A diszfunkcionális szuperhősöknek, szeretettel | Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Posted on 2015. augusztus 21. péntek Szerző:

5


Backman_A nagymamám-bor200Fekete Judit |

Amikor a rosszindulattal már Dunát lehet rekeszteni, amikor hajlamosak vagyunk szinte csukott szemmel meg-(és el-)ítélni valakit, vagy amikor lassan már mindent gyűlölünk, ami akár egy kicsit is más – na akkor van nagy szükség egy olyan könyvre, mint Fredrik Backman újdonsága. A nagymamám azt üzeni, bocs című történet felér egy könnyedebb atyai pofonnal.

Persze tényleg csak amolyan jó szándékú maflásra gondolok, ami rádöbbenti az embert, hogy mi az, amiről megfeledkezett abban a fene nagy utálkozásban.

Elsa, a történet majdnem nyolc éves főszereplője egy kicsit más. No nem nagyon, csak pont annyira, hogy az iskolatársak állandó gonoszságának céltáblájává váljon. De futni legalább jól megtanul. Legjobb barátja a nagymamája lesz, aki viszont enyhén flúgos. Legalábbis mások szerint. Azok szerint, akik nem értik, ha egy nagymama szuperereje mások őrületbe kergetése és az életmentés. „Egy cseppet diszfunkcionális szuperhős, mondhatni.”

Elsa és az említett nagymama véd- és dacszövetsége egészen különleges, időnként kiborító, megbotránkoztató – és valami egészen zseniális. Saját titkos nyelvük van. Félálomország a hazájuk, ahol a bátorság és a másság: szupererő. Nem pedig utálnivaló. De mivel a szuperhősök ideje is lejár egy­szer, nagymama meghal. A szívszaggató és rettentően unalmas búcsúlevél helyett Elsát egy utolsó nagy kalandra hívja.

Ahogy a majdnem nyolc éves bátor, rettenthetetlen harcos menetel előre, s lassan megold minden feladatot, összeáll Nagymama furcsa rejtvénye, ami természetesen pont olyan, mint ő maga volt. Nem hétköznapi.

Backman jó szokásához híven ismét úgy ír, hogy az embernek minimum három mondatonként meg kell állnia; kicsit ízlelgetni, csócsálni. Aki olvasás közben notórius cetliző, az készüljön fel jó sok post it-tel.

A történetet Elsa szemszögéből olvashatjuk, így külön élvezet a „kicsit más” szuperhős nézőpontjából látni a felnőttek sok bizarr dolgát. A karakterek mind nagyon-nagyon jól kidolgozottak és hitelesek, Backman nagy erőssége a karakterábrázolás – ezt a korábban megjelent művében  már kiélvezhettük –, és persze a bizarr helyzeteket most sem veti meg.

Tudott dolog, hogy rettentő keskeny a mezsgye az érzelmes és az érzelgős között. A nagymama–unoka kombináció giccsfaktora valószínűleg pont olyan magas, mint a gyerek–kutya párosításé. A szerző javára írható (de totálisan), hogy sikerült eltáncolnia a rózsaszín mázas verem veszélyes pereméről.

Backman erős fantáziával megáldott író, a történetbe fonódó mese annyira színes és lebilincselő, hogy az ember olvasás közben azon kapja magát, a valóságra már nem is annyira kíváncsi. Szíves(ebb)en élne Félálomországban, együtt az ott lakó, különleges teremtményekkel. (Backmannek egyébként van két gyermeke is, valószínűleg épp elég alkalma volt gyakorolni a meseszövést.)

És hogy visszacsatoljak a bevezetésre, elmondom azt is, miben segít nekünk a történet. Ha már elfelejtettük volna, emlékeztet, hogy nézzünk időnként a dolgok mögé. Ismerjük meg a másikat. Mert soha nem lehet tudni, ugye, ki miért olyan, amilyen. Azt is eszünkbe juttatja, hogy mennyivel színesebb és élvezhetőbb az élet, ha kicsit másképp éljük. És hogy a fontos dolgokért igenis harcolni kell, mégpedig úgy, mint egy igazi Hős!

Sőt: ha ez nem lenne elég, azt is megtanuljuk egy életre, hogy a majdnem nyolcévesek egyáltalán nem tökkelütöttek. (Csak kicsi vagyok, nem hülye – szóljon, aki még nem hallotta volna.) Egyébként is minden másra ott a Wikipédia meg Nagymama furcsa barátai.

Szóval ilyen fontos dolgokra hívja fel a figyelmünket Elsa, Nagymama meg a többi nem teljesen komplett szereplő.

Külön szeretném kiemelni Bándi Eszter fordítását. Ennyire erős hangvételű írást biztosan nem könnyű átadni, mégis minden egyes mondat, az egész mű stílusa olyannyira magához ölelő, hogy Backman remélhetőleg egyszer majd neki is megköszöni a könyv végén a közreműködést. (A fogalmazás ismétlődései monotonnak tűnhetnek, de ez tudatos, hiszen egy nyolcéves meséli…) A szerző korábbi regénye, Az ember, akit Ovénak hívtak, óriási sikert aratott, remélhetőleg ez a történet is hasonló sikerrel járja majd be a világot.

Csak hogy mindenki, akinek szükséges, megkapja azt a bizonyos maflást.

Fredrik Backman

Fredrik Backman

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Animus Kiadó, Budapest, 2015
384 oldal, teljes bolti ár 3980 Ft
ISBN 978 963 324 3244

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Elsa majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyen újság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot.

Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz.

Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.