Élet – Lét – Öröklét | Süli István: A posztószállító. Flamand táj Vermeerrel

GáborÁgi |

Rendhagyó és nagyszerű könyv Süli Istváné – egyetlen sorából sem sejthető, hogy mi lesz a következő sorban. Hatalmas ellentétek találkoznak benne: virágzás és pusztulás; fényes hit és sötét babonaság; isteni kegyelem és állati kegyetlenség; aszkézis és paráznaság; művészet és rögvalóság. Események morzsáiból, gondolatszilánkokból; rengeteg dolog tudásából összegyúrt és még több dolog hiányából vizionált, artikulált, különleges mű A posztószállító. Nem tudom, hogy regény-e. De nyugtalanító, felkavaró, gondolatébresztő és minden ízében szokatlan.

Ha a címet komolyan vesszük, akkor a mű főhőse Maarten van Bramer, a névtelen posztószállító, egyszersmind kora legnagyobb grafikusa – aki viszont fiktív alak, így a művészettörténet számára sem létezik). Ha az alcímet legalább ennyire komolyan vesszük, akkor Maarten történetével párhuzamosan (vagy annak árnyékában) villódznak barátja, a sok emberöltővel később felismert és elismert festőzseni, Jan Vermeer életmozaikjai. Mindazt, ami történik velük – korokon keresztül, ide-oda mozgásban, de leginkább középkor és újkor határán (1642), az utánozhatatlan flamand tájban kell elképzelnünk. Az alcím alatti, kurzivált „pontosítás” pedig nem más, mint az írás műfajának sajátos meghatározása: Vanitas-darabok.

A hívság, hiúság, hiábavalóság (vanitas): egy tőről fakadó szavaink, és elsőként bölcs Salamon, a Prédikátor jut eszünkbe róluk: „Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” [Préd 1.2] (Ha ismerős, nem csoda, ezt éneklik a gyerekek a Legyetek jók, ha tudtok filmben…)

Az évezredes szállóige a piktúra egy bizonyos pontján, a 17. században a csendélet új „alműfaját” hozta létre Németalföldön, az ún. vanitas-csendéletet. Az ide sorolható alkotások (esztétikai minőségükön túl) mindig morális üzenetet küldtek a kortársaknak. Jelkép- és motívumrendszerük egyszerű és nagyjából minden festő ecsetjén ismétlődik: koponya, füstölgő gyertya, hervadó virágok, valamint drága ékszerek és szövetek, hangszerek, könyvek és festmények, melyek mind azt sugallják, hogy ezek csupán tárgyi javak. Az ember által felhalmozott tudomány, művészet is a megfordíthatatlan idő áldozata lesz előbb-utóbb, ezért fölösleges nekik túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Ha igaz (márpedig miért ne lenne igaz?), hogy ez a könyv, műfajilag, vanitas-darabokból áll, akkor nem más, mint szavakkal „festett” (leírt és elbeszélt) csendéletek sorozata, ami pedig a végességgel, illetve az ezt (balgán) figyelmen kívül hagyó hiúsággal van összefüggésben.

Az elbeszélő hol „mindentudóként”, hol összefüggéseket megsejtő tudósként, hol pedig semmit nem tudó szemlélőként kalauzol végig bennünket a tény- vagy emléktöredékek és a „talán megtörtént” dolgok, vagyis a hiányok vak szilánkjai között. A könyv mély értelmű mottója („A világ a nyelv, semmi több. Minden elbeszéléssé válik.”) annak a felismerése, hogy a világon minden, akár megtörtént, akár nem: létezik, mégpedig az elbeszélés által. A világ megőrző-örökítő anyaga nem az atom vagy a gén, hanem a nyelv, amely a volt és sosem volt világokat összeköti a mai létező/nemlétező világokkal.

• Olvass bele!

Ebben a folyamatban az író tevékeny részt szán annak, aki az elbeszélést befogadja: az olvasónak.

„Nézzük meg alaposabban, hol is tartunk most az események sorában. Eddigre valószínűleg rátaláltunk az ideális állapotra, az alkalmas hely, időpont és a kényelmes testhelyzet harmóniájára, ami elengedhetetlen feltétele az elmélyült olvasásnak. Mert semmi kétség, egy szöveget olvasunk és értelmezünk, és ez a szöveg A posztószállító éppen az olvasás és értelmezés által lesz azzá, ami. A fikció a leírás, illetve az elolvasás pillanatában válik a valóság részévé. A mi valóságunk részévé, amiben folyamatosan módosítjuk az elbeszélői és az olvasói narráció határait. Megtehetjük, hogy lebontjuk, és máshová húzzuk a történet szűkös és fiktív időkereteit.”

