Stefan Ahnhem: A birtok (részlet)

Előszó

2000. augusztus 14.

„Maradjon benne az érzéseiben! – javasolta a terapeutája. – Ne próbáljon elmenekülni előlük!” De Lennart Olinnak már fogalma sem volt róla, mit érez. Bármennyire is igyekezett befelé figyelni, mindössze azt érzékelte, hogy össze van zavarodva.

Mindennek tetejébe jöttek az utóbbi hetek eseményei… De mi is történt tulajdonképpen? Még mindig nem tudta biztosan. Csak annyit, hogy egy hullámvasúton utazott a halálos rémület és a halvány reménysugarak között, majd onnan szabadeséssel zuhant a kétségbeesés olyan mélységeibe, hogy komolyan fontolóra vette az öngyilkosságot.

Most azonban ott ült hajnalban, a frissen lemosott Volvo V70-esében, egy kihalt tájon haladva, hullámzó mezők és több kilométer széles szántóföldek között, úton valami felé, amit nem lehetett másképp nevezni, csak úgy: a vég.

Annyi érzésen ment már keresztül, hogy semmi sem maradt ki a palettáról. Míg végül egy beprogramozott robottá változott, egyetlen céllal: hogy továbbhaladjon az úton, amely olyan hosszú volt, hogy a hajnali köd eloszlása után mintha még a földgolyó görbületét is látta volna.

Talán emiatt is maradt ébren, annak ellenére, hogy az utóbbi időben csak néha, rövidebb időszakokra sikerült lehunynia a szemét. Márpedig ha emberi lény lenne még, már réges-rég rácsuklott volna a feje a dudára, lehajtott volna az útról, és nekiütközött volna egy fának.

Ez pedig azt is megmagyarázza, miért adta fel a reményt, hogy a dolog jó véget is érhet. A robotok ugyanis nem reménykednek. Csupán teljesítik a kötelességüket, nem hagyva, hogy az érzéseik elhomályosítsák a tekintetüket. És tulajdonképpen mi értelme is egyfolytában azért drukkolni, hogy jól alakuljanak a dolgok?

Ez nem valami fikciós krimisorozat volt, amelyben felesleges azon aggódni, jó véget ér-e a történet, vagy sem. Nem. Itt a sötétség valódi volt, és bármennyire is valószerűtlennek és rémisztőnek hatott, ő épp a kellős közepében ült. A pokolban. Itt nem is volt semmiféle garancia. Sem írott, sem íratlan szabályok, amelyek megnyugvást hozhattak volna számára. Sehol semmi titkos kötél, amelybe kapaszkodhatott volna a kétségbeesés óráiban. Sem ő, sem a felesége, Jessica, sem pedig a kislányuk, Athena.

Ezért aztán már előre a vesztes pozíciójába képzelte magát, és felkészült rá, hogy egyes-egyedül fog ott állni az út szélén, és kénytelen lesz belenyugodni, hogy mindennek vége. Bekövetkezett az elképzelhetetlen, tényleg megtörtént, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie.

Ugyanakkor énjének másik része képtelen volt elengedni a gondolatot, hogy van rá esély – legyen az bármilyen kicsi is –, hogy egy fél órán belül már hazafelé tart Samuellel a gyerekülésben, miközben a kedvenc White Stripes-albumát hallgatják üvöltve.

Az elmúlt huszonnégy óra során ez az énrésze egyre nagyobb teret nyert. Mégpedig a három sms miatt. Tegnap délután, mikor a felhajtónál a kocsiját mosta, és próbált közben nem gondolkodni, minden előjel nélkül megrezzent a mobilja a nadrágzsebében. „Elérkezett a viszontlátás ideje” – ez állt benne.

Pedig már épp kezdte feladni a reményt, és belenyugodni, hogy az élet ezt a sorsot szánta neki. Neki, Jessicának és Athenának is. Ám egy pillanat alatt ismét hinni kezdte, hogy talán mégis rendbe jön minden.

És mi van, ha…?

Ő meg képes volt egész hétvégén a fű- és sövénynyírásra koncentrálni, holott semmi szükség nem volt rá. Mégis négykézlábra ereszkedve mászkált körbe a kertben, és tépkedte ki a gazt. Ám az agya hirtelen ismét a legrosszabbra összpontosított.

És ha mégsem…?

Az első üzenet után érkezett még egy, amelyben egy időpontot, valamint egy pontos hosszúsági és szélességi fokot is megadtak. Ő pedig a tankönyve alapján, amelyből egykor a hajósvizsgájára készült, kiszámolta, hogy valahol Kungshult és Skarhult között félúton, a senkiföldjén kell várakoznia, Eslövtől délkeletre. Azután alaposan tanulmányozni kezdte az autóstérképet, és arra jutott, hogy a megadott helyszín 1,3 kilométerre északra lehet az Östra Strö felé vezető lehajtótól, ő pedig épp az imént hajtott el az azt jelző tábla előtt.

