Shakespeare: Rómeó és Júliájáról — két hangon / Dunaújvárosi Bartók Színház

Shakespeare & Co.:
Szerelem traverzeken

Bedő J. István |

Mindenekelőtt magyarázkodni kényszerülök a szerző megjelölése miatt, ugyanis amit látunk, nem kizárólag WS műve. Vagyis alapvető fontosságú, hogy kiket is takar a Co., vagyis társai. De legelőször is azt próbáltam dekódolni, hogy kiknek készült a veronai szerelmesek története a Dunaújvárosi Bartók Színház színre állításában.

Majdnem biztosan napjaink tizen-huszonévesei számára. Erre utal számos olyan részlet, még inkább megoldás, amit a rendező, Őze Áron azért illesztett be a műbe – vagy cserélt ki benne –, mert napjainkhoz szól. Van például mesélő, ki gitárral kíséri énekét (hajjaj, kezdek sexpírien fogalmazni), ellenben nincs benne vívás (tőrrel, hiszen nem kaszaboltak, hanem szúrtak), helyette van pillangókés, esetleg rövid bicsak, tartalék riogatásnak pisztoly, ami leesve halkan koppan (lévén műanyag). Van továbbá önvédelmi harc, komoly dobásokkal és esésekkel (Gollob Sándor akciórendező betanítása). Kezdetben jön egy ismeretlen, kezében bébi-hangszóróval (Bömbi), és prológusként bohóckodik, majd káromkodik, hogy hitelesítse az olasz fílinget, hiszen Veronában vagyunk. (Állítólag ő a város hercege.) A közbeékelt Vaffanculónak ugyan nincs semmi szerepe – hacsak nem azzal kergeti el a rajcsúrozó ifjúságot, a Cazzo-cazzo csak úgy odavetve nem több, mintha bosszankodna (vö. Francba! Francba!).

A szórakozásra vágyó, Rómeó-párti ifjúság percenkénti 240-250 szótaggal ledarálja a helyzetek ismertetését, majd egy írástudatlan szolga révén értesülnek arról, hogy Capuletéknél bál lesz. A gyakorlottabb néző kezdi felismerni, hogy bármily különös, az acéltraverzekkel ékes üres tér meglehetősen jól funkcionál, és azt is, hogy a prózai részek lettek kurtábbak, hogy gyorsabban eljussunk a báli jelenethez. Ezt az érettebb ifjúság kedvelni fogja, napjaink dalát csoportosan végzett táncmonológ kíséri, Dunaveczki Éva egyébként igen izgalmas, invenciózus, de megítélésem szerint műfajidegen koreográfiája. (Az ezüstkorú néző felismerni véli benne az egykori Orion űrhajó ötórai teáinak mozgáskultúráját.)

Ezen a bulin látja meg egymást a két ellenséges – sőt: komolyabb bosszúsorozatra éhes – család leszármazottja… Igaz ugyan, hogy a szenvedélyt WS sok-sok szövegeléssel fejtette ki, de a ma gyermeke (habár reneszánsz korról lenne most szó) olyan lendülettel ugrik Rómeó nyakába, ahogy egy hatvanas évekbeli tini ugrott valamely menő zenekar gitárosa alá… A sztorit innentől ismerjük. A „szenvedély azonnaliságot követel” – írja az előadás szórólapja. Igen, a gyorsaság uralja az előadást (ez alól csak a gitáros narrátor és Lőrinc barát kivétel), és ez, attól tartok, nem mindig annyira hasznos, mint ahogy a társulat reméli.

Jankovics Katalin (Júlia) is, Vrabecz Botond (Rómeó) is nagyon mai hevületű ifjú embert állít színpadra, a lány még mai mércével is épp, hogy kamasz („ő még csak 14”, ahogy a Lokomotív dala pontosította). Persze abban a világban gyorsan elkelt a lányok szebbje. Ahogy Capuletné mondja: „ilyen korodban én is anyád voltam már” (Vagyis ő most 28 éves!)

