikor követelőzően, de ugyanakkor szinte esdekelve könyörögsz valamiért. Szipogva elmondod, hogy ki vagy te.

Ulrike, tizenhét éves.

Nem tudod pontosan, honnan kerültél ide, de Ausztriában, Salzburgban laksz.

1 Vége a filmnek (orosz) (A szerk.)
2 Ki vagy te? Honnan jöttél? (orosz, portugál, francia) (A szerk.)
3 Jó reggelt, Csipkerózsika. Honnan jöttél? (angol) (A szerk.)
4 Ki vagy te? (angol) (A szerk.)

Fordította: Panka Erzsébet

Laura Lindstedt: Oneiron
Scolar Kiadó, Budapest, 2017