Miklya Luzsányi Mónika: Báthori Erzsébet (részlet)

Lelkek hangja

A halottakat nem kérdezi senki, pedig mi tudjuk, mi az igazság vagy amit mi annak vélünk, hiszen mi az igazság, micsoda, csak tünékeny látszat, és mi is csak azt tudjuk, amit átéltünk, aminek tanúi voltunk, arról tudunk számot adni csupán, de minket nem kérdezett senki, csak a tetemeinket faggatták, a halálunk oka, módja, mikéntje érdekelte őket, esetleg az, hogy mennyit szenvedtünk a halálunk előtt, ám erről csak a testünk tud beszélni, de ami testünkből megmaradt, az semmire sem elég, még ítélkezésre sem. Pedig mi nem a halálunkról akarunk beszélni, nem is a szenvedéseinkről, hanem az életünkről, arról akarunk tanúbizonyságot tenni, hogyan éltünk, hogyan virágoztunk, hogyan ragyogtunk a nap fényében, a véráramlásról akarunk beszélni, az erőről, ami a karjainkat emelte, az ölelésekről, és igen, a fájdalmakról is, mert az élethez hozzátartozik a fájdalom, a gyász, a szenvedés és a halál is, de az élet ennél sokkal több. Az élet egészen más, nem lehet azt jegyzőkönyvbe venni, fellajstromozni, mérlegre tenni, hogy vád-e vagy felmentő bizonyíték.

Ezért sem idéztek be minket tanúként, mert mit tudhat mondani egy halott, semmit, hiszen még csak azt sem tudják, hányan vagyunk mi, halott lányok, asszonyok, hatan, hatvanan vagy hatszázan, ki tudja, mi sem tudjuk, csak azt, hogy a nagyasszonyunk élete nem Csejtén kezdődött el, nem is Sárvárott, hanem Ecseden, márpedig az ecsedi halottakat végképp nem kérdezte senki, de mit is lehetne kérdezni egy meg nem született magzattól, mit mondhatna nekünk, a halottaknak talán többet, mert a halálról nagyobb tapasztalata van, de az élőknek semmit, semmit, egy halott magzat nem beszél, legalábbis úgy hiszik, de hát akik élnek, hisznek, ez élteti őket, hisznek akkor is, amikor hamis a hit, amikor egy halott magzat tudja csak az igazságot, senki más, még a saját anyja sem.

1. fejezet ~~ Elátkozottak

Ecsed, 1574

A fájdalom átjárta a testét. Üvöltött a kíntól. A méhe görcsösen összerándult, ki akarta vetni magából a halott magzatot. De képtelen volt rá. Talán azért, mert ő maga sem akarta elengedni a fiát. Palkó gyermekét. A szerelmük gyümölcsét. Pedig ez a gyerek már a fogantatásakor is a halált hordozta, az apja, az anyja halálát. És a sajátját is. Nem születhetett meg erre a világra. Elkárhozott lélek volt már az anyja méhétől fogva, elkárhozott lelkek voltak ők maguk is, Isten ítéletét hordozták magukon. De meg sem gondolták, mit cselekszenek. Pedig tudhatták volna, hogy Isten haragját és az emberek ítéletét veszik magukra a szerelmükkel. Azonban mit tud egy tizenéves süldő lány, és mit egy Wittenbergből hazatérő ifjú deák? Semmit. Vagy keveset. Mert hiába volt ott Kászoni Helvét Pál fejében a mérhetetlen teológiai tudás, hiába ismerte betéve a helvét és az ágostai tanokat,¹ a szív szavának nem tudott ellene mondani. Bár ha ésszel belegondol, tudnia kellett volna, hogy bűnt cselekszik. Mert a bűn zsoldja a halál.²