A szaggatott, meg-megszakított történet egyetlen fókuszpontból, a borzalmas harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békének (1648. október 24.) egy holland (delfti) csapszékben rögzített pillanatából gyűrűzik ki, és ír le koncentrikus köröket. [A békeszerződés – többek között – kimondta Hollandia függetlenségét. Ám a delfti fogadó, melyben az ivó is található, a flamand Mechelen helységről/családról kapta a nevét. Így fonódik össze már az első pillanatban Hollandia és Flandria.] Ez a dátum ugyanakkor több (korábbi) időpont körül gyűrűző történésnek csupán a perifériáján elhelyezkedő, előrevetített fókuszpont – vagy már enyészpont.

E gondolatban összeköthető fókuszpontok/enyészpontok egyfajta idő- és térhálózatba rendeződnek az elbeszélésben. Az időháló a késő ókortól a mi korunkig, a térháló pedig a Római Birodalomtól a Német-Római Birodalom és az európai középkor állandóan mozgásban lévő, képlékeny és viszonylagos államalakulatain át nyújtózkodik egészen a mi karosszékünkig.

Az intarziát úgy kell elképzelnünk, hogy egy valaki által elkezdett elbeszélésbe egy mások által (korábban) esett vagy mesélt elbeszélés illeszkedik, s ez enfilád-szerűen akár többször is ismétlődhet. Kép a képben, történet a történetben, sors a sorsban. Egymásból következő vagy ellenkezőleg: egymástól független, de egy ponton mégis szorosan összetapadó, az emlékezetből mintegy véletlenszerűen felbukkanó nevek, tettek (hőstettek és rémtettek), alkotások sorjáznak ilyenkor egy tengely mentén. Ezért Süli István könyve – szerkezetét tekintve – a hasonló tulajdonságokat mutató európai csavargóregény/kópéregény modern változataként is olvasható.

A kópé- vagy pikareszk regény a 16. századi Spanyolországból származik. Hőse a csintalan, kalandvágyó, szegény sorsú csavargó, kópé (picaro) áll. Általában lazán kapcsolódó epizódok alkotják, amelyek során a főhős saját eszén és ravaszságán keresztül gyakorolja a túlélést egy képmutató, igazságtalan világban. A műfaj görbe tükröt tart a társadalom elé, és éles, gyakran szatirikus társadalomkritikát fogalmaz meg.

Till/Thyl Ulenspiegel a német és flamand népi kultúra egyik legismertebb kópéfigurája. A 14. században valóban élt, de a családneve kitalált, „beszélő” név. Az Ulenspiegel (felnémetül Eulenspiegel) szó szerint: „bagolytükör”. A bagoly a bölcsesség, a tükör a reflexió szimbóluma, ami arra utal, hogy Till (a műben Tyll) a tetteivel tükröt tart az emberek butasága és gyarlósága elé. Nem gonosz ő, hanem éles eszű, vidám tréfamester. Azáltal gúnyol ki kapzsi polgárokat, gőgös nemeseket és képmutató egyházi személyeket, hogy szó szerint veszi képmutató vagy pontatlan utasításaikat.

Süli István művében Tyll Ulenspiegel újra föltámad. Klees Hantje, az iszákos obsitos is találkozik vele és társával, Lamme Goedzakkal. Ez az időkön/helyeken keresztül-kasul bolyongó, legendás népi alak – megszakításokkal bár, de – végig jelen van a középkor kollektív tudatában, s így kicsi, de fontos szerep jut neki e könyv lapjain is.

A kora legnagyobb grafikusaként ábrázolt posztószállító fiú (Maarten), és barátja, a majdani festőművész (Vermeer) kapcsolata a világgal elsősorban érzéki/testi, és csak másodsorban szellemi vagy lelki. Élményeik, benyomásaik, az általuk látott tájak, városok, emberek megismerése mindenekelőtt tapasztalati. Utazásaik során alkalmuk lesz (igaz, érdektelen helyeken föllelhető, de nagyszerű másolatokban) megpillantani és tanulmányozni az előző emberöltő nagy remekműveit, az Arnolfini házaspárt, a Szent Antal megkísértését, illetve híres tájképeket és csendéleteket is. És ezek mindenekelőtt érzéki élmények, éppúgy, mint az evés vagy a szeretkezés.

