A halványkék pötty | Ian Kershaw: A Világtörténelem legjobb színdarabja / Centrál Színház

Kolbe Gábor |

„A Preston Road nagyon forgalmas környék. Arra egy hatalmas autópálya felüljáró, erre egy óriási kórház. Arra egy pékség – ahol egyébként egész jó piték vannak –, erre meg egy dohánybolt, ami olcsó cigit árul. Ott egy kocsma, ami sose nyit ki, itt meg egy éjjel-nappali, ami sose csuk be. Lehet, hogy a kettő összefügg. Két oldalt sorházak – mind retkesek a szmogtól. Ahogy az már lenni szokott, az egyik oldal a páratlan, a másik a páros. Hajnali négy óra negyven van…”

Az utca két oldalán, az egymással szemben lévő házakban álmatlanul forgolódik Sara és Tom, két egyedülálló fiatal, akik a nagy, égi rendező akaratából egyszerre lépnek az ablakhoz és pillantják meg egymást. És ezzel kezdetét veszi egy időn és téren keresztül – sőt: oda-vissza, előre és hátra – tartó közös utazás, amelyik első benyomásra akár lehetne egy kommersz és sablonos love-story is. De a szerzőt, Ian Kershaw-t nem ilyen fából faragták – habár a fafaragás nem áll messze tőle, hiszen fiatalon, mielőtt a színház világa felé fordult, ácsként kereste a kenyerét. Ezt követően lett színész, később televíziós és színházi produkciók szerzője.

De térjünk vissza két fiatal hősünkhöz: Sara 26 éves és egy szerelmi csalódás után nemrég tért haza a tengerentúlról, Tom pedig 31 éves író, aki éppen a szerényen A Világtörténelem legjobb színdarabja címmel elkezdett művén dolgozik. Történetük tehát a Preston Roadon (illetve annak környékén) bonyolódik, de a szűk tér ellenpontozásaként időnként átsuhan a színpad felett az 1977-ben fellőtt és 61 ezer kilométeres óránkénti sebességgel száguldó Voyager űrszonda, egyre távolodva a Földtől, fedélzetén két aranyból készült lemezzel, ami a kék bolygó lakóinak üzenetét tartalmazza – valakinek. Valakinek, aki valahol van. Vagy nincs. A szerkezet mindenesetre ötven esztendeje kitartóan halad. Valahová. A legerősebb optikával készített képén a Föld már nem is látszik, bár a figyelmes és kitartó tudósok még felfedezhetnek a távolban egy halványkék pöttyöt. Vagy nem.

A messzeségben tehát felsejlik az univerzum fényévekben mérhető, hideg közönye, a Voyager pedig sosem fordul vissza, ahogy az emberi élet története sem tud száznyolcvan fokos fordulatot tenni, bár néha úgy gondoljuk, hogy jó lenne. Ian Kershaw azonban – legalább a történet kedvéért – eljátszik a lehetőséggel és a narrátor segítségével megismerjük a szereplők életének korábbi (vagy későbbi?) szakaszait. És a banális szerelmi történet lassan-lassan raybradburys vagy stanleykubrickos sci-fibe fordulva köti le a néző figyelmét. Mert rögtön a játék elején az idő 4 óra 40 perckor megáll. Az óra kitartóan ennyit mutat Sara és Tom hálószobájában is. És a szomszédjukban élő idős házaspárnál, Forshaw-éknál is ekkor történik valami. Az egész világ megáll. Minden fény kialszik – egy kivételével, amelyik kitartóan világít az utca túloldalán álló házban.

A brit színházi kritikusok által romantikus ponyvaként kategorizált monodrámát a szerző eredetileg felesége, a színésznő Julie Hesmondhalgh számára írta. A Centrál Színház magyarországi ősbemutatójában Szinetár Dóra kapta a narrátor szerepét. Ő a mesélő, aki egyetlen szereplőként, mégsem magányosan áll a színpadon. Ott van vele Sara, Tom, a szomszéd házban lakó idős házaspár, a barátok, a jó- és rosszakarók. Ahogy azt a szerző megálmodta, őket kivétel nélkül egy-egy pár cipő (esetleg papucs) jelképezi. A mesélő ezeket mozgatja, kvázi-bábjátékosként. Bár a színművet Kershaw 2018-ban írta, az ősbemutató az Edinburgh Fringe Fesztiválon a Covid-járvány lezárulásának idejére esett, és kitűnően jelképezi az időszakot, amikor az emberek kezdtek előbújni az elszigeteltség magányából, óvatosan kilesve a behúzott függönyeik mögül – és rácsodálkoztak a szabad világra. Annak minden szépségére és rondaságára.

A főszereplő – igen, bár egyedül áll a színpadon, de jelképesen ott van vele a játék többi szereplője – Szinetár Dóra kiváló mesélőként tartja kézben az események szálait. Már az első percekben bensőséges kapcsolatot alakít ki a közönséggel, beszélget velük. Talán improvizál is. Néha leül kicsit, megnézi, merre is jár éppen az űrszonda – ami valamilyen, a tudomány által megmagyarázhatatlan okból egyre gyorsul. Játéka teljes összhangban van a játéktér berendezésével. A mai színházi életben egyáltalán nem szokatlan a minimál díszlet alkalmazása, és ebben az előadásban ennek felel meg a művész szinte eszköztelen játéka. Szinetár csak mesél. Kedvesen és közvetlenül. Az egyetlen eszköz ebben az eszköztelenségben saját természetes bája, ami nélkülözhetetlen eszköze (kellene legyen) minden olyan mesemondónak, aki le akarja kötni hallgatósága figyelmét. Nem könnyű egyedül állni a színpadon úgy, hogy a színész személye ne szorítsa háttérbe és ne jelentéktelenítse el magát a művet. A rendező Ujj Mészáros Károlynak és Szinetár Dórának sikerült ezt megoldani. A finoman humoros szöveg Csukás Márton és Csukás Barnabás fordítása, az előadás hatásos és letisztult – tehát: jó…

Kershaw szándékai szerint ez naturalista színház, csakhogy annak a legfőbb kockázata, ha fantáziátlanná, banálissá válik. De A Világtörténelem legjobb színdarabja történetmesélős, ugyanakkor lendületes, energikus előadás, és nem ad teret üresjáratoknak. Szinte patikamérlegen egyensúlyozva elegyedik benne az iróniával vegyes humor, a szarkazmus, a dráma, a banalitás – és a szikáran komor, mélyebb értelmű gondolatok. A néző, ha csak kicsit elemzi a helyzetet, felismeri a szerencsés csillagállást: a Centrál Színházban kiváló alapanyag került kiváló kezekbe.

Közben pedig sebzett lelkek száguldanak 61 ezer kilométeres óránkénti sebességgel az ismeretlen felé, és néha visszanéznek a távoli, halványkék pöttyre, ahonnan indultak, és ahová soha nem térhetnek vissza.

Fotók: Kolbe Gábor

Ian Kershaw:
A Világtörténelem legjobb színdarabja
Fordította: Csukás Márton és Csukás Barnabás
Rendezte: Ujj Mészáros Károly

Mesélő: Szinetár Dóra

További részletek és jegyvásárlás