Miért fordítottam le A második Váratlan szerelem című komédiát?

Posted on 2012. szeptember 4. kedd Szerző:

1


Írta: Fábri Péter

A címben olvasható kérdést még senki sem tette föl nekem, de végül is elképzelhető, hogy egyszer csak megkérdi egy barátom: mire jó egy nálunk ritkán játszott, 18. századi francia drámaíró darabjaival foglalkozni? Ha közel háromszáz éven át senkit sem érdekelt itt Magyarországon ez a komédia, miből gondoltad, Péter, hogy lesz értelme lefordítanod?

Pierre de Marivaux (Louis-Michel van Loo portréja)

Hát abból, válaszolnám a barátom kérdésére, hogy az a kevés, amit Marivaux-tól Magyarországon eddig játszottak és láttam, vagy amit legalább el lehetett olvasni, az mind kedves, szellemes és finom kis mű volt. Ezért is gondoltam, amikor 1997 késő nyarán megláttam egy plakátot az utcán, mely szerint egy francia társulat szeptemberben két alkalommal eljátssza a „La seconde Surprise de l’Amour”-t a Petőfi Csarnokban, hogy engem ez az előadás érdekel.

Érdekel, érdekel, de nem tudok elég jól franciául. Ezek ott elkezdenek nekem raccsolni és hadarni, ollalá, én meg majd csak nézek, mint a moziban, na jó, színházban, és nem értek majd egy kukkot se. Ha én erre az előadásra elmegyek (márpedig elmegyek), akkor jobb lesz előbb elolvasni a darabot.

Igen ám, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis hiába mentem el néhány könyvtárba, csak azt sikerült megállapítanom, hogy ez a darab sosem fordult le magyarra.

Az ilyesmi régebben még meglepett. Én úgy nőttem föl, hogy amiről tudtam a világirodalomból, különösen a klasszikus művek közül, az úgy nagyjából hozzáférhető volt magyarul. Még irigyeltem is az egy-két nemzedékkel korábban élt műfordítókat, hiszen a magyarul olvasható világirodalmi kánont úgy nagyjából a Nyugat első nemzedéke kezdte kialakítani és a Nyugat harmadik nemzedéke és Újhold nemzedék tette teljessé.

Lassacskán jöttem rá, hogy a dolog fordítva áll: nem az a helyzet, hogy amiről tudunk, az mind le is van fordítva, hanem az, hogy mi, magyar olvasók, arról tudunk, amit már lefordítottak. Erre a felismerésre először spanyol nyelvű olvasmányaim vezettek. Elképedve láttam, hogy például Calderón százhúsz darabjának egy tizede sincs lefordítva magyarra, Lope de Vega eredeti illetve magyarul olvasható műveinek arányáról nem is szólva. Hogy alig van magyarul olvasható regénye a 19-20. század fordulóján élt Benito Pérez Galdósnak, akinek a spanyolok még életében szobrot emeltek; és hogy a Nobel-díjas, negyven könyvet publikált, s a közelmúltban meghalt Camilo José Celától mindössze három-négy regény olvasható magyarul. Miért is emlegetem itt ennyit a spanyolokat? Hát csak azért, mert éppen az Eötvös Kiadó hozta ki aztán egy Calderón-fordításomat (VIII. Henrik), és most is éppen egy Calderón-darab fordításán dolgozom (A kereszt imádása), és az is az Eötvös Kiadónál fog megjelenni.

Szóval, mire kiderítettem, hogy ez a Marivaux-mű sincs meg nekünk magyaroknak, már nem is voltam nagyon meglepve. Pedig a francia klasszikusok azért jobban állnak nálunk, mint a spanyolok. De, mint látható, azért minálunk még az ő életük sem fenékig tejfel.

Szerencsém volt, ugyanis napokon belül találtam egy Marivaux-összest az Atlantisz Könyvszigeten. (Mindenkinek merem ajánlani ezt a remek boltot, mindenkinek, aki efféle különcségekre képes, hogy forró nyárban Marivaux darabjai után kutat a budapesti aszfalton.) Otthon aztán fogtam a szótárt és elolvastam a darabot. Pompásan szórakoztam. És eldöntöttem, hogy lefordítom.

És akkor itt kezdődik a válasz képzelt barátom képzelt kérdésére.

Azért fordítottam le ezt a darabot, mert meglepett. Mert csak a legnagyobbaknál, annál a fél tucat legnagyobbnál szoktam azt érezni, hogy egyetlen soruk el nem avult. Hogy az emberek, akiknek a történetét olvasom, szinte lelépnek a papírról. Hogy szinte látom, ahogyan azok a régi színészek ripiznek ott 1727-ben. A Márkiné szerepében a legendás, operacímmé szublimált Adrienne Lecouvreur! Ó, minden idők bájos sztárjai! Aztán milyen fiatalon meghalt szegény (1730-ban).

Milyen praktikus kis darab! Egyetlen helyszín. Hat szereplő. Nézővonzó, kasszatöltő, felhasználóbarát elegancia: egy márkiné, egy lovag, egy gróf! Egy pompás buffó-páros: a mindenbe belebeszélő, de azért bájos szolgáló, örök bumfordi párjával. Na és az a szomorú clown-szerep, az értelmiségié, a könyvtárosé. Nincs az a társulat a világon, ahol egy ilyen remek darabot ne lehetne azonnal hálásan kiosztani.