Pedig Palkó úgy jelent meg az életükben, mint egy angyali látomás. Az 1570. esztendő maga volt a pokol. Vagy ha az nem, hát a purgatórium, pedig akkor éppenséggel békesség honolt a vidéken,³ tán Mohács óta nem esett meg olyan, hogy ne csattogjanak a kardok, ne dörögjenek az ágyúk Ecseden vagy a környékén, hisz Ecsedet magának akarta vallani Miksa is meg az erdélyi fejedelem is. 1570 a béke és megegyezés éve volt, mégis halált hozott. Báthori György és felesége halálát. A váltóláz gyakorta felütötte a fejét Ecseden, azt mondják, a Sárkány miatt, amelynek Bátor Opos, a Báthoryak őse vagy ötszáz éve lemetszette a fejét. De hiába dobta bele a rusnya állat tetemét a mocsárba, a sárkányfő időnként azóta is mérges gázokat lövell ki magából. Aki azt beszippantja, halálnak halálával hal. De elébb háromnaponta tör rá a lázroham, s nincs olyan praktika, amivel csillapítani lehetne a teste hévségét. A láz egyre magasabb, s alig telik bele két hét, a forróság felemészti a nyavalyában szenvedőt. Így vált két hét leforgása alatt árvává Erzse meg a testvérei. Ő maga még nem töltötte be a tízet, Zsofka nyolc-, Klárka meg alig volt négyéves. Persze ott volt István is a maga tizenöt évével, aki épp férfikorba lépő lett volna, no de sok mindent el lehetett mondani Báthori⁴ Istvánról, ám hogy férfi lenne… Azt nem. Már ha a férfiúságon a komolyságot és felelősségtudatot értjük. Mert ezeket nemigen lehetett a kontójára írni.

A gyerekek magukra öltötték a gyászt, ünnepnapon csak feketét hordtak, amin István nem is búslakodott annyira, mert igencsak módiban volt a fekete. Ám a hétközi szürkeség ellen erősen fenekedett, hisz felettébb kedvelte sárga karmazsincsizmáját meg rőtszín süvegét. A lányok életéből gyámanyjuk, Fruzsina asszony száműzte a vidám színeket. Csak szürkét, barnát, sötétkéket viselhettek, és szigorúan rájuk rótt egy esztendőt, pedig nekik bőven elég lett volna a gyászból fél év, Klárkának meg szinte semmi, hiszen kisgyerek volt még. De Fruzsina asszony parancsára 1570-ben elsötétült Ecsed, és nemcsak a ruházatuk lett sötét, elborult a lelkük is. A kicsik sokat sírtak, Erzse bátorítani próbálta őket, anyjuk kedves zsoltárát énekelte, még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy,⁵ de ez ugyan meg nem vidámította a lányokat, úgyhogy inkább rákezdett a tokaji várkapitány énekére, hisz azt igen kedvelték mindannyian, s fújták is betéve.

A húgai sosem találkoztak a kapitánnyal, csak a nótája élt velük, amióta az eszüket tudták. Erzse is talán ha négyéves lehetett, amikor Némethi Ferenc,⁶ apja katonatársa utoljára náluk járt Ecseden, mégis világosan emlékezett rá. Az arcára nem, de arra igen, hogy a kapitány fura egy jelenség volt. Oldalán függött görbe szablyája, aminek hüvelyét rézből kovácsolt virágok díszítették, hajlott pengéje pedig kitette Erzse magasságát. Ámde hiába a katonás megjelenés, a várkapitány hátán általvetve ott pompázott a lantja is. Amint befejezték a vacsorát, Némethi uram elővette kedves hangszerét, és rákezdett a muzsikálásra. Persze az apjuk, Báthori György sem hagyta annyiban a dolgot.

– És valami új nótát nem szereztél, cimbora?
– Szerezni szereztem, csak nem tudom, hogy fogadod majd, mert istenes ének – szólt kötekedve Némethi.

– Nincs nekem a jó Istennel semmi bajom! – kontrázott rá Báthori. – Csak aztán a végelszámolásnál neki se legyen velem! No, halljuk azt az istenes éneket!

Némethi megpendítette a hangszerét, és egy vidám, pattogó ritmusú dallamba kezdett.

– No, ha ez istenes ének, akkor igencsak tetszik nekem – kacagott teli torokból Báthori György.

– Tetszhet is – válaszolt rá a felesége –, hiszen ez egy galliard⁷ – és már nyújtotta is kezét a férje felé, hogy együtt ropják a vidám udvari táncot. Persze István se maradt ki, és magával ragadta Erzsét is. A lépéseket ugyan nem ismerték, de megtanulták gyorsan, mert szinte csak ugrálni kellett a zene ütemére, meg kirúgni előre egy jó nagyot. Vidáman rajcsűröztek, és csak akkor lepődtek meg, amikor Némethi rázendített az énekre is:

Az Úristent magasztalom,
Jóvoltáról emlékezem,
Mindig hozzá folyamodom,
Mert meghallgat, azt jól tudom.⁸

Amikor a nóta véget ért, Báthori kicsit kifulladva huppant le a lócára a barátja mellé.

