Komédia a kalapáts alatt | Marivaux a Kovátsműhelyben – Frissítve!

Posted on 2012. november 21. szerda Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

A márkiné (Nagy-Kálózy Eszter) és a „plebs”

Ismét lesznek előadásai a sóhajtozásnak. Ha még nem volt szerelmes, akkor azért nézze meg – ajánlja Fábri Péter (író és a darab fordítója). – Ha már volt, akkor azért, ha még nem látta, akkor azért, ha már látta, akkor mondja el másoknak is, hogy milyen.

Nemigen lehet tudni, hogy egy a saját korában, sőt később is sikeres szerző miért felejtődik el. Mert Pierre de Marivaux-val ez történt. Pedig a 18. század – vagyis a Molière utáni idők – francia színpadán nála kedveltebb szerző nem fordult meg. Igaz, nevetségessé tett figurái egy letűnő kor tudálékos, preciőz vagy szenvelgő alakjai voltak, s a néző talán már a vaskosabb alakoknak szentelt nagyobb figyelmet, vagy igazi mulatságra vágyott.

Míg a kortársa, Goldoni természetesebb, olykor ordenárébb hősei minálunk színházról színházra, egyik évadról a másikra lépnek a deszkákra, a francia komé­diázást valahogy kihagyjuk. Molière visszatér, Marivaux nem. Illetve most Fábri Péter fordítói szívességéből igen.

A Kovátsműhely motorja, Kováts Kriszta állította színre a teljesen átkalapált darabot, egy antiszínházi térben. De ismét bebizonyosodott, hogy színház ott van, ahol színészet van, és nem a borvörös bársonyszék teszi azzá.

A 2. váratlan szerelem története egyszerű, majdnem banális: a megözvegyült márkiné elutasítja az élet szépségeit, élvezi, ha szenvedhet. Látogatóját, a lovagot lapátra tette szíve hölgye, ő meg attól nyíg. Baromi jól elvannak az önsajnálatukkal. A lovag szolgája és az úri hölgy komornája egyaránt részt vállalnak gazdáik bánatában, de azért meggyőződés nélkül. És mivel a szenvedők pompásan tudnak egymásnak szenvedni, rokonszenv alakul ki közöttük, de – kérem, igaz, hogy a felvilágosodás korában vagyunk, ám az érzelmek coming outjáról szó sem lehet – erről mélyen hallgatnak. Ezért a házasságszer(ve)zői feladatokat a feltörekvő polgárság, vagyis a szolganépség vállalja magára. Őket ugyanis nem köti az illem ezer szabálya.

A két kavarógép (Kovács Ádám, Sipos Vera)

De hogy az eredetileg három felvonásra tervezett mű idejét ki tudják tölteni, Marivaux belapátol a masinába még egy arisztokratát, a grófot, aki szintén az özvegy kezére pályázik. Persze ő sem mer beszélni az érzelmeiről. Mivel ez sem elég, az arisztokraták és a plebs közötti sávban elhelyezi a márkinő könyvtárosát. Ő is áhítozik a nemes hölgyre, és természetesen ő is kuka.

Nincs a földön ember, aki ezt a fajta nyavalygást három felvonáson keresztül elviselné. Még akkor sem, ha szellemes mondatok is elhangzanának. Fábri Péter kitűnő fordítását Kováts Kriszta egyszerűen a maga ízlésére szabta, jelentős karcsúsítást végzett a szövegen (dramaturg: Lőkös Ildikó), és eldobált mindent, ami fölösleges időhúzás. Továbbá kitalálta, hogyan lehet ezt az egész, nagyon mókás, de óhatatlanul elaggott művet elevenné tenni. Idézőjellel természetesen, ami a jelen esetben zenét és dalolást jelent. Ettől az előadás egészen más módon szikrázik fel. Mivel a főhősök életük fő tevékenységének a nyavalygást tekintik, ez Szirtes Edina Mókus zenéjével zenés sóhajtozássá válik. Ez lett a darab műfaja is.

A végeredmény lenyűgöző. Egyrészt a hősök szenvelgése zenével ellenállhatatlanul mulatságos (és kibírható terjedelmű), másrészt ellenpontként megjelenik egy élettel teli, természetesen viselkedő, érthetően kommunikáló komorna, Lisette, akinek legfőbb feladata, hogy addig és úgy kuszálja össze a szálakat, hogy az arisztokraták közül legalább ketten egymásra találjanak, mert különben az ő munkaviszonya is veszélybe kerül. A szerencsétlen, tudálékos könyvtáros (Hortensius) pedig – bár mindent megtesz, hogy rajongva tisztelt gazdáját kiokosíthassa – végül csak elveszíti a munkáját. A szenvelgők egymásra találnak és fütyülnek a könyvtáros bölcsességeire.

