Színek, hangok tánca a téridőben | Rubin Eszter: Kvintett az idők végezetéig

kistibi |

Csodálatos érzés olyan művet olvasni, amelynek alkotója, Rubin Eszter merészel játszani, van bátorsága kalandozni stílusok, tematikák között: a mágikus realizmust éppoly derűvel kezeli, mint a krimit, időutazik, de a sci-fi semmiféle „szabályát” nem tartja be. Egyetlen törvényt követ, amit ő alkotott. Így jöhet létre a semmihez sem hasonlítható, sokszínű, mégis egységes közeg, amiben nagyon izgalmas dolog lubickolni. Illetve nem kizárólag lubickolás ez, ha az olvasó meg akarja fejteni azt a törvényt/szabályt/alapelvet, amit az alkotó a festészet, a zene és az irodalom közös határvidékein rejtett el, és tett regénye rendező elvévé.

A cím némi magyarázatra szorul. A kvintett eredetileg öt hangszerre vagy énekhangra írt mű és ennek a regénynek is öt fontosabb szereplője van. Ebből három a mai Budapesten él, kettő pedig kóborol a térben és időben. Az idők végezete sem véletlen – mert ha az idő se nem végtelen, se nem visszafordíthatatlan, akkor meg lehet benne fordulni, vissza lehet menni értelmezni a történéseket. És a műben éppen ez történik. A regénycím forrása egy kamaradarab, szerzője, a francia Olivier Messiaen. A zeneművet először egy német hadifogolytáborban játszotta el fogolytársaival. A nyolc tételes mű ötödik (!) tételének egyik főszereplője a cselló; ez a regényben is fontos szerepet kap. Ez a tétel Jézus örökkévalóságának dicsérete, vagyis visszatérünk az időhöz. Az pedig igen szép, amikor egy alkotó új művében fejet hajt egy régi alkotótárs előtt, akivel személyesen nem is találkozott, de gondolatban, érzésben igen. Umberto Eco azt mondja, hogy a jó címnek össze kell zavarni az olvasót, nem pedig kész válaszokat adni. Példának ezt hozta: A három testőr azért jó cím, mert mindenki tudja, hogy négyen voltak. A Kvintett nem azért jó cím, mert összezavar, hanem azért, mert titkokat rejt…

Titkokat rejtenek a szereplők is. Nyitrai Alina csellista, az akadémiára jár, teljes életét kitölti a zene és a hangszere. „Messiaen Quatuor pour la fin du Temps 5. tételét hallgatta végeláthatatlanul… a végtelenül lassú, extatikus dallam kívül helyezte mindenen, ami hétköznapi, ami van, ami megtörtént… olyan alaphullámot hozva létre, amely felszabadítja a zenét és őt is az idő korlátai alól. A szülei elvesztése óta ez az éteri, meditatív hangzás volt az egyetlen igaz segítség és vigasz, amiben el tudott merülni.” Gondoskodó családban, szeretetben nőtt fel, de szüleit egy autóbaleset elrabolta tőle, azóta a zene cél és vigasz. Ikertestvérével él Budapesten…

• Olvass bele!

Szerémi Béla szintén Pesten él. Furcsa, zárkózott figura. Minden percét, életterének minden pici buborékát beszabályozta, vonalak közé szorította, időben és térben mindent pontosan megtervezett. Szenvedélye csak egyetlen egy van, a gyűjtés. Századfordulós és 20. század eleji festőecsetekre hajt. „Vitrinekben és dobozokban rendezgette őket, némelyiknek saját története volt, ami szorgos kutatómunkával feltárult előtte…” A legféltettebb ecseteit külön borítékban tartotta, egy zárt íróasztalfiókban, a borítékokra pedig megtévesztő feliratok kerültek: KUKORICATÁROLÓ, SAVANYÚ CUKOR… Szerémi étkezése külön történet. Vendéglőben nem eszik, undorodik a szószoktól és öntetektől. Hányinger fogta el, ha valaki a szeme láttára ilyet evett. Ő maga főként kemény tojást és héjában sült krumplit eszik, saját szabályai szerint fölkockázva. „Szerémi talán szenzoros volt, de minek ilyen címkéket aggatni valakire, aki egyszerűen csak képes értékelni a jól elhatárolható, abszolút formákat.”

Szászi Tamás intézetis volt. „…sosem lesz belőle kintis, az életét a kóterben eltöltött súlyosan nyomasztó évek határozzák meg, a kiszolgáltatottság, az üresség és az állandó vágyakozás.” Állandóan dühös. Mindig, mindenért, mindenkire. Amikor tizennyolc éves lett, azt mondták neki, hogy nagykorú vagy, gondoskodj magadról. Szállást egy nagy orrú orosznál talált, aki futárként alkalmazta. A történet kezdetén éppen egy titokzatos csomagot szállít egy budapesti címre.