– No, lélekvidámító egy nóta volt! És milyen igazad van, komám! Ilyen vígságos énekkel kell dicsérni az Úristent, nem búbánattal meg siralommal!

Úgyhogy Erzse, ha meg akarta vidámítani a kishúgait, akkor belekezdett a tokaji várkapitány nótájába, ami kedves énekévé lett a családnak. Ha a lányok nagyon búslakodtak, Erzse karon ragadta a testvéreit, és olyan vad ugrálásba kezdtek, hogy Dranúbia, a szárazdajkájuk alig is tudta lecsitítani őket. Pedig a nagy vígságra rendszerint bú következett, mert ha a gyámanyjuk meghallotta a nagy hancúrozást, nem átallott maga megjelenni a leányok szobájában. Rendszerint dühödten tépte fel az ajtót.

– Mi ez az istentelenség? – kérdezte vádlón.
– Nem istentelenség – vágta oda Erzse –, épphogy Istent dicsérő ének.
– Ez? – kérdezte megrökönyödve az asszony. – És bizonnyal Istent dicséritek a bakugrásokkal is, úgy-e? Pedig még alig telt el néhány hét, hogy földbe tettük a szüléiteket. S ti már mulatoztok?! S te Dranúbia! Te meg mit nevetgélsz?

Dranúbia mélyen lehajtotta a fejét. Hiába no, mindig elfelejtette, hogy most más idők járnak, mint amikor az uraság élt. Mert Báthori György igencsak kedvelte a vígságot, s hiába volt mélabúsabb a felesége, Anna nagyasszony, még őt is kacagásra tudta ingerelni, főleg, ha a fia, István is mórikálta magát egy kicsit. Báthori György uram meg kifejezetten nagy dalnok hírében állt, s a csúfos gajdokat⁹ igencsak kedvelte. S amikor szóba jött Fruzsina asszony, Báthori György valahogy azonnal rákezdett a gajdolásra:

Komámasszony bogározik,¹⁰
Ide s tova kalandozik,
Tüzet eszik, vasat szarik,
Patkószeget okádozik.¹¹

Fruzsina asszony is bizonnyal meghallotta a gajdolást, tán azt is tudta, ellene szól a nóta, de tenni semmit nem tehetett, hiszen az ecsedi birodalom ura Báthori György volt. Az ő férje, Miklós, másodiknak született, így csak a jóságos Atyaistenhez tudtak fohászkodni, vegye az ő kegyelmébe mihamarabb Györgyöt, hogy Miklós megörökölhesse az uradalmat. Amikor 1570-ben a váltóláz jóvoltából bekövetkezett ez is, Fruzsina asszony úgy érezte, eljött az ő ideje, hisz ami Ecseden zajlik, az protestált hitük mélységes megcsúfolása. Egy református nagyúr nem fog ugrálni, mint a kecskebak, nem gyújt nótára, főként nem trágár énekre. Hisz Kálvinus mester¹² igencsak ellene volt a muzsikának, Genfben még az orgonát is kivitette a templomból, mert az ördög eszközének tartotta, ami elvonja a figyelmet Isten igéjéről, és buja vágyakra hergeli a lelket.