A testiség, a testi szükségletek, az erotika olyan természetes és ártatlanul őszinte e bonyolult század emberének, mint a levegővétel. Finom lexikai distinkció, hogy a „szerelem” szó alig-alig fordul elő az egész műben – és érthetően. Ez már nem a trubadúrok és minnesängerek, de még nem is a prüdériát (jóval később) íratlan törvénnyé tevő Viktória királynő, hanem az érzékek barokkos tobzódásának kora: a középkori, spontán karneváli életérzés kifinomultabb, mégis vaskosabb, térbeni és időbeni prolongálása.

Mindez egy-egy híres képnél tett látogatás megörökítésekor jól követhető, de még plasztikusabb abban a jelenetben, amikor Maarten rajzsorozatot készít Inez úrnő és komornája erotikus szeánszáról, amibe bevonják a rajzoló fiút is. Az erotika inspirálja a rajzolót, a rajzai pedig még inkább fölkorbácsolják a nők vágyait. Érzékiség és művészet álszenteskedéstől mentes összekapcsolódása ebben az epizódban különösen sokat árul el erről a korról s a benne mozgó alakokról.

A legfontosabb kérdés, ami felé az egész mű kifut, hogy a barátok (Maarten van Bramer és Johannes/Jan Vermeer) mire akarják föltenni az életüket. Mindketten nagyon tehetségesek, Maartens grafikáit az értő céhbeliek egyenesen Dürer rajzaihoz hasonlítják. De Maarten csak élvezetből rajzol, nem akar művész lenni, mert az általa ismert példák azt mutatják, hogy egy művésznek (ha szegény) gazdagon kell nősülnie, hogy zavartalanul dolgozhasson, ez esetben pedig odalesz anyagi-szellemi (és erkölcsi) függetlensége. Ezért Maarten posztószállítóként dolgozik apja mellett, és arra vágyik, hogy egy nap gazdag posztókereskedő váljék belőle.

Jan Vermeer eközben tanul, szemlélődik, utazik, bámulja barátja mesteri rajzait, de nem látjuk, hogy napról napra leülne festeni, pedig az a legtitkosabb vágya, hogy festőművész legyen, aki a színeknek és fényeknek senki más által észre nem vett és meg nem festett csodáját örökíti meg. Értetlenül és döbbenten hallgatja Maartent, aki nem akar művész lenni, mert ő, Vermeer nem is tudná magát másnak elképzelni, csakis művésznek. És az is lesz. Megköti az alkut a sorssal, gazdagon nősül, sok gyereke születik, dolgozik is, és beteljesül, amire vágyott: úgy bánik a színekkel és főleg a fényekkel, ahogy előtte senki. De a közönség még éretlen a látásmódjához, nem veszik a képeit. Testi és lelki egészségét aláássák körülményei, kétségei, kudarcai. Sikertelen festőként és boldogtalan emberként hal meg. A könyv végén a hagyaték gondozójának és egy híres műértőnek elismerő szavai enyhítenek ugyan valamit az olvasó hangulatán, de a nyomasztó valóságon ez mit sem változtat.

A művész vagy polgár dilemmát mindketten rosszul közelítették meg. Vermeer mindent föltett a festészetre, mert nem tehetett mást, de földi életében nem kapott visszajelzést a sorstól, hogy jól választott. Maartenből egy zseniálisan rajzoló és (ki tudja?) talán boldog posztókereskedő lett, de gondoljunk csak bele… Hiszen ő soha nem is létezett! Szóval „hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság.”

Süli István: A posztószállító.
Flamand táj Vermeerrel 
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2026
216 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft,
online ár a kiadónál 3780 Ft,
ISBN 978 615 684 6402

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Németalföldön járunk, 1648-ban, a kilátástalan harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke évében.
A festőtanonc Vermeer tizenhat, barátja, Maarten tizenöt éves. Kettejük közül a rajzoló Maarten a nagy tehetség, de ő nem akar művész lenni. Nem akarja azt a fajta létet, amit csak úgy lát megalapozottnak, ha jól házasodik, és gazdag felesége mellett megengedheti magának a „művészkedést”. Maarten szeretne apja posztóüzletébe belépni, kezdetben posztószállítóként, később posztókereskedőként. A nagy tehetség, Maarten így aztán posztókereskedő lesz, nem a művészetből él, Vermeer pedig festő, aki egy a sok kortárs művész közül. Nem kelt különösebb feltűnést, az aranykor jelesei között sokáig nem említik, csak kétszáz évvel később emelik be a nagyok közé.
Életének erről a szakaszáról szinte semmi adat nem maradt fönn, ezért a történetet Süli István teremti meg és építi föl. A vanitas-darabokban a valóság és a képzelet, a látvány és a cselekvés mind elbeszéléssé válik.