Eszünk, gyönyörködünk | Erdélyi Z. Ágnes: Fakanállal az egri borvidéken

Bedő J. István |

Nem egészen azt kapja az olvasó, amire a cím alapján számít, ugyanis feltétlenül hozzá kell venni az alcímet is. A szakácskönyvdömpingben (amelyet már nem tekinthetünk szezonálisnak) gyaníthatóan főleg a Heves megyei olvasótábor csapott rá Erdélyi Z. Ágnes könyvére – pedig sokkal szélesebb közönséghez szól.

De immár nem a gasztronómiai erényei miatt. (Vannak azok is, de erről később.) A Fakanállal az egri borvidéken ugyanis elsősorban riportkötet. Riport, tehát jelentés hazánk 2014-es állapotáról. Kilenc helyszín, kilenc család vagy félcsalád számol be arról, hogy miképpen vált kis- vagy közepes vállalkozóvá, hozzáértéssel felvértezve vagy komolyabb ismeretek híján, a saját családjának egészségét óva, vagy másoknak felkínálva ugyanezt.

A háttérben az egri dombvidék inkább csak természetes díszlet, gyönyörű táj – de a borászkodásról csak a könyv harmadában van szó. Ez az egészséges arány visszarántja a földre az olvasót, mégpedig kellemes huppanással. Mert a nem-borászok csuda érdekes dolgokat mesélnek el a maguk mesterségéről. Hogy miképpen nevelik a pisztrángot a Szalajka-völgyben, és hogyan kell füstölni, s füstölten hogyan megenni. Aztán arról beszél a másik mester, a sonkáé, hogy miképpen lehet mangalica combjából idehaza is a spanyol Serranóval vetekedő sonkát érlelni. Vagy hogy a szarvasgomba, amit a kifinomult mediterrán konyhaművészet oly nagyra becsül, megterem a hazai erdőkben is, sőt talán még termeszthető is lesz egyszer.

Aki pedig már kóstolt kézműves módon készült sajtokat – és még nem kapta el a gépszíj, hogy mindenféle olasz meg francia sajtkönyvekből bővítse ismereteit –, most egy Bükk-aljai sajtművestől tudhat meg ezt-azt a készítésről.

A könyv három borász szereplője közül az egyik a külföldi piacon akar sikeres lenni, a másik magának akar boldog borokat készíteni, a harmadik inkább szőlésznek tekinti magát – de mindhárman a jó borhoz vezető utakat keresik, akár szembe menve a többi szakmabelivel.

Szinte kilóg a sorból a pék, akit a termékeinek (de ostoba szó ez az illatos kenyerekre, kalácsokra, ropogós zsemlékre, miegymásra) a sikere kényszerített bele, hogy egyre nagyobb méretekben gondolkodjon, termeljen.

Erdélyi azonban nem elégszik meg a címbe tűzött fakanállal – és így született meg a könyv második rétege, melyre kevésbé figyel föl az olvasó. A kilenc helyszínen hosszú interjúkban számolnak be a megkérdezettek például arról, hogyan kerültek – esetleg több kanyar után – Eger környékére, s ott mennyire boldogok.

Természetesen van, aki a családi hagyományt folytatja, az erdőmérnök megörökli a pisztrángost, a hobbiszőlősgazda fia vesz még néhány hektárt, aztán már nincs megállás.

• Olvass bele!

De a mozaikokból kialakul egy negatív kép is: nevezetesen váltani kellett, mert a gyerek tejérzékeny vagy allergiás (egyre több a felismert beteg!), a másik pár ismét közel akar kerülni a természethez, a sonkász egy infarktus (népbetegség!) után hagyta ott a vasipart, az öreg mama már nem bírja művelni a kertet, hát asszonylánya (aki torkig van a vegyszerezett készítményekkel) fűszerkertésszé és füvesasszonnyá lesz. A gombász látja, hogy a háttérben az erdők veszélyes lerablása folyik. És valamennyi megszólított gondolkodásában ott van, hogy munkájukhoz nyugodt biztonságos környezet szükséges, kiszámítható holnappal. (Mivel a kötet bő másfél évvel ezelőtti képet mutat, érdekes lenne megtudni, hogy valamennyi szereplője változatlanul boldogul-e, tudta-e folytatni felemelkedését.)

Vagyis a könyv főképpen derűs történetek gyűjteménye – bár természetesen nem csak az. Ehhez képest ráadás a mintegy ötven recept, bőségesen fotózva. Busák Attilának tájat, portrét, zsánert, ételt (sőt ételkészítési fázisokat is) egyformán jól kellett fényképeznie. A tördelés (Czeizel Balázs) figyelemreméltóan sikerült, noha éppen a képek sokfélesége miatt nem lehetett rutinból tervezni. Mindenesetre a matt papír kellemesen olvashatóvá is tette a vaskos kötetet.

És végül a receptek. Vannak köztük feltűnően ötletesek és innovatívak, vannak vállaltan hagyományosak, és nagy erénye a válogatásnak, hogy a családi kedvencek mellé egyik-másik megszólaló segítséget kért és kapott a környéken dolgozó séfektől. Ezért az ötletért külön dicséret a szerkesztőnek, aki ily módon elkerülte, hogy ebben a könyvben ezerszer megfőzött-sütött-megírt ételek adják a kulináris hátteret. Persze számos étel mellé ajánltatik bor, a szokásoktól eltérően nem szakszerűen magyarázva, hanem csak úgy, az étkezés gyönyörűségét növelendő.

Erdélyi Z. Ágnes: Fakanállal az egri borvidéken.
Ételek és történetek
Busák Attila fotóival
Fakanál Könyvek sorozat
Centrál Könyvek Budapest, 2014
224 oldal , teljes bolti ár 4900 Ft
ISBN 978 963 341 0875

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ha Eger, akkor Gárdonyi Géza, törökök és bikavér – általában ez jut eszébe a turistának, aki felkeresi a gyönyörű várost, ahol több napra elegendő történelmi emléket és látnivalót talál. Kit ne töltene el büszkeséggel, az egri várvédők nagy győzelme? Hogy a bikavér már 1851-ben a város borának számított?

A mai Eger együtt él a történelemmel, a magyar mellett török ételeket kínál 1552-ről elnevezett éttermében, a fiatal borászok pedig a szőlőművelés régi, legnemesebb hagyományait ötvözik a modern technológiákkal, és alkotnak minőségi borokat.

A borok mellett a vidék további igazi különlegességeket és remek recepteket kínál az olvasóknak, akik a gasztronómiát is előnyben részesítik: füstölt pisztrángot a Szalajka-völgyben, szarvasgomba-vadászatot a Bükkben, borzselét és levendulaszörpöt Noszvajon, zsendicét és ordát Cserépfalun, mangalicaflekkent Mónosbélen, borral készült pogácsát Andornaktályán, aszalt szőlős zsemlét Makláron, és természetesen bemutatja azokat a nagyszerű embereket is, akiknek élete és munkája mindebben benne van.