És micsoda lélektani érzékenység. Hogy a darab elejétől fogva pontosan tudjuk, hogy a Márkiné és a Lovag egymáséi lesznek. Hiszen voltaképpen már az előtt egymásra várnak, hogy először találkoznának a színpadon. Azután bejön a Lovag és gyorsan elmondja, hogy szabad. Igaz, hogy közlését némi álságos bánatba csomagolja (úgy mondja, elhagyták), de naiv bakfis legyen a talpán, aki ezt a bánatot elhiszi neki. Hogy a Márkiné fiatal özvegy, arról már értesültünk. Szóval tudjuk, úgy nagyjából tíz perc után, hogy hogyan megyünk majd haza. (És hogy ők hogyan mennek majd ágyba.) Na, de addig! Mert azt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogyan jönnek össze. És Marivaux gondoskodik róla, hogy ez minél szórakoztatóbban történjék. Megjelenik ugyanis két ellenérdekelt fél: a Gróf, aki feleségül akarja venni a Márkinét és akihez a Márkiné egy rossz pillanatában már majdnem hozzá is megy; és a szakadt értelmiségi, Hortensius, a könyvtáros, akinek addig van állása, amíg a Márkiné bánatos. Mert amíg bánatos, addig sznob. Addig épületes könyvekkel óhajt vigasztalódni. Keserű harc folyik itt, Hortensius az állásáért, a Márkiné a lelke szabadságáért küzd. És van ez a két okos szövetséges, akik már régen eldöntötték, hogy összehozzák a Márkinét és a Lovagot: Lisette, a Márkiné szolgálója és Lubin, a Lovag inasa. Lubin igazi szerencsétlen flótássá válik a két nő közelében. Megpróbálja például átadni a gazdája üzenetét (2. jelenet):

Cserna Antal, Széles László

Lubin: Arról van szó, asszonyom, hogy a Lovag úr azt mondta nekem… a szobalánya kiverte a fejemből.

Lisette: Milyen eredeti!

Lubin: Ez igaz; de amikor elkap a düh, általában elhagy az emlékezetem.

Márkiné: Hát akkor fordítsd vissza, hadd tudja, mit akartál tőlem.

Lubin: Nem érdemes asszonyom, már emlékszem; szóval az van, hogy tegnap érkeztünk Párizsba mi ketten, a Lovag úr meg én, és holnap el is megyünk és sose jövünk vissza; és ezért a Lovag úr kérdezteti, hogy Ön jónak találná-e, ha nem látogatná meg Önt ma ebéd után, és nem tenné tiszteletét, hanem ma délelőtt, ha ez nincsen Önnek nemtetszésére, hogy elbúcsúzzék, amiatt a kényelmetlenség miatt, hogy ne zavarja.

Lisette: Ez a zagyvaság nyilván azt jelenti, hogy a Lovag úr most óhajtja meglátogatni.

Szerencsétlen Hortensius pedig már első színpadi megjelenésekor tökéletesen leírja magát. Körülményeskedése óvatos, rémült, bizonytalan, mindazonáltal vágyaktól sújtott embert sejtet:

Lisette: Hortensius úr, az asszonyom megbízott, szóljak magának, hogy mutassa meg neki a könyveket, amiket vásárolt.

Hortensius: Sietve engedelmeskedem, Lisette kisasszony, a Márkiné őnagysága senkit sem talál, aki méltóbbnak mutatkoznék parancsai végrehajtására, mint én, azonnali engedelmességem által.

Lisette: Ah! jó kis mondat volt! Ejha! maga a létező legelegánsabb körmondattal üdvözöl engem; érezni, hogy ezt olyan ember mondta, aki jól tud szónokolni.

Hortensius: Föntebb tanúsított retorikai tudásomat az ön szép szemétől nyertem, kisasszony, az tanított engem.

Lisette: De hát ez csodálatos, amit maga mond itt nekem; nem tudtam, hogy az én szép szemeim értenek a retorikához.

Hortensius: A szemei olyan állapotba hozták a szívemet, kisasszony, amelyben iménti tézisemet fenntartani bátorkodom; és hogy tudásom próbára tétessék, kívánnék, ha ezt ön is lehetségesnek véli, önnel egy kissé formálisan argumentálni.

Lisette: Argumentálni velem! Én nem tudom, hogy mi az; nem is akarom kipróbálni; agyő.

De nem akarok tovább idézgetni. Azt akartam megmutatni, miért éreztem olyan jól magam olvasás és fordítás közben.

Fábri Péter

Úgyhogy mire az a francia társulat megérkezett Budapestre, már le is fordítottam a darabot. És így persze értettem is, hogy miről beszélnek a színpadon.

Az a tény, hogy Magyarországon ritkán játsszák Marivaux-t, a franciákat cseppet sem zavarja. Ők bizony játsszák. Ezt a darabját például Jean-Louis Barrault épp úgy megrendezte, mint Roger Planchon. És Barrault-nál Madelaine Renaud játszotta a Márkinét, ki más?

De szerettem volna ott lenni.

Persze akkor talán francia író volnék, nem magyar, és nem fordíthatnék Marivaux-darabokat.

Akinek közel háromszáz éves, 36 darabból álló életművéből így már a hatodik lesz magyarul is olvasható.

Marivaux persze ráér. Csak a szegény magyar színházi néző marad le ezekről az ínyencségekről folyton.

(Budapest, 2002. január)

A szöveget a szerző, továbbá a művet e-könyvben közreadó Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.

Posted in: OLVASÓ, Próza