Nem is úgy volt | Miklya Luzsányi Mónika: Báthori Erzsébet

H. Móra Éva | 

Emlékszünk még a gyerekkori játékra: valaki súg valamit a másik fülébe, az tovább súgja a mellette ülőnek – és így tovább? Mire körbeér a mondat, hát… ahogy mondani szokták, köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Sokszor eszembe jutott ez a játék Miklya Luzsányi Mónika legújabb regénye olvasásakor, hamarosan kiderül, miért.

Bizonyára sokan várták velem együtt az írónő új „nő-könyvét”. A beharangozókból tudtuk, hogy ismét egy erős, kivételes nőalakról ír – ahogyan erre még Szabó Magda biztatta. Habsburg Máriát, Szendrey Júliát, Bányai Júliát ezúttal Báthory Erzsébet követi a sorban. Ö is erős és kivételes egyéniség, ám markánsan különbözik a felsoroltaktól abban, hogy nevét évszázadokig borzadva ejtették ki. Innen a címbeli vérgrófnő elnevezés, de emlegették a csejtei rémként is.

Mivel vádolták? Boszorkánysággal. Ám ez – ismerve a középkori szemléletet – túlságosan tág fogalom. A népi emlékezet szerint Erzsébet szűz lányok vérében fürdött, hogy megőrizze, illetve visszanyerje ifjúkori hamvasságát. Ehhez persze szükség volt sok-sok lányra, többre, mint amennyi a környéken élt. Hát a grófnő hozatott más vidékekről is – a korabeli tanúvallomások szerint. Ezek elképesztő kegyetlenségekről, megcsonkításokról, lassú kínhalálokról szólnak. Miklya Luzsányi közöl is jó néhányat ezekből az iratokból a regényben. Elrettentő olvasni őket – csakhogy nem igazak. Ugyanis alapos és türelmes történészeink utánajártak e vallomásoknak. Meglepő (?) módon a több mint száz (!) tanút röviddel a vallomástétel után kivégezték. Arra is fény derült, hogy ezek az emberek mind szörnyű kínzások hatására vallottak. S a legfontosabb: megvizsgálva e fennmaradt iratokat, megállapítható, hogy legtöbbjük hallomáson, azaz pletykákon alapul, nem személyes tapasztalaton. Vagyis – az írásom elején használt kifejezéssel élve – köszönőviszonyban sincsenek az igazsággal.

Honnan hát ez a sok pletyka, hiszen valami alapja csak lehetett! Nem zörög a haraszt…

Nos, mint oly sok esetben, itt is a tudatlanság játszott nagy szerepet. Báthori Erzsébet ugyanis kiválóan értett a gyógyításhoz, birtokain – hasonlóan a kor nagyasszonyaihoz – ispotályokat („gyógyházakat”) működtetett, s ott az akkori viszonyok szerint korszerűnek számító módszerekkel gyógyítottak. Erzsébet kiválóan ismerte a gyógyfüveket – amelyek főzeteit a tudatlan emberek méregnek gondolhatták; a tályogokat gyakran felnyitották, hogy tisztuljanak – ez nyilván sok vérrel járt, ahogy a sűrűn alkalmazott érvágás is; a koplaltatás napjainkban is használatos – de akkoriban éheztetésnek gondolták; az izzasztás is gyakori volt, a lázat pedig hideg vízzel csillapították – egy kis rosszindulattal ezek is kínzásnak hatottak. Nyilvánvalóan nem sikerült minden betegséget sikerrel kikúrálni, ezenkívül folyamatosan pusztítottak a járványok is, főként a pestis és a vérhas. Sok volt tehát a halott, de azok a betegségek, járványok áldozatai voltak.

• Olvass bele!

Említettem a rosszindulatot: ez is nagy szerepet játszott a grófnő negatív megítélésében, így a pletykák terjedésében. Férje, Nádasdy Ferenc halála után fölerősödtek azok a törekvések a főurak részéről, hogy megszerezzék a mérhetetlenül hatalmas Báthory-vagyont. Erzsébet nem fogadta el a gyámságot – akkoriban bevett szokás volt, hogy az özvegyek fölé gyámot neveznek ki –; nem tartotta be ura végrendelkezéseit sem, továbbra is ő intézte a birtok dolgait. „A gyermekeit biztosan nem fogja semmiféle gyám keze alá adni, bármit rendel is a törvény, bármi is volt a férje utolsó akarata. Maga fogja nevelni a gyermekeit, maga fogja kormányozni a birtokait, ha összedől az ég és a föld, akkor is. Nem szolgáltatja ki a családját és önmagát idegeneknek.” Ez az elszántság hatalmas ellenállást szült, szembeszállt a közfelfogással. Miklya Luzsányi hangsúlyosan, részletesen kitér a nők alárendeltségének ábrázolására. Thurzó György – a legnagyobb ellenlábas, aki végül a grófnő vesztét okozta – így fakadt ki: „…minémű dolog az, hogy egy asszony fölébe kerekedjék a férfiaknak?” Másutt: „…ezzel a némberrel elszaladtak a lovak […] az asszonyi ész nem több, mint egy kisgyermeké, képtelen a saját sorsáról is dönteni, nemhogy egy uradaloméról.” Erzsébet bátor kiállásával, önállóságával szemet szúrt a nőknek is, ez szintén rosszindulatot gerjesztett.