Így hát elhallgatott az ének és a muzsika Ecseden, és eltűnt a nevetés is, bűnnek számított a vidámság, főként a gyászévre tekintettel. Erzse nyilvánvaló istentelensége pedig büntetést kívánt. Fruzsina asszony jól megvesszőztette a lányok lábát, de ügyelt arra, hogy csak a rokolya takarása fölött, meg ne szólja senki őket, hogy rosszul bánnak a gyámoltjaikkal. Dranúbiánál viszont nem kellett adni a szóbeszédre, nem volt arra semmi parancsolat, hogy kékre-zöldre ne verje az engedetlen szolga lábát, néha még a haját is megtépte, de deresre azért nem húzatta, mert amilyen madárcsontú, tán még bele is hal akár húsz botütésbe is, hiába húzathatna reá a törvény szerint akár háromszázat. Ámde Dranúbiára szüksége volt, hisz ő pesztrálta a Báthori gyerekeket születésüktől fogva, tetemes fáradsággal tudott volna nála jobb szárazdajkát keríteni, már ha talál egyáltalán. Meg aztán Báthoriné igencsak kiokosította a lányt, gyakorta küldte Bátorba¹³ Milicánéhoz, ki a legjobb füvesasszony hírében állt a környéken. Sokszor hetekre is elidőzött Dranúbia a vénasszonynál,¹⁴ és egy hátikosár gyógyfűvel tért haza. Amikor meg Patakról vagy Debrecenből orvost kellett hívatni, akkor a leány el nem mozdult volna amellől. Ami meg végképp istentelenség, hogy Dranúbiának még a kirurgus¹⁵ is nagy pártfogója volt, s a leány oly ügyességgel látta el a sebeket, tette helyre a ficamokat, s ha kellett, úgy varrta össze a kard vagy más egyéb okozta vagdalásokat, mintha csak párnacihát öltögetne össze. Fruzsinának volt egy olyan megérzése, hogy Menyhárt kirurgus még olvasni is megtanította a lányt, hogy ki tudja betűzni a receptjeit, meg el tudja olvasni a régi medikuszok¹⁶ iratait. Pocséklás lett volna egy ilyen szolgában kárt tenni, hisz igen jó hasznot hajtott minden téren, így óvakodott, hogy oly erősen megfenyítse, ami kioltaná az életét.

Ebbe a gyászos árvaságba nem sok vigalmat engedett Fruzsina asszony, s a maga sötét árnyékával mindenütt jelen volt. Mindent látott, mindent hallott, Erzse sokszor úgy érezte, hogy még a gondolataikat is ismeri. Ám 1570 őszén belovagolt az ecsedi várba Kászoni Helvét Pál, és minden megváltozott. Fruzsina asszony már akkor érezte, hogy baj lesz ebből, hisz a deák Wittenbergából érkezett, Luther városából, s annak szabados szellemiségét hozta magával. De nem volt sok választásuk, hiszen Kászoni a kezében tartotta Báthori György pecsétes okiratát, miszerint a peregrinus diák¹⁷ wittenbergi kitaníttatása fejében tanulmányai végeztével köteles megtérni Ecsedre, s ott öt esztendőn keresztül oktatni a Báthori gyermekeket kosztért, kvártélyért cserében. Báthori Miklós igazság szerint nem is nagyon bánta ezt a vállalást, hisz egy Wittenbergát végzett deák csak növeli az ő ázsióját is a főrendek között. Mert szokásban volt, hogy külföldöt járt deákot fogadjanak a nemesek gyermekei mellé, no de hogy a gyámgyerekeket egy külhont megjárt deák tanítsa, az igen respektálandó volt a nobilitás szemében. Kászoni eltartása meg szinte semmibe sem kerül, mert ugye az ételből nem pusztít sokat egy ilyen cingár deák, szállást meg könnyen lelnek neki a szolgák fertályában.

Kászoninak elsősorban persze Istvánt kellett volna tanítania, de annak nem fűlött a foga a tudományokhoz. Jobban érdekelte őt a lovaglás meg a kardforgatás, abban azonban Kászoni nemigen jeleskedett. Viszont a birkózásban, ökölharcban igen ügyes volt, no meg a tokaji bort se vetette meg, így hamar összebarátkoztak Istvánnal, aki bizony gyakorta a kupa fenekére nézett, mert nagy volt az ő bánata. Nem annyira az apja halála miatt, hanem hogy a nagybátyja elveszi a jussát.

– Tizenöt leszek hamarost! Tizenöt! – hősködött, ha felöntött egy kicsit a garatra. – Engem illetne az ecsedi uradalom, nem Miklós bátyámat!

Kászoni nagyot bólintott, de nem annyira az egyetértés végett, hanem mert a német sör után igencsak megcsapta a fejét a tokaji bor. Mert bár színtiszta valóság, hogy tizenöt évesen nagykorúsíttathatnák Báthori Istvánt, s vezethetné ő az ecsedi uradalmat. De mire mennének vele? A tobzódáshoz jobban fűlik a foga az ifiúrnak, mint bármi máshoz. Hiába próbálta rászoktatni a tanulásra, hiába vette elő a birtok kalkulusait, hogy azok alapján oktassa neki az ökonómiát,¹⁸ István hamar elunta a kalkulusokat, s gyorsan felpattant a deák mellől.

– Minek nekem ilyesmivel bíbelődni, amikor itt vagy te is, Kászoni! – csapott a deák vállára. – Nem kenyerem a numerusok világa, s te nálamnál jobban kiszámolod, mennyi abrak kell télire, vagy mit kóstál a keleti bástya megreparálása.