Lengyel Ferenc

Minden dramaturgnak álmatlan éjszakákat okoz, hogyan hozza be a jelenetbe a szereplőit, és hogyan vigye ki őket a színről, ha már nincs rájuk szükség. Itt válik roppant gyakorlatiassá a zenélés ötlete: a színészek beülnek a zenekarba, húzzák, fújják, pengetik, ha éppen nincs jelenésük, és onnan is pattannak fel, ha szóhoz jutnak. Csak annyira vannak jelen, mint a bábszínészek, mozdulatlanságuk távollétet jelez. Na, és a zene! Mesélő programzene a Mókusé, és nem is fontos, hogy tökéletes szimfonikus hangzás jöjjön ki belőle, ugyanolyan idézőjeles, mint maga a darab – illetve hát a rövidre vágott változat.

Nagy-Kálózy Eszter sápítozó, nyavaly­gó özvegy Márkinéként ragyogóan ingadozik (Mindig ilyenek a nők, mondotta oldalbordám) az aszketikus teljes visszavonulás, az enyhe mórikálás, a lassú feloldódás és a na-hál’istennek-végre-mégiscsak-nőnek-néznek állapotok között. Elraga­dó­an elvisel­hetet­len. A bemutatóra Lengyel Ferencnek kellett beugrania a szintén önsajnáló, szintén aszkézisre készülő Lovag szerepébe. Teljes felkészültséggel, mulattatóan hozta ezt az érzelmileg labilis fazont, aki elég egyszerű ember lehet – legalábbis a könyvtáros Hortensius (Cserna Antal) lesújtó véleménye szerint. Mert ugyebár csak puhakötésű könyvei vannak, egyetlen görög idézet nélkül.

Cserna Antal (Hortensius)

Kálid Artúr (Gróf)

Cserna maga mondta, hogy a könyvtárosa egy lúzer értelmiségi, ennél azonban több lesz belőle a színpadon. Ez a Hortensius egy 18. századi Woody Allen is, habár annak öniróniája nélkül. Bátortalan, tudálékos, okostojás, viszont rettenetesen sajnálhatatlan. A másik lúzer a Gróf, Kálid Artúr. Ez a gróf „hátulról mellbe” taktikával próbálja elnyerni a szép Márkiné kezét. Egy kicsit normálisabb a Lovagnál, de ő sem meri kinyitni a száját a saját érdekében – igaz, de ha kinyitná, öt perc alatt minden világos lenne, és fölöslegessé válik a színdarab… Kálid gróf kevés jelenlétet kap, de akkor kedvére alkudozhat. Némi nagyon is mai dörzsöltség árad belőle, ahogy előrefurakodni próbál a hölgy szívéért – a figura egyszerre rokon- és ellenszenves.

A díszes kompánia egyetlen normális alakja Lisette. Vidám, cserfes, talpraesett, kineveti a sok kukát. Nagy machi­nátor a Sipos Vera által hozott komorna, kedvvel komédiázik, végül is ő viszi el a hátán az előadást, hiszen ugye a vég nélküli sóhajtozást nem lehet bírni. És azért van szeme arra, hogy észrevegye a lovag szolgáját, Lubint (Kovács Ádám), hogy derék fiú a lelkem, ha kevés eszű is… szóval lehet belőle normális férfiembert faragni.

A színháztermet a Fuga Építészeti Központ kölcsönzi a Kovátsműhely számára – és ezt szépítő körülírással „izgalmas térnek” nevezik. A középen két oszloppal megtört hosszú terem a díszlettervező Ruttka Andrea számára bizonyára izgalmas volt, az viszont tény, hogy szükségből erényt formált. A két színpadon (ne túlozzunk, dobogón) játszódó cselekményből semmi nem vész el, amit az oszlop takarna, azt plazmaképernyőkön látjuk.

A jelmezeket is Ruttka tervezte, szellemesen. Itt mindenki frakk(kabát)ot visel, de milyet! A szolga zöld bélésűt a zöld sapkához, a komorna narancsszínnel béleltet hasonszín rövidnadrágjához, az arisztokraták fehér selymet kaptak kiegészítésül. Az igazi durranó poén a könyvtáros ruházata: frakkjának ujján barna bőr könyökvédő súgja meg, hogy mennyire kisszerű a gazdája.

Kováts Kriszta a pergő rendezésen túlmenően vaskézzel fogja össze az amatőr zenekart (melyben ő maga profiként muzsikál, énekel, sóhajtozik), és szolgálja ki időnként kellékekkel (sokféle szerepet játszó kottatartókkal) a játszókat. Nagyon jó, hogy nyári-őszi (esetleg téli?) mulatságnak felfedezte Marivaux-t.

Fotók: Baky Dániel

Marivaux: A 2. váratlan szerelem / Kovátsműhely produkció
Következő előadások:  november 27., december 8. 19:30.

Szereplők
Márkiné: Nagy-Kálózy Eszter
Lovag: Lengyel Ferenc
Gróf: Kálid Artúr
Lisette: Sipos Vera
Lubin: Kovács Ádám
Hortensius: Cserna Antal

Zenész: Murányi Márta/Kováts Kriszta
Díszlet-jelmez: Ruttka Andrea
Rendező: Kováts Kriszta

Posted in: NÉZŐ, Színház