No de Miklya Luzsányi Mónika regényt írt, nem a történeti kutatásokat ismertette, térjünk hát a regényre! Az eddigiekből is kitűnik, hogy nem volt könnyű dolga e rengeteg kusza szálat összefogni, kézben tartani úgy, hogy hiteles maradjon. (Hitelességét a könyv végén felsorolt, hatvankét darabos forrásjegyzék tanúsítja!) Kegyetlen, sötét világ, amit bemutat, megviseli az olvasót. S az író sem kímél minket, már a kezdés is igen erős: egy halvaszülést mesél el, pontosabban a magzat méhen belüli meggyilkolását, mindezt nyers, naturális részletességgel. Ezzel mintegy beavat, figyelmeztet: vigyázat, ez ilyen kor, az effélék mindennaposak.

A történelmi alakok mellé fiktív szereplőket is állít, a legfontosabb közülük Dranúbia, Erzsébet dajkája, füvesasszonya, bizalmasa. Gyönyörű lélekábrázolásokat kapunk kettejükről, természetük is hasonló: tisztességes, érzékeny, segítő szándékú nők, ugyanakkor rendkívül öntudatosak, kemények is. Kettejük viszonyában markáns hangsúlyt kap társadalmi különbözőségük: amikor Dranúbia kertelés nélkül odavágja véleményét asszonyának, ő erélyesen, olykor testi fenyítéssel is jelzi, ki a feljebbvaló. Sok év múlva, a dajka és a férj halála után másik „védőangyal” kerül Erzsébet mellé Benedek deák személyében – az ő okos, becsületes alakját is az írónő teremtette meg.

Az írói kreativitás legerőteljesebben talán a szerkesztésben nyilvánul meg. A tanúvallomások adják a történet vázát, ezekhez alkot aprólékosan kidolgozott helyzeteket, bizonyításául annak, hogy az emberi ostobaság miféle félreértéseket, félremagyarázásokat szül, s aztán terjeszti a rémhíreket. A Lelkek hangja című, közbeékelt fejezetek igen fontosak. Az igazságot egyedül az elhunytak lelkei tudják, azonban magukkal vitték a sírba…

Külön említenem kell az Elfalazottak szabadsága című részt, ez közli a fogságban tartott grófnő gondolatait. Gyönyörű eszmefuttatás ez az idő és a szabadság viszonylagosságáról, az ember testi-lelki elsorvadásáról, a remény elvesztéséről. A többes szám első személy használata mintegy megemeli az egész gondolatmenetet, a tárgyilagos, látszólag érzelemmentes beszédmód pedig különösen feszültté, drámaivá teszi.

A regény nyelvezete, ahogy az előző művekben megszoktuk, alkalmazkodik a kor stílusához, szóhasználatához. Nyers, szókimondó, ha kell, trágár; a Lelkek hangja pedig archaikus, éterien tiszta. A sok-sok előtanulmánynak köszönhetően bőséggel kapunk korabeli nótákat, csúfolódó gajdokat, zsoltárokat, ráolvasásokat is – mindez végtelenül színessé teszi a szöveget.

A könyv végén – ezt is megszoktuk a szerzőtől – magyarázatot kapunk a korról, a történelmi háttérről és tényekről, a valós és fiktív szereplőkről, s néhány műhelytitkot is megoszt az alkotás folyamatáról.

Figyelmeztetés ez a regény. Példázat arra, hogy a „szófiabeszéd”, a rágalom mekkorát árthat a legártatlanabb, legtisztességesebb embernek is, mekkorát fordíthat sorsokon.

Miklya Luzsányi Mónika:
Báthori Erzsébet
– A vérgrófnő igazsága
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2026
336 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a lira.hu-n 5400 Ft,
e-könyv változat 4199 Ft
ISBN 978 963 543 6644 (papír)
ISBN 978 963 543 6774 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miklya Luzsányi Mónika legújabb regényében ismét egy méltatlanul félreértelmezett, erős nőalak valódi történetéről ír. Míg a grófnőre még a történészek is úgy tekintettek évszázadokon keresztül mint véreskezű sorozatgyilkosra, a szerző friss kutatásokra támaszkodva Báthori Erzsébet merőben új képét festi fel. Egy olyan nőét, aki korát megelőző szaktudással és halált megvető bátorsággal szembeszállt az akadályokkal – nem csupán a betegségekkel, de a tudatlansággal, a boszorkányüldözéssel és babonás félelmekkel is.