Úgyhogy István tanításában nem sok hasznát vették a Wittenbergát járt deáknak, ámde Erzse szinte itta minden szavát. Gyorsan megtanult latinul, görögül, de még németül is. Ám leginkább a bátyja által annyira gyűlölt gazdaságtant, a birtokvezetési ismereteket kedvelte, de még az elvont algebrai műveletek is lázba tudták hozni.

Kezdetben csak azok, de ahogy teltek az évek, Kászoni égő tekintete, kezének finom érintése, elfúló hangja megdobogtatta a serdülő lány szívét. 1570-ben, mikor Kászoni Ecsedre érkezett, Erzse szinte gyerek volt még. Ám az évek alatt szépen felserdült, a mellei szinte átütötték a vászoningét, a dereka két marokkal átfoghatóvá vált, míg a fara szépen gömbölyödni kezdett. Nem volt túl magas, mégis sudárnak tűnt. Volt a pillantásában valami, amitől úgy érezte Kászoni, hogy felülről lefelé néz rá, pedig Erzse a válláig se ért. Vagy tán nem is a pillantása, a tartása volt olyan nemes, hogy silánynak és semmirevalónak érezte magát mindenki a közelében.

Persze Erzse mindezt nem tudta magáról, csak azt vette észre, hogy Kászoni egyre többször felejti rajta átható tekintetét. És akármilyen jólesett ez a nézés, furcsa érzéseket keltett benne, olyanokat, amiket eddig nem ismert. A gyomra remegett, sokszor a keze és a lába is, ha a férfi közelében volt.

Most is remegett minden ízében, a méhe görcsösen összerándult, vetette volna ki magából a halott magzatot. Erzse szíve szerint összegömbölyödött volna, hogy csökkentse a fájdalmát, de nem tehette, mert kezét-lábát odakötözték az ágylábakhoz. Szétvetett karral és combbal, tehetetlenül kellett végigszenvednie a tortúrát, amit rámért Fruzsina asszony. Megfosztották felsőruháitól, csak egy alsóing maradt rajta, majd a bába fogta a fodorgatóvasat,¹⁹ és széttágította a hüvelyét.

– Ezt tartsa meg, nagyasszonyom – utasította Fruzsinát a bába –, mert nekem más alkalmatossággal kell munkálkodnom. Te meg – szólt oda a pribéknek – tartsd erőst a csípejét, ne ficánkoljon itt nekem!

Azután nem sokat teketóriázott, míg Fruzsina a fodorgatóvasat tartotta, a piszkavasat egy mozdulattal felvezette Erzse méhébe. Ott jól megforgatta, és már rántotta is ki.

– Na, ez végzett a fattyúval! – mutatta az agyvelőtől lucskos méretes vaspálcát Fruzsina asszonynak. – De meg kell szülnie, mint egy eleven magzatot, mert igencsak viselős volt a leányasszony.

A görcsök hamar ellepték Erzsét, annyira, hogy néha még az eszméletét is elvesztette. De hiába teltek az órák, a gyermek nem akart eltávozni a méhből.

– Rá kell segítenem egy kicsinyt – szólt a vénasszony, és újra kitágította Erzse hüvelyét, majd forró olajat fecskendezett bele.

A lány felüvöltött a fájdalomtól, de a vénasszony nem törődött vele, tovább folytatta mesterkedését.

Fruzsina asszony úgy állt Erzse fölött, mint a halál angyala. Szinte átokként sziszegte a szenvedő lány arcába a szavakat.

– Csak miattad tesszük, te céda. Örökre bemocskolnád a nevünket ezzel a fattyúval. És egy megesett lányt sosem venne el Nádasdy Ferenc.

Erzse már szólni sem tudott, csak maga elé nyögte a gyűlölt nevet: Nádasdy Ferenc, kit nem látott még soha életében, de már a jegyese volt kora gyermekkorától kezdve. És az asszonya lesz, még akkor is, ha ezért el kell pusztulnia a gyermekének, akkor is, ha meddővé teszik.

– Nádasdy… – köpte ki maga elé a gyűlölt nevet Erzse –, sosem leszek a felesége.

