»Egy gondolat megsúgja a dallamot« | A sóhajtozás zeneszerzője: Szirtes Edina Mókus

[MÉ]

Ha a Kovátsműhely színházi előadást készít, szinte mindig Szirtes Edina Mókus a zene­szerző. Most is az ő zenei anyagával szólal meg a szereplők szünet nélküli sóhajtozása Marivaux: A 2. váratlan szerelem című komé­diájában.

Mióta dolgozol Kováts Krisztával?
Már a legelső budapesti zenei tevékenységem Krisztához kapcsolódik. Még meg sem volt a diplomám, de játszhattam Kriszta zenekarában a Kovátsműhely klubban, ahol zeneszerzők és szövegírók voltak a vendégeink. Úgy gondoltam, ezek az ismert művészek, nagyon fontosak a kulturális életünkben. És ez azonnal meghatározta a hozzájuk fűződő viszonyomat – vagy inkább a lelkesedésemet. Hiszen ilyen alkalmakkor egy színpadon lehettem velük, hallgattam vagy játszottam is nagyszerű műveiket, meg az életükről is hallgathattam történeteket. Nekem ez rendkívüli élmény volt.

A Marivaux-darabban minden szereplőnek saját dallama van, melyek a legvégén egyetlen zeneművé állnak össze. De nem szöveggel énekelik, csak különféle módokon sóhajtoznak. Jellemzi ez a zene a szereplőket?
Miután elolvastam a darabot, először kialakult bennem minden egyes szereplő jelleme. Krisztával még nem is beszéltem erről, de már tudtam, hogyan járnak, hogyan kommunikálnak egymással, hogyan bájolognak. Mindenki számára ismerős az érzés, ha elolvasva a művet szinte a családtagoknak érzi a szereplőket. Hiszen megtudja legféltettebb titkaikat, érzéseiket. Persze később egyeztettünk Krisztával, és amikor a színészeket hús-vér valójukban hallhattam, akkor az élmény hatására néha picit módosítottam az eredeti dallamot. Pontosabban a színész töltötte meg élettel, saját magát adta hozzá az én öt vonalra irkált bogyóimhoz.

A színészek hangszereken kísérik egymást. A hangszerelést kifejezetten rájuk készí­tetted?
Persze. Meg is hallgattam őket, hogyan játszanak, s rájuk kellett igazítani a szólamokat. Amit képesek voltak eljátszani, az lett a végső szólam. De igazán meglepett, hogy mennyire kreatívan álltak hozzá. Igazi gyermeki lelkesedéssel és örömmel próbáltak, sőt ötleteltek. Ilyesmi a profi zenészeknél sokszor már nem ennyire érezhető. Jó volt velük.

Melyik volt a legnehezebb közös színházi munkátok?
Arany János balladái, az Arany-óra. A remekművek miatt, a súly miatt, amit ezek a balladák hordoznak. Fel kell nőni hozzájuk – ha lehet egyáltalán. Mindezen túl egy olyan zenei műfajt kellett találni (ha szabad így definiálni), ami életre tudja kelteni a gondolatokat csupán nyolc énekhang megszólaltatásával.

A zenekar tagjaként öt évig játszottál a Kovátsműhely klubban. Utána Kriszta sok zeneszerzői munkára kért fel. Mik voltak ezek?
Tényleg nagyon sok volt, szerencsére és nagy örömömre. Biztosan nem tudom valamennyit felsorolni… Volt a már említett Arany-óra, a Tényleg szeretsz?, A világ nagy színháza, a Moll Flanders, meg amiért szintén életem végéig hálával tartozom, a Tao Te King, amit a Müpában mutattunk be – Lao Ce versei Weöres Sándor fordításában. Ez a munka meghatározta – és még nagyon sokáig meghatározza – a szakmai és az emberi mivoltomat. Miután szóló lemezt is készítettem a Tao-ból, életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy megírhattam a versekre a zenéimet.

Sok zenekarban dolgozol, sokfelé hívnak. Melyik számodra a legfontosabb?
Mint mindenkinek, nekem is a sajátjaim a legfontosabbak. Fabula Rasa, Monamo trió, Harmonia Garden, aztán pont most készítünk Zsédenyi Adriennel dalokat az új lemezére, valamint a Fabula Rasa zenekaromnak is új lemeze készül, Müller Péter Sziámi szövegeire. Most teljesen ezek kötnek le. Minden gondolatomat kitöltik, míg be nem fejeződik a munka. Aztán majd megint lesz következő, meg következő, és aztán megint egy következő. Mindig az a legfontosabb, amit éppen csinálunk.

A színházi zene mennyiben különbözik egy dal megírásától?
Rettentően izgalmas, sokkal több, mint a „csak zenélés”. Azt szeretem a legjobban, hogy a hangok teljesen új értelmet nyernek a gondolat által, amit a darab hordoz. Vagy az érzelmek által, melyeket a színészek játszanak el, vagy adnak hozzá. Szeretem, mikor a sok jó összeadódik, és együtt egy sokkal jobbat, többet, magasztosabbat alkotnak. Többek leszünk, és csak hálásak lehetünk ezért.

Hogy dolgozol szívesebben: előbb legyen kezedben a szöveg, vagy előbb megírod a zenét?
Nagyon szeretek szövegre zenét írni. Megihlet a gondolata, és olyan dallamok jutnak eszembe, amiket nélkülük nem tudnék kitalálni. Olyan, mint a múzsa. Egy gondolat egy zenei világot hordoz, csak addig kell gondolni, míg meg nem súgja nekünk a dallamot.

Pódiumművész vagy, de érdekel a színház is. Színházban sosem akartál játszani?
Nem, erre alkalmatlan vagyok! Minden nevetésbe fulladna előbb vagy utóbb. Inkább előbb. Zavaromban lépni sem tudnék. Bár Kriszta egyik darabját (Tényleg szeretsz?) én kezdtem egy verssel, majd kiugrott közben a szívem.

Nem gondoltál a színpadi zenéid kiadására?
Érdekes lenne, de eddig nem. Hiányoznának belőle a karakterek, a színészek – a folyamat, amit a darab hordoz. Azok nélkül csak dalok lennének, de velük együtt: az egész része. Egy egész történet, ami tanít, gondolkodtat, nevettet, vagy megríkat.

Mindig zenésznek készültél?
Óvodás korom óta zeneszerző szerettem volna lenni. Nem tudom, miért, de tényleg. De nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy végül muzsikus lehettem.

Milyen hangszereken játszol?
Rengeteg hangszerem van, játszogatok is rajtuk, de igazából a hegedű a hangszerem. Habár most éppen a brácsámba vagyok szerelmes.

• Fábri Péter a fordítás gyönyörűségéről
• Nagy-Kálózy Eszter a Márkiné figurájáról
• Cserna Antal a lúzer könyvtárosról
• Írásunk az előadásról

Marivaux: A 2. váratlan szerelem / Kovátsműhely produkció
További előadások: 2012. október 12., november 27.