Anders & Anette de la Motte: Intrika Amalfin (részlet)

PÉNTEK

Úgy tartják, amikor a végítélet napján az emberek előtt végre megnyílik az éden kapuja, Amalfi lakói számára az is csak ugyanolyan nap lesz, mint a többi, mert az ő földi lakhelyük szépségét még a mennyországé sem múlja felül.

Pompeo Merola szállodaigazgatónak minden alkalommal e szavak jártak az eszében, valahányszor a legfelső teraszra lépett, ahonnan a folyosótól egészen a főbejáratig ellátni. És mint mindig, most is kénytelen volt egyetérteni velük.

Hogy is vetekedhetne bármi az őt körülvevő szépséggel? A fenséges, zöldbe borult hegyekkel, a kristálykék vízzel, amely mintha összeolvadna a végtelen éggel – mindez olyan ellenállhatatlanul szép, hogy csak tengeristenek, nimfák, szentek és csodák létezésével magyarázható.

Pompeo hagyta, hogy a szél átjárja a tüdejét, és egy pillanat erejéig szinte isteni jelenlétet érzett. Amíg él, nem unja meg ezt a munkahelyet.

A Monastero Santa Rosa szálloda a meredek, kivájt sziklaoldal szélére épült, mintha az egész masszív kőépületet egy istenség keze tartaná.

Magasan fent, a meleg levegőben néhány sirály körözött azon mélázva, mivel töltse a napot. Pompeo egy ideig őket követte tekintetével, majd ismét a tengerre pillantott. Balra, a Salernói-öböl túloldalán a hajósokat énekével elbűvölő szirén nevét viselő Punta Licosa került a látóterébe. A negyven kilométer hosszan húzódó Amalfi-parton festői falvak sorakoztak, amelyeket félelmetes sziklák, termékeny citromligetek és a csillámló Földközi-tenger fogott közre, és együttesen ragyogó gyöngy nyakéket alkottak.

Ezenkívül az Európa, Afrika és Közel-Kelet közötti történelmi útvonalak stratégiai csomópontja volt. Évszázadokon át hódítók tömkelege kívánta uralma alá hajtani a partszakaszt. Görögök, rómaiak, arabok, spanyolok, franciák és britek. Ugyan ki róhatná fel nekik? Ki ne áhítozna egy darabka mennyországra?

Pompeónak azonban nem voltak ilyen igényei, ő maga tökéletesen megelégedett az Amalfi-part – mondhatni – legexkluzívabb szállodájának vezetésével.

Pillantását a szálloda kertjét alkotó, lentebb zöldellő teraszokra vetette, amelyek fokozatosan vezettek le a szikla pereméig érő medencéig. A kelő nap egyre magasabbra hágott az égen, nemsokára felébrednek a vendégek, kipihenten és kíváncsian várva, mi mindent nyújthat az Amalfi-part.

Pompeo a karórájára nézett. Ideje megtenni a szokásos reggeli körutat. Belépett az erkélyről, átvágott a folyosón, és az egészen a legalsó szintig vivő lifthez ment. A szálloda a szuterénnel kezdődött, a legfelső szint a faluba vezető, keskeny és kanyargós úttal volt egy magasságban, a közöttük levők pedig a kertbe nyíltak.

Az épület évszázadokon át apácazárdaként működött, falai elzárták a külvilágtól. A nyugalom és az Úr iránti elköteleződés helye volt. A cellákat mára luxuslakosztályokká és -szobákká alakították, a vastag falaknak köszönhetően azonban továbbra is háborítatlan nyugalom várt mindenkire, aki a kapun betette a lábát.

Pompeo elhaladt a régi fa gyóntatófülke mellett, az egyik nyílása még mindig egyenesen az imaszobába vezetett. Itt ültek régen az apácák, itt gyóntak suttogva a fal másik oldalán helyet foglaló papnak, és kérték az Úr bocsánatát. A szállodaigazgató újfent eltűnődött, ugyan miféle bűnöknek sikerült beférkőzniük egy ilyen helyre. Igaz, még a mennyországban is volt egy kígyó.

Egyetlen hely sem mentes a gonosztól.

A gyóntatófülke mellett hatalmas ablak nyílt a szárazföldre: a ligetekre, a teraszokra és a házakra, amelyek felkúsztak a domboldalon, ameddig a szem ellátott. Márpedig egészen Ravello híres kertjeiig el lehetett látni a fennsíkon.

De Pompeo nem állt meg a kilátást élvezni, továbbment a lifthez. Egyidejűleg szemrevételezte a faliképeket, hogy egyenesen állnak-e, és hogy az útjába eső asztalokon nem konyultak-e le a növények.