Jogosan kérdezed: hogyan lesz ebből vidám krimi? Így sehogy, mert eddig kimaradtak a fűszerek. Végy hozzá két halott festőt, egy ecsetet, meg egy olyan csellót, amelyik képes az idővel játszani. A halott festők a képeiken keresztül élnek ma is, az ecset ma is magában hordozza volt tulajdonosa kezének melegét, az alkotás energiáját. És, hogy még bonyolultabb, illetve vidámabb legyen a mixtúra, tegyük hozzá, hogy Messiaennek színhallása volt.

Az ecset elindul az útjára, a futár, Szászi Tamás viszi az orosz által megadott címre, és ott a titokzatos csomagot bedobja a megadott címen az ajtó e célra szolgáló résén. Mivel nem akarom újramesélni a cselekményt, csak kövessük együtt az ecset útját. Szászi elviszi Szerémi Bélához, de mivel a mágikus realizmus számára semmi sem lehetetlen, Béla tovább szállítja eredeti tulajdonosához, Vajda Lajoshoz. A monogramos ecsetet furcsállja a művész: „Nagyon különös. Valóban az én szignóm. Legalábbis megtévesztően hasonlít. Mégis azt kell mondanom, hogy sosem láttam ezt az ecsetet.” Kész, dugába dőlt a jobb sorsra érdemes időutazás. Szerémi megijed, és valahogyan hazavarázsolja magát.

Néhány évtizeddel később, néhány ezer kilométerrel odébb egy háziasszony, aki életében ecsetet nem fogott, furcsa dolgokat él át. „Hangokat hall, sírást, távoli, kétségbeesett kiabálást. A kancsó mozog, alakot vált, puffad, dagad az oldala, emberi arcok néznek ki rajta, próbálnak kijutni, hozzá beszélnek, rettegő tekintetek, artikulálatlan üvöltés. Nincs más dolga, mint az ecsetet végighúzni az arc körvonalain, neki kell megcsinálni, hogy kiszabadítsa, nyomot hagyjon, és többé ne csak ő lássa. Ő nem fest, nem ő fest, vezetik a kezét, rögzíti a látottakat… a fejekből növények nőnek, talán halotti maszk.”

A Sobel család legendáriuma szerint Janet fia, Sol, aki művészeti iskolába járt, egy alkalommal úgy jött haza, hogy befejezi az iskolát, mert semmi értelme. Janet kérlelte, hogy ne hagyja abba. A fiú dühében annyit mondott, ha annyira fontos a művészet, hát csinálja ő. Janet Sobel a fia eszközeivel kezdett el dolgozni, és lett világhírű festő  mindenfajta előképzettség nélkül.

A bevezetőben játékot említettem, de ha mindez nem elég izgalmas, járjunk utána: milyen lehet egy vidám gyilkosság? Aztán: hogyan lehet egy vérbeli macsó fiatalemberből kezes bárányt csinálni? Ha van lélekvándorlás, vándorolhat-e ugyanúgy a tehetség? Segíthet erre is választ keresni az ecset? Vajon az ecset vagy Alina csellója közvetít terek vagy világok között?

Rubin Eszter komoly kérdésekről mer humorral, játékkal mesélni regényében – és ez számomra elbűvölő, sőt: figyelemre méltó erény. Arról nem is beszélve, hogy a sok furcsa csavar a történetet remek krimiparódiává teszi.

Ooopsz, önkritika következik: Alina, Tamás és Béla mellett méltatlanul kevés szót ejtettem egy negyedik szereplőről, Veráról. (Valójában semennyit.) De ha egyszer bajba kerülsz egy könyvtárban, mert elfelejtetted a keresett könyv írójának a nevét, nem tudod a könyv címét sem, sőt még a borító színe sem jut eszedbe, csak annyi rémlik, hogy egy férfiról szól, aki elutazott valahová, ne add fel! Egyszerűen keresd fel Nyitrai Verát, ő tudni fogja.

Rubin Eszter: Kvintett az idők végezetéig
Kalligram Kiadó, Budapest, 2026
184 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
online ár a bookline.hu-n 4050 Ft,
e-könyv változat 3500 Ft
ISBN 978 963 468 6477 (papír)
ISBN 978 963 468 6477 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részlet)

Három ember Budapesten. Szüleit gyászoló fiatal csellista lány, különös, bogaras, mindenfajta kényszerekkel küzdő, középkorú gyűjtő, állami gondozásból frissen nagykorúvá vált fiú.
A fő karakterek nem ismerik egymást, történetükből mégis kibontakozik a közös pont, egy what if sztori, amelyben fontos szerepet kap két korszakos festő, Vajda Lajos, valamint Janet Sobel különleges élete és művészete, amely a regény fiktív festőalakját is inspirálta.
Az ukrajnai pogromok elől New Yorkba menekült zsidó lány hosszú ideig ötgyermekes háziasszonyként élt, hogy a negyvenes évei közepén váratlanul festeni kezdjen. (…)