Aztán megy minden WS forgatókönyve szerint: gyilkosság, száműzés, menekülés, Lőrinc barát, méreg1 (altató, van visszaút), méreg2 (öngyilok, nincs visszaút).

Persze újra felmerül a kérdés: mi mindent lehet tenni egy jól megírt, és több remek fordításban hozzáférhető tragédiával? Tegyük hozzá, ahol a szövegek, főként a nagyobb monológok érintetlenek és élvezhetők maradtak, ott felismerhető volt a Mészöly Dezső-féle fordítás, sistergő érzelmeivel. Természetesen nem kell deklamálni – de talán van középút is. Lehet átvenni a történet érzelmi és tettekben megnyilvánuló vázát, így született például a West Side Story. Aztán lehet az eredeti sztorit stilizálni, elmondani, lehet az elhagyott Rosalinda szemszögéből elmesélni, lehet esetleg kétféle bőrszínre, vagy vallásra, vagy kasztra (India), vagy éppen magyar lakótelepi viszonyokra átszabni. WS nem reklamál.

• Olvasd el a másik beszámolót is!

De beszéljünk arról, ami vitathatatlanul jó volt az előadásban. A Trifusz Péter által megálmodott acélvázat már említettem, háttérfüggönyként szinte beszélő (gyászoló) a fekete fólia, és erre a vázra került a jól megközelíthető erkély is, habár amikor Rómeó onnan távozik, a csapóajtó csattanása talán tompítható lenne. (Viszont a szerkezetet stabilizáló négy víztartály kiválóan működik kriptaberendezésként, a történet számos halottjával.) Szellemes (és tiniket megszólító) ötlet Lőrinc barát (Kiss Attila) barlangkápolnája, a villanykapcsolóval működtetett, világító kereszttel. A jó cinkos pap ráadásul nem szállt be a gyorsbeszéd-versenybe, és minden szava érthető. Nekem az előadásból a személyes kedvenceim azok a jelenetek, amikor egy szó sem hangzik el, s a kioltott szavú helyzetekben csak a világítás igazít el – például Rómeó és Júlia első és utolsó találkozása alkalmával.

Érdekesen hangsúlytalan a két címszereplő teljesen semleges öltözéke: Rómeó farmerszerűséget hord és fehér inget, Júliára fehér, spagettipántos meghosszabbított top simul – talán mert ők a tiszták, és semmi nem visz el a képi hangsúlytól: hogy tudjunk figyelni a gondolataikra meg a szavaikra. Ellenben Capuletné (Holecskó Orsolya) ruhája maga a tobzódás: mély borvörös színű, és szabása olyan, mintha Bakos Boglárka látványtervező egy nyolcvanas évekbeli Bundesliga-frizurát (elöl rövid, hátul több mint hosszú) formált volna mindennapi és báli öltözetté. A dajka (Polgár Lilla) zöldes árnyalatú, minden célra viselhető kezeslábast hord. Montague-né észrevehetetlenné tévő kis feketébe van csomagolva. A nemes urak – a herceg sem tűnik ki közülük – öltönyfélében jelennek meg, kivéve Tybaltot, aki a Mátrixból érkező főgonoszt jeleníti meg hosszú kabátjában és rejtett fegyvereivel…

Nem minden részletet tudtam dekódolni, ahogy egy ide eljutó tizenévesben is maradnak majd kérdések. De lehet, hogy ő majd kapásból érti, és rajongani fog Júliáért vagy Rómeóért. De a szüleikért biztosan nem. Ezért mindenkinek, aki az új Rómeó és Júliát megnézné, azt ajánlom, előtte olvassa el a nagyon sokszor kiadott Shakespeare-szöveget. Lehet, hogy ódonnak fogja találni, de jobban érti és érzi meg a színpadon látottakat.

Fotók: Ónodi Zoltán

Színlap és további információk itt