A lift egyik fala üvegből volt, így a lefelé vezető úton a vendégek a tengerben gyönyörködhettek. Pompeo az üvegről visszaverődő tükörképét nézte. Igazított néhány milliméternyit a nyakkendője csomóján, hogy hajszálpontosan középre kerüljön.

Az alsó szinten kiszállt, elindult az üvegfalú folyosón, ahol a szálloda borválogatása volt kiállítva. Olaszország minden régiójából sorakoztak itt palackok, némelyik többe került, mint a havi fizetése.

Pompeo ellenőrizte a palackok között elhelyezett hőmérséklet- és páratartalom-jelzőt, továbbment a bárig, ahol alaposan megvizsgálta a pultot, hogy makulátlanul fényesre törölték-e. Ezután a könyvtárszobába ment, tekintetét végigfuttatta a polcokon.

Egy kiálló könyvre lett figyelmes. Levette a polcról: az Amalfi-part híres péksüteményeiről és édességeiről szólt. Pompeónak bevillantak a szállodában időző svéd vendégei.

Signor Gottfrid Byhlén és az édesiparban dolgozó népes családja a Belmonte Travels utasai voltak.

Múlt este nagy vacsorát rendezett a társaság. Akkor lapozgathatta valamelyikük a könyvet, és rakhatta vissza hanyagul.

Pompeo rendesen visszatette a helyére a kötetet, elégedett bólintással nyugtázta a helyreállt rendet, majd a nyitott ajtón át a teraszra lépett. A reggelesek teljes gőzzel terítettek, Pompeo név szerint üdvözölt mindenkit, majd a kövezett úton lesétált a medencéhez.

A kolostorkertben egykor főleg gyógyfüveket és -növényeket termesztettek, amelyekből az apácák orvosságot készítettek, hogy aztán a helyieknek árulják őket. Ma gondosan megtervezett növényzet alkotja a kertet. Árnyat adó pálmák, olajfák és ciprusok, gyümölcstermő citrom- és narancsfák, továbbá különféle szép és illatos virágok.

Az igazgató megszaporázta a lépteit. Fülelt, hogy a megszokott módon csicseregnek-e a madarak a kertben. Ám szokatlanul csendes volt a reggel. Még a kabócák egyhangú ciripelése is mintha fojtottabbá és mélabúsabbá vált volna.

Pompeo a homlokát ráncolta. Felnézett az égre, ott azonban csak néhány kis bárányfelhő lebegett, nem készülődött vihar. Akkor mi zavarta meg a kert lakóit? Valami ragadozó? Menyét, vagy talán a kőfalon sütkérező kígyó? Pompeo úgy döntött, szól a kertésznek, nézzen utána, és szükség esetén tessékelje ki a betolakodót.

Lement a lépcsőn az üvegfalú medencéhez, ahol tökéletes rendben sorakoztak a napágyak, mellettük az összecsukott és az utasításai szerint biztonságosan rögzített napernyőkkel.

A medence távolabbi szélén hatalmas dolmányos sirály gubbasztott, mint aki a halászfalut csodálja odalent a távolban. Lehet, hogy miatta hallgattak el az énekesmadarak? Pompeo tapsolt, hogy elhessegesse. A sirály kimért pillantást vetett rá, majd széttárta szárnyát, és eltűnt a szikla mögött.

A szállodaigazgató a szemét árnyékolva a kelő nap irányába nézett. Kint, a Tirrén-tengeren maroknyi halászhajó siklott a horizont felé. Langymeleg szél hozta magával az éles lenti hullámtörők és a domboldal zöld növényzetének illatát. Szinte tökéletes mennyei reggel.

Ismét fülelni kezdett. A dolmányos sirály ugyan elrepült, de még mindig csak a fojtott kabócaciripelés hallatszott.

Pompeo elindult ellenőrizni a medence oldalán, a nádtető alatt sorakozó napágyakat. A legutolsó ágyon szokatlan dologra lett figyelmes. Az egyik ágyon feküdt valaki. Szállodai köntös volt rajta, az arcát törölköző fedte.

Nem először találkozott korán kelő vendéggel, aki nem tartotta be a medence nyitvatartási idejét. Az is előfordult, hogy egy lerészegedett bulizó nem talált vissza a szobájába. Mindkét helyzet tapintatot és diplomáciai érzéket kívánt, amelyeknek saját megítélése szerint nem is volt híján.

Fordította: Tordai Éva

Anders és Anette de la Motte: Intrika Amalfin
General Press Kiadó, Budapest, 2026
304 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft