Fredrick Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs (részlet)

Posted on 2015. augusztus 21. péntek Szerző:

0


Backman_A nagymamám-bor2001 | Dohány

Szuperhősök márpedig minden hétévesnek járnak. Ez már csak így van. És aki esetleg nem ért ezzel egyet, az tulajdonképpen teljesen hibbant.

Elsa nagymamája ezt szokta mondogatni.

Elsa hétéves, nemsokára nyolc. Nem nagyon ért a hétévességhez, ezzel tisztában van. Tudja jól, hogy ő más. Az iskola igazgatója szerint „alkalmazkodnia kell”, hogy „jobban kijöjjön a vele egykorúakkal”. Az Elsa szüleivel egykorú felnőttek szerint pedig a kislány „nagyon érett a korához képest”. Elsa tudja, hogy ez igazából azt jelenti, hogy „rettenetesen idegesítő a korához képest”, mert mindig olyankor mondanak ilyesmit, mikor kijavítja őket, hogy rosszul ejtik a déjà vu kifejezést, vagy hogy nem tudják eldönteni, mikor kell -ba, és mikor -ban egy szó végére. De hát az okostojások az ilyesmit általában nem tudják. És ilyenkor mondják az okostojások a szüleinek, hogy „érett a korához képest”, némiképp erőltetett mosollyal az arcukon. Mintha ez valami fogyatékosság lenne, mintha Elsa megsértette volna őket azzal, hogy nem teljesen kelekótya, pedig csak hétéves. És ezért nincsenek barátai a nagymamáján kívül. Ugyanis az iskolájába járó hétévesek pont olyan kelekótyák, amilyeneknek a hétéveseknek lenniük kell. Elsa pedig más.

Tegyél rá magasról! – mondja mindig nagymama. Elvégre minden szuperhős különbözik a többiektől. Ha a szupererő normális dolog lenne, mindenki rendelkezne vele.

Nagymama hetvenhét éves. Nemsokára hetvennyolc. Ő sem nagyon ért a hetvenhét évességhez. Az látszik, hogy öreg, mert az arca úgy néz ki, mint a nedves cipőbe gyömöszölt újságpapír, de azt senki nem mondja, hogy nagymama érett a korához képest. „Eleven” a korához képest, néha ezt mondják az emberek a lányának, azaz Elsa anyukájának. Aztán vagy nagyon nyugtalannak, vagy nagyon dühösnek néznek ki, anya meg olyankor sóhajt, és megkérdezi, mennyi kártérítést kell fizetnie. Például mikor nagymama azt mondja, hogy mindenki csak saját magát okolhatja, ha annyi átkozott szolidaritás nincs bennük, hogy kézifék nélkül parkoljanak, mikor ő megpróbál párhuzamos parkolni a Renault-val. Vagy amikor dohányzik a kórházban és megszólal a tűzjelző, ő pedig kiabálni kezd, amikor az őrök eloltatják vele a cigarettát, hogy „elképesztő, hogy ennyire átkozottul politikailag korrektnek kell lenni manapság!”. És emlékezetes eset volt, amikor épített egy hóembert, felöltöztette rendes ruhákba, aztán pedig lefektette a szomszédai, Britt-Marie és Kent erkélye alá, mintha egy tetőről lezuhant ember lenne. De az sem volt akármilyen dobás, amikor jólfésült, napszemüveges férfiak jártak körbe a környéken, és becsöngettek mindenhová, hogy Istenről, Jézusról és a mennyországról beszéljenek, nagymama pedig az erkélyen állva, nyitott köntösben lőtt rájuk paintballfegyverrel. Britt-Marie nem igazán tudta eldönteni, hogy a paintballfegyver miatt van jobban feldúlva, vagy mert nagymama nem viselt semmit a köntös alatt, de azért a biztonság kedvéért mindkettőért feljelentette.

Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy nagymama eleven a korához képest. Végül is, mondhatni.

Most viszont azt mondják, hogy nagymama őrült. Pedig igazából egy zseni. Csak néha hebehurgya kissé. Orvosként dolgozott, díjakat nyert, cikkek jelentek meg róla az újságban, ugyanis a legszörnyűbb helyekre utazott el segíteni, mikor mindenki menekült onnan. Életeket mentett, és a gonosz ellen küzdött szerte a világban. Akárcsak a szuperhősök. De végül azt mondta neki valaki, hogy most már túl öreg ahhoz, hogy életeket mentsen, bár Elsa él a gyanúperrel, hogy az a valaki tulajdonképpen úgy értette, hogy „túl őrült”, tehát most már nem orvos. Nagymama ezt a valakit úgy hívja, „társadalom”, és azt mondja, hogy az egész csak azért van, mert mindennek ennyire átkozottul politikailag korrektnek kell lennie, ezért nem operálhat már. És hogy a társadalom annyira elpuhult, már dohányozni sem lehet a műtőben, és ki képes ilyen körülmények között dolgozni? He? Tehát mostanában főleg otthon van, és az őrületbe kergeti Britt-Marie-t és anyát. Britt-Marie nagymama szomszédja, anya pedig Elsa anyukája. Igazából Britt-Marie és Elsa anyukája is szomszédok, mivel Elsa anyukája Elsa nagymamájának a szomszédja. Természetesen Elsa is a nagymama szomszédja, mivel Elsa az anyukájával lakik. Kivéve minden második hétvégén, mikor apánál és Lisette-nél van. George is nagymama szomszédja. Merthogy ő anya élettársa. Hát így…

De akárhogy is, vissza az eredeti témára: az életmentés és mások őrületbe kergetése nagymama szuperereje. Egy cseppet diszfunkcionális szuperhős, mondhatni. Elsa azért tudja ezt, mert megnézte a diszfunkcionális szócikket a Wikipédián.

A Wikipédia a nagymama korabeli emberek meghatározása szerint kézikönyv, csak a neten. A kézikönyv szót Elsa úgy határozza meg, hogy analóg Wikipédia. Elsa mindkét helyen megnézte a diszfunkcionális szót, és azt jelenti, hogy valami működik, csak hát nem pont úgy, ahogy kitalálták. És Elsa pont ezt szereti a legjobban nagymamában.

Bár talán nem éppen ma. Mivel hajnali fél kettő van, Elsa nagyon fáradt, és másra sem vágyik, csak hogy lefeküdhessen, de nem lehet, mert nagymama kakát dobált egy rendőrre. Bonyolult, ugye? Akárcsak egy Facebook-státusz.

Elsa körülnéz a kicsi, négyszögletes szobában, és unottan ásít, de akkorát, mintha a saját fejét akarná elnyelni.

– Én tényleg mondtam, hogy ne mássz fel a kerítésre, de tényleg…! – motyogja, és az órát nézi.

Nagymama nem válaszol. Elsa leveszi Grifendél-sálját, és a térdére fekteti. Karácsony másnapján született hét évvel ezelőtt, nemsokára nyolc. Ugyanazon a napon, mint amikor néhány németországi kutató észlelte a valaha volt legerősebb gammasugárzás kitörését egy magnetárról. Elsa persze nem tudja részletekbe menő pontossággal, mi az a „magnetár”, de valamiféle neutroncsillag. Ráadásul kicsit úgy hangzik, mint „Megatron”, ami a gonosz neve a Transformersben, amit azok az emberek, akik nem olvasnak elegendő minőségi irodalmat, balgaságukban csak legyerekprogramoznak. Tulajdonképpen a Transformerek robotok, de ha az ember teljes tudományossággal nézi a dolgot, akár szuperhősök is lehetnek. Elsa el van ragadtatva a Transformerektől és a neutroncsillagoktól is, és úgy képzeli, hogy a „gammasugárzás kitörése” valahogy úgy nézhet ki, mint mikor nagymama Fantát öntött Elsa iPhone-jára, aztán pedig a kenyérpirítóban akarta megszárítani. Nagymama szerint Elsa különleges, amiért ilyen napon született.

Különlegesnek lenni a legjobb fajta abból, ha az ember más. De nagymama most el van foglalva azzal, hogy apró halmokat építsen dohányból az előtte álló faasztalon, aztán pedig ropogós cigarettapapírba sodorja őket. Elsa nyöszörög.

– Mondom: mondtam, hogy ne mássz fel a kerítésre! De tényleg! – hangsúlyozza ki újra.

Nem akar barátságtalannak tűnni. Csak kicsit dühös. Az a fajta dühös, amilyen csak egy rendőrségen várakozó hétéves tud lenni, vagy egy középkorú férf a reptéren, aki a késésben lévő repülőgépére vár, és nem kap semmi tájékoztatást.

Nagymama cicceg, és a rá túlságosan is nagy kabátja zsebében öngyújtó után kutat. Nem igazán veszi a helyzetet komolyan, de hát ritkán vesz komolyan bármit is. Esetleg azt igen, amikor dohányozni akar, és nincs kéznél öngyújtó, na, azt nagyon komolyan veszi. Ami dohányzás, az nagymamának komoly dolog.

– Igazán aprócska kerítés volt, kár ezen izgulni, jézusom! – mondja sztoikusan.

– Ne jézusomozzál itt nekem! Te hajigáltad meg a rendőrt kakával! – mutat rá Elsa.

Nagymama a szemét forgatja.

– Ne nyafogj! Ilyenkor olyan vagy, mint az anyukád. Van nálad öngyújtó?

– Hétéves vagyok!

– Mennyi ideig fogod ezt a kifogást bedobni?

– Amíg már nem leszek hétéves!

Nagymama felnyög, és valami olyasmit motyog, hogy „persze, persze, de kérdezni csak szabad”, aztán tovább keresgél a kabátzsebében.

– Mondjuk, szerintem itt nem lehet dohányozni, de tényleg – világosítja fel Elsa némiképp nyugodtabb hangvételben, és végighúzza az ujját a Griffendél-sál hosszú szakadásán.

Nagymama cicceg.

– Hogyne lehetne dohányozni. Majd kinyitok egy ablakot.

Elsa kétkedve néz az ablakra.

– Szerintem ez egy olyan ablak, amit nem tanácsos kinyitni.

– Ostobaság, már miért lenne olyan?

– Be van rácsozva.

Nagymama bosszúsan néz az ablakra. Aztán Elsára.

– Hát már a rendőrségen sem lehet dohányozni? Ki hallott már ilyet? Micsoda egy elvetemült gyámállam ez!

Elsa ásít.

– Megkaphatom a telefonod?

– Minek? – érdeklődik nagymama.

– Böngészni.

– Mit böngészni?

– Dolgokat.

– Túl sok időt költesz ezeken az internetdolgokon.

– Mármint töltök.

– Azt-azt.

Elsa fejét csóválva néz nagymamára.

– Az ember pénzt költ, nem időt. Gondolom, nem mondasz olyasmit, hogy kétszáz koronát töltöttem az új nadrágomra. Vagy de? Hm?

– Hallottál arról az emberről, aki halálra gondolkozta magát? – cicceg nagymama.

– Hallottál arról, aki NEM tett semmi ilyet? – méltatlankodik Elsa.

A rendőr, aki belép a szobába, nagyon, nagyon, de nagyon fáradtnak tűnik. Leül az asztal túlfelére, és teljes lemondással néz nagymamára és Elsára.

– Fel akarom hívni az ügyvédemet! – követeli nagymama azonnal.

– Fel akarom hívni az anyukámat! – követeli Elsa.

– Ez esetben első az ügyvéd! – köti nagymama az ebet a karóhoz.

A rendőr egy kis kupac papírral matat.

– Az anyukád már úton van ide – közli Elsával.

Nagymama drámaian felhördül, ilyet is csak ő tud.

– Őt meg aztán minek hívták fel? Teljesen meg vannak zavarodva? Cefetül dühös lesz! – tiltakozik, mintha a rendőr legalábbis azt mondta volna, hogy ki akarja rakni Elsát az erdőbe, hogy mostantól farkasok neveljék.

– Előírás értesíteni a gyermek gondviselőjét – magyarázza a rendőr nyugodtan.

– Én is a gyermek gondviselője vagyok! Én vagyok a gyermek nagyanyja! – háborog nagymama, félig felemelkedve a székéből, miközben fenyegetően rázza meg nem gyújtott cigarettáját.

– Hajnali fél kettő van. Valakinek muszáj gondoskodnia a gyermekről – mondja tovább a rendőr fahangon, miközben az órájára mutogat, majd szemöldökét összevonva mered a cigarettára.

– Igen! Nekem! Én gondoskodom a gyermekről! – fújtat nagymama.

A rendőr próbál kedvesen körbemutatni a kihallgató szobában.

– És hogy jutott idáig, mit gondol?

Nagymama kicsit megbántottnak néz ki. De azért leül, és a torkát köszörüli.

– Hát… nos… izé. Persze. Minden szép volt és jó, míg el nem kezdtek üldözni!

– Betört az állatkertbe – vázolja a rendőr a tényállást.

– Aprócska kerítés volt – tiltakozik nagymama.

– Nem létezik aprócska betörés – hűti le a rendőr.

Nagymama a vállát vonogatja és legyint egyet, mintha azt mondaná, hogy most aztán már eleget rágódtak a kérdésen, itt az idő továbblépni.

– Ugyan már! De mondja csak: lehet itt dohányozni, ugye?

A rendőr komolyan csóválja a fejét. Nagymama előrehajol, mélyen a szemébe néz és mosolyog.

– Még pici nagymamuci kedvéért sem tesz kivételt?

Elsa oldalba böki nagymamát, és a titkos nyelvükre vált. Mert nagymamának és Elsának van titkos nyelve, ahogy minden nagymamának és unokának kell hogy legyen, törvény van róla, mondja nagymama mindig. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen.

–Hagyd már abba, nagymama! Tökre törvénytelen rendőrökkel flörtölni! – mondja Elsa a titkos nyelvükön.

– Ki mondott ilyesmit? – kérdez vissza nagymama ugyanúgy.

– A rendőrség! – jön a válasz.

– A rendőrség csak álljon a polgárok rendelkezésére! Elvégre adózom! – torkolja le nagymama.

A rendőr úgy néz rájuk, mint egy hétévesre meg egy hetven-hét évesre szokás, akik titkos nyelven veszekednek éjnek évadján a rendőrségen. Aztán nagymama némiképp csábosan pillog rá, és kérlelőn mutat a cigarettájára, de mikor a rendőr továbbra is a fejét rázza, hátradől, és kiabálni kezd a szokásos nyelven.

– A politikai korrektség már megint! Az apartheid meg sem közelíti azt, ahogy ebben az átkozott országban bánnak a dohányosokkal manapság!

A rendőr kissé komorabban néz vissza rá.

– Én azért nem fogalmaznék ilyen erősen.

Nagymama a szemét forgatja. Elsa pedig feléje néz.

– Hogy írják?

– Mit? – sóhajt nagymama, mint aki úgy érzi, az egész világ ellene van, holott adót is fizet.

– Azt az apartáj-izét.

– A-p-a-r-t-á-j-d – betűzi nagymama.

Természetesen egyáltalán nem így írják. Elsa azonnal rájött, amint elvette az asztalról nagymama telefonját és rákeresett. Nagymama és a helyesírás, ugyan már! A rendőr a papírjai között lapozgat.

– Hazaengedjük, de vissza kell jönnie a betörés és a közlekedési kihágások miatt – mondja hidegen nagymamának.

Hogy valakinek még Androidja legyen! – háborog Elsa, és idegesen nyomogatja nagymama telefonját.

Androidos telefon, mivel nagymama Elsa anyukájának a régi telefonját kapta meg, és nagymama szereti, bár Elsa már többször megpróbálta elmagyarázni, hogy akinek egy csöpp esze van, az iPhone-t használ. Nagymama persze semmiféle telefont nem akar egyáltalán, de Elsa ráerőltette anya régi telefonját, mivel nagymamának szokásává vált tönkretenni Elsa telefonját különböző kenyérpirítós incidensek során. És olyankor kölcsön kell kérni nagymamáét. Még ha androidos is.

– Miféle közlekedési kihágások? – tör ki nagymama meglepetten.

– Engedély nélküli járművezetés így első körben.

– Hogyhogy engedély nélküli? Hát az az én autóm! Csak nem kérek engedélyt ahhoz, hogy a saját autómat vezethessem?

A rendőr viszonylag türelmesen csóválja a fejét.

– Nem. De jogosítvány, na, az kell.

Nagymama kitárja a karját.

– Micsoda gyámállam!

A következő pillanatban beleremeg az egész szoba, mikor Elsa az asztalra hajítja az androidos telefont.

– Téged meg mi lelt? – érdeklődik nagymama.

– Egyáltalán nem olyan, mint az apartheid!!! Azt, hogy nem dohányozhatsz, az apartheidhoz hasonlítottad, és tényleg nem ugyanaz a kettő. Még csak meg sem közelítik egymást!

Nagymama megint csak legyint.

– Azt mondtam, hogy… tudod, hogy körülbelül…

– Még körülbelül sem! – kiabálja Elsa.

– De hát csak összehasonlítottam, úristen…

– Nagyon beteeeg összehasonlítás volt!

– Honnan tudod?

– Wikipédia! – mutogat Elsa a telefonra.

Nagymama lemondóan néz a rendőrre.

– A maga gyerekei is ezt csinálják?

A rendőr kényelmetlenül érzi magát.

– Mi… nos, mi nem engedjük a gyerekeinket netezni…

Nagymama azonmód Elsára mutat, mintegy azt mondva: „Aha.” Elsa csak a fejét csóválja, és karba teszi a kezét. – Kérjél már bocsánatot, hogy megdobáltad kakával a rendőrt, és akkor végre hazamehetünk! – pattog Elsa a titkos nyelven, továbbra is meglehetősen felháborodva az apartheid-dolog miatt.

– Bocsánat – mondja nagymama a titkos nyelven.

– A rendőrtől, ne tőlem, te bolond! – mondja Elsa.

– Fasisztáktól nem kérek bocsánatot. Adózom. A bolond pedig te vagy! – duzzog nagymama.

– Te! – vagdalkozik Elsa.

Aztán mindketten karba tett kézzel ülnek tovább, tüntetőleg elfordulva egymástól, míg végül nagymama a rendőr felé biccent, és a szokásos nyelven megszólal:

– Közölné az elkényeztetett unokámmal, hogy foghatja a stílusát, és hazasétálhat vele?

– Ugyan! Mondja meg inkább neki, hogy én anyával autózom haza, sétáljon csak ő bátran! – kontrázik Elsa.

– Mondja meg, ho… – kezdi nagymama.

És ez az a pont, ahol a rendőr szó nélkül feláll, kimegy a szobából, bezárja maga után az ajtót, mint akinek olyan tervei vannak, hogy egy nagy, puha párnába temeti az arcát, és ordít, ahogy a torkán kifér.

– Most nézd meg, mit csináltál! – mondja nagymama.

– Nézd meg, te mit csináltál! – felel Elsa.

Nem sokkal később bejön egy izmos, zöld szemű rendőrnő. Úgy fest, nem ez az első alkalom, hogy nagymamával találkozik, mivel fáradtan mosolyog, ahogy azok szoktak, akik ismerik nagymamát, mélyet sóhajt, és így szól: „Most már igazán leállíthatná magát, vannak rendes bűnözők is, akikkel foglalkoznunk kellene.” Nagymama azt motyogja: „Állítsa le magát a rendőrség.”

Miközben a járdán állva várják Elsa anyukáját, Elsa elgondolkodva babrálja a szakadást a sálján. Pont átszakította a Griffendél-emblémát. Próbál nem sírni. Sajnos nem sikerül valami jól.

– Jaj már…! Anyukád majd összevarrja – veregeti meg nagymama Elsa vállát.

Elsa nyugtalanul néz fel. Nagymama szégyenkezve bólint, komolyabbra és halkabbra veszi a hangját.

– Vagy hát, lehetne… tudod. Mondhatjuk azt is, hogy akkor szakadt el a sál, mikor megpróbáltad megakadályozni, hogy átmásszak a kerítésen a majmok közé.

Elsa bólint, és megint a sálat simogatja. Nem akkor szakadt el, mikor nagymama átmászott a kerítésen a majmokhoz. Az iskolában szakadt el, mikor három idősebb lány, akik utálják Elsát, bár fogalma sincs, miért, elkapták az ebédlő előtt, megütötték, széttépték a sálját, és aztán bedobták egy vécébe.

A gúnyos nevetésük még mindig ott pattog Elsa fejében, akárcsak egy flippergolyó.

Nagymama látja, hogy néz Elsa, bizalmasan odahajol hozzá, és a titkos nyelven suttogja:

– Egy szép napon fogjuk azokat a sült bolondokat az iskoládból, és megetetjük őket a miamasi oroszlánokkal!

Elsa kézfejével megtörli a szemét, és erőtlenül mosolyog.

– Nem vagyok hülye, nagymama. Tudom, hogy ezt az egészet azért csináltad ma este, hogy elfelejtsem, mi történt az iskolában – suttogja.

Nagymama a kavicsot rugdossa, és krákog.

– Izé… tudod. Te vagy az egyetlen unokám. Nem akartam, hogy a sál jusson eszedbe a mai napról. Gondoltam, emlékezhetnél rá úgy, hogy ez az, amelyiken a nagyanyád betört az állatkertbe…– És megszökött egy kórházból – vigyorog Elsa.

– És megszökött egy kórházból – vigyorog nagymama.

– És kakával dobált meg egy rendőrt! – emlékezteti Elsa.

– Igazából csak földdel! Vagyis hát főleg földdel! – ellenkezik nagymama.

– Az emlékek megváltoztatása remek szupererő – ismeri be Elsa.

Fredrik Backman

Fredrik Backman

Nagymama a vállát vonogatja.

– A legbiztosabb, ha az ember jósággal helyettesíti a rosszságot.

– Nincs is ilyen szó.

– Tudom.

– Köszönöm, nagymama – mondja Elsa, és a nagymamája karjára hajtja a fejét.

Nagymama bólint és azt suttogja: „Mi, a Miamasi Királyság lovagjai csak a kötelességünket teljesítjük.”

Mivel minden hétévesnek járnak a szuperhősök.

És aki esetleg nem ért ezzel egyet, az tulajdonképpen teljesen hibbant.

Fordította: Bándi Eszter

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Animus Kiadó, Budapest, 2015