– Márpedig az leszel. Vagy véged – szólt Fruzsina asszony, és bólintott is hozzá. Ebben nincs egyességre mód, nagyobb tét forog itt kockán, mint ennek a kis ribancnak a becsülete vagy akár az élete is. A nemzetség érdekében cselekszenek, akárhogy is. Ezt a paráznaságot el kell tussolni, Nádasdyék meg nem tudhatják, milyen cédaságot mívelt Erzse. Mert ha elállnak a frigytől, akkor odavész a Drágffy-birtok is, mire leányágon mind a Báthoriaknak, mind a Nádasdyaknak jussuk volt. Ámde egyenlőképpen nem lehetett eldönteni, hogy melyik család osztályrésze a mérhetetlen vagyon. Pereskedésnek se lett volna foganatja, hisz megegyezni úgyse tudtak volna, ilyen estben meg átszállnak a birtokok a koronára. Ami nyilvánvalóan mérhetetlen veszteség mindkét famíliának. Egyszerűbbnek tűnt a házasságkötés, és rendben is ment minden, míg az az átok deák meg nem jelent.

Fruzsina asszony nézte a lányt, gyengének tűnt, tán meg sem éri a reggelt. Az asszony egy pillanatra ellágyult, hiszen amikor apró volt Erzse, sokat játszódott vele, néhanapján még az is megfordult a fejében, hogyha született volna lánya, tán az is ilyen kis tűzrőlpattant, bogárszemű teremtés lenne. De nem született se lánya, se fia, bárhogyan és bármivel próbálkozott, a méhe meddő maradt. És ahogy a sógora családja egyre gyarapodott, benne és férjében csak nőttön-nőtt a keserűség. Fel nem foghatták, miként lehet ez, hogy Báthori Györgynek sorra születnek az utódai, nekik meg egyet sem ad a Seregek Ura. Mert bár Báthori György is kálvinistának vallotta magát, s támogatta is jócskán adományaival az egyházat, no de az életvitele messze állt Kálvinus mester puritán eszményeitől. Nem értették az ítélő Istent, de bíztak bene, s imádkoztak hozzá naponként, igékkel erősítették egymást és a hitüket, buzgón szerető és bosszúálló Isten az Úr, telve haraggal. Bosszút áll az Úr az ő ellenségein, és haragot tartó az ő gyűlölői ellen,20 énekelték a zsoltárokat. Siess, ments meg, Uram Isten, mert benned bízom teljes szívvel… Nyomorult és szegény vagyok, hamar legyél segítséggel! Ne késsél, mert majd elfogyok, tarts meg engem, ó, Úristen.21 És valóban, az Úr útjai nem az ember útjai, ő nem úgy számolja a napokat, mint a földi porhüvelybe zárt lelkek.22 Eljött Isten ítéletének ideje az Úr 1570 évének nyarán. Mert nem lehetett más, mint az Úr büntetése, hogy egyazon időben pusztult el György meg a felesége is. Az Úr jóvátévő kegyelme volt az is, hogy végre Miklós örökölhette az ecsedi Báthori-birtokokat. Ám aztán jött Kászoni, és a vér ugyan nem válik vízzé. Báthori György kéjre hajló hitványságát a vérében hordozta Erzse is, nem csoda, ha összefeküdt azzal a lutheránus tanokkal megfertőzött deákkal. Most azonban pontot tesznek a dolog végére. Erzse egy életre megtanulja, hogy a cédaság milyen büntetéssel jár. S ha belépusztul a tortúrába, az se nagy veszteség. Az Úr akarata az is, kiirtja a hitvány magot a Báthoriak nemzetségéből. A Nádasdy-frigyre meg jó lesz Zsofka, várni kell vele ugyan egy kicsit az első hószámáig,23 de egy kis várakozást ugyan megér a Drágffy-birtok.

A halott magzat távozni készült, a fájdalom ismét összerántotta Erzse alhasát.

– Palkó! – kiáltott fel kínjában, mire Fruzsina asszony gúnyosan felkacagott.

– Na, azt a kurvafiát ugyan hívhatod. Már a halak rágják a húsát a lápban. Holnapra nem sok marad a parázna testéből bizonnyal.

Erzse felüvöltött, mint a megsebzett vad. Palkó, Palkó, hát akkor megölették, levágták, mint valami állatot, a tetemét meg a mocsárba hajították!

Figyelem! A lábjegyzetek csak a könyvben találhatók meg.

Miklya Luzsányi Mónika:
Báthori Erzsébet
– A vérgrófnő igazsága
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2026
336 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft