Kamplee Mari |
Az Oneiron, Laura Lindstedt második regénye lett a 2015. év legjobb regénye Finnországban. Ugyanebben az évben a helsinki egyetem finn szakosai is az év legjobbjának választották. Várható volt tehát, hogy a korábbi finn sikerkönyvekhez hasonlóan hamar landolni fog a magyar könyvesboltok polcain – és így is történt. Örülhetünk neki, mert ha nem is hibátlan mestermű, egy gondolatkísérlet elmesélésével olyan titokról lebbenti fel a fátylat, amely minden embert – éljen bármelyik részén is a világnak – ugyanúgy izgat: mi jöhet a halál után?
Az Oneiron hét nő izgalmas, megszakításokkal elmesélt (klasszikus módszer a figyelem fenntartására), fordulatos története, mindenféle tabuk nélkül. A főszereplőket különbözőségeik ellenére mindössze két dolog kapcsolja össze, de ez a két tényező alapvetően meghatározza a sorsukat: a nőiségük és a halandóságuk. A egymást nem ismerő hét főszereplő váratlanul egy sejtelmes, felfoghatatlanul letisztult, vakítóan fehér helyen találja magát, maguk mögött hagyva az életet (és a halált), félúton ki tudja, milyen további úti célok felé.
A főszereplők, a New York-i Shlomith, az osztrák Ulrike, az orosz Polina, a brazil Rosa, a marseille-i Nina, a holland Wlbgis (nem elírás!) és a szenegáli Maimuna tehát mind halottak, már a könyv legelső lapján. A szokatlan felütés nem egyedülálló a világirodalomban, elég csak a Szent Lajos király hídjára gondolnunk, de míg ott a közös halál kapcsolja össze a történet hőseit, itt az álomszerűen újraélt élmények egymással való megosztása révén kovácsolódnak közösséggé a szereplők, akárcsak a Dekameron mesélői. Csak éppen ez esetben nem kitalált történetekkel szórakoztatják egymást, hanem valódi életmeséiket idézik fel.
Ahogyan azt a cím is jelzi, az álom az egyik kulcsszó a regényben. „Az oneiron görög szó, az oneirosz semleges nemű alakja, jelentése: álom” – ismerteti a szerkesztő rögtön a könyv elején. Amiben Lindstedt igazán mester, az az empátia, amivel képes együtt álmodni a hőseivel. „Polina érezte, ahogy az ismerős kiskapu lassan kinyílik odabent. Hogy a remegő lábú sértődöttség bekukucskál az ajtórésen, majd sarkig tárja, és zsibbadt lábait nagy vidáman ide-oda rángatva ott terem lelke tengersík nyári legelőin.” Egymást érik az ehhez hasonló érzékletes költői képek, melyekkel hús-vér alakká varázsolja szereplőit.
A szerző egyébként is apait-anyait beleadott, érezhetően élvezettel játszik a stílusokkal, mintha csak a fejében kavargó minden egyes gondolatot bele akart volna gyúrni egyetlen nagybetűs Műbe. A könyvében ugyanis gyakorlatilag hét, meghökkentően különböző kisregényt gyúrt össze, és ezek ugyanúgy eltérnek egymástól, mint a különböző származású, korú és más-más nyelvet beszélő főhősök és életútjaik. Kapunk mélyenszántó filozófiai fejtegetést, mesét, dialógust, kiselőadást a zsidó vallás és az anorexia kapcsolatáról, szórakoztatóan szemléltető jelenetet a fordításban elvesző érzelmekről, és persze sok-sok felkavaró drámát meg egyéni tragédiát.
A téma izgalmas, a nyelvezet szép, Panka Erzsébet fordítása is hozzá illően cseng. Mégis mintha túl sokat akart volna markolni a szerző. A hét szál és maga a kerettörténet izgalmas és jól is van megírva, ennek ellenére a könyv mégsem állt össze bennem kerek egésszé. Kevesebb formabontással feszesebbre lehetett volna húzni a könyv szövetét, de persze akkor talán nem lett volna ekkora a durranás, nem jött volna a díjeső.
A könyv végén jelképesen felzúg a tapsorkán, és a képzeletbeli fátyol/függöny is visszahull a helyére. A holtak maradnak a holtakkal, az élők pedig az élőkkel. És hiába a töredezettség, az érzés, hogy kevesebb több lett volna – azért szívesen leskelődnénk tovább odaátra. És ez sokkal fontosabb a díjaknál is: ha az író el tudja érni, hogy az olvasók szívesen hallgatnák tovább a meséjét
Laura Lindstedt
Laura Lindstedt: Oneiron
Scolar Kiadó, Budapest, 2017
464 oldal, teljes bolti ár 3975 Ft
kedvezményes webshop ár 3160 Ft
ISBN 978 963 244 7186
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Laura Lindstedt (1976) Finlandia-díjas műve, az Oneiron a feloldozás regénye. Hét különböző nemzetiségű és életkorú nő találkozik a halál utáni üres térben. Abban sem biztosak, mi történt velük pontosan, és fogalmuk sincs, mi dolguk lehet egymással.
Aztán beszélgetni kezdenek, és – Boccaccio vagy Chaucer hőseihez hasonlóan – egyenként elmesélik az élettörténetüket. Visszaemlékezésükből lassan kirajzolódik mindannyiuk életének megkerülhetetlen fordulópontja, és az is világossá válik, miért kényszerítette össze őket egy titokzatos, túlvilági kéz…
T.M.Kitty
2017. augusztus 13. vasárnap
Tök eredeti, meg érdekes gondolatai miatt kénytelen voltam végigolvasni! Bizonyos időközönként viszont jól kicsapta a biztosítékot a tudálékos stílusával – néha blőd baromságaival, ami valószínűleg nem fordítási hiba –, vagy hogy képtelen igazodni a saját sztorija belső logikájához, minduntalan hasraesik a saját szálaiban… A Finlandia-díjon meg is rökönyödtem, de a Dekameronnal meg a Canterbury mesékkel egy lapon említeni kissé vad 😀
Összességében, és kissé különös módon, örülök, hogy elolvastam, néhány személyes érintettség miatt. Kicsit olyan… női könyv ez. Amolyan belső körben éreztem magam végig. Egyébként meg halálra kiakaszt, ha valaki ennyire didaktikus, hisz a könyv 65%-a nettó ismeretterjesztés! Kérkedés holmi (ál-, esetenként hibás) tudással, fú-de-okos vagyok, hogy egy költői képben megemlítek egy virágot, és rögtön mellé írom a latin nevét, vagy a storyline-ban agyvérzést kap egy szereplő, és már darálom is az orvosi magyarázatot stb. Nem, ez nekem tényleg too much.
Tagadhatatlan viszont, iszonyúan érdekeltek ezek a szereplők, a történetük, mint lehetőség a végtelen számú közül, ami megtörténhet. Én is leskelődtem volna még.