Számításai szerint még néhány kilométer, és eléri a találkozóhelyet, ahol az út mindkét oldala ellipszis alakban kiszélesedik. A férfi az út széléhez hajtott, és megállt, üresben hagyva a váltót. Biztonságosabbnak érezte ugyanis, ha megvan rá a lehetősége, hogy bármikor azonnal egyesbe válthasson, és elhúzhasson a helyszínről.

Azon az oldalon, ahol parkolt, egy frissen learatott szántóföld húzódott az út mentén, ameddig a szem ellátott. A szemközti oldalon pedig egy, már elvirágzott repcemező várta, hogy betakarítsák róla a termést. Máskor eltűnődött volna azon, vajon hány meg hány ezer flakonnyi repceolajat termelnek ki arról a mezőről. Most azonban csupán egy elhagyatott területet látott maga előtt, amelyen életnek semmi nyoma sem volt. Egy levél sem rezdült, csak ő mozgott, és a csillogóan tiszta Volvója.

Tény, hogy már húsz perccel a megbeszélt idő előtt a helyszínre érkezett. De nem gondolta, hogy ez bármi problémát jelenthet, hogy azok, akik ezt a helyet kiválasztották, esetleg meggondolják magukat, és visszavonulnak az ő korai érkezése miatt. Pedig ez nem is annyira valószerűtlen feltételezés. Lehet, előzetesen ellenőrizniük kellett a területet, hogy megbizonyosodjanak, nem fogják őket bekeríteni golyóálló mellényes és automata fegyverekkel felszerelkezett rendőrök.

Bár mindennek semmi jelét nem látta, és az üzenetekben sem állt semmi arról, hogy ne érkezzen túl korán. A harmadik és egyben utolsó sms-ben mindössze arra szólították fel, hogy egyedül jöjjön.

És egyedül is volt. Jessica otthon maradt, és olyan erősen szorított neki, hogy a körmei is belefehéredtek. De senki más nem tudta, hová indult a férfi. Ezúttal még a rendőrséget sem avatták be, noha ígéretet tettek nekik, hogy szólnak, amint az illetők ismét jelentkeznek.

„Hogy elkaphassuk az elkövetőket, és példát statuálhassunk velük” – ahogy Astrid Tuvesson rendőrfőnök hangoztatta. Neki azonban semmi szüksége nem volt rá, hogy példát statuáljon, és bűnözőket leckéztessen meg. A rendőrség mondhatott, amit akart. Ő és Jessica már így is messzebbre merészkedtek, mint bárki is kívánhatta tőlük. Talán túlságosan is messzire.

Kezdetben még biztosan tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Jessica annál kétkedőbb volt, bár szokása szerint végül beadta a derekát, és ráhagyta, tegyen, amit jónak lát. Mindig ez volt, valahányszor nehéz döntés előtt álltak. Hagyta, hogy a férfi döntsön, azután, ha rosszul döntött, ráhárította a felelősséget.

A rendőrség szerint azonban ez volt „az egyetlen helyes döntés”. Legalábbis ezt mondták nekik, amikor a férfi bejelentette náluk az esetet. Ám ahogy teltek-múltak a napok, majd a hetek is, ő egyre jobban elbizonytalanodott.

Persze ki tudja, mi történt volna, ha inkább hallgat, és teljesíti a követeléseiket? Lehet, hogy akkor már rég túl lennének az egészen, és most béke és boldogság venné őket körül? De mi lett volna rá a garancia, hogy ott valóban megállnak, és nem hozakodnak elő újabb igényekkel? Apró kis megbízatásokkal, amelyekkel folyamatosan sakkban tarthatják a családot.

Ahogy rápillantott a karórájára, látta, hogy még öt perc van hátra. Leállította a motort, kicsatolta a biztonsági övét, és kiszállt a kocsiból. Majd az ezt követő csendben eszébe jutott, hogy egyszer, kiskorában elaludt a hátsó ülésen, és mire felébredt, már megérkeztek, az apja pedig épp kihúzta a slusszkulcsot a gyújtózárból.

Sosem kedvelte igazán a csendet. Számára mindig azt jelezte, hogy valami nincs rendjén. Mint amikor a szülei veszekedtek, és utána egy teljes hétig nem szóltak egymáshoz. Vagy most, amikor mezők és szántóföldek vették körül, de még csak egy távoli traktor zaját sem hallotta.

Azon tanakodott, meddig várjon, mielőtt feladja, és üres kézzel megy haza. Egy órát? Hármat? Vagy elég lesz egy negyedóra is?

Jessicát nem hívhatta fel, hogy megkérdezze tőle. Amúgy is tudta már, mit válaszolna. Ő milliónyi okot fel tudott volna sorolni, miért késhetnek. Az azonban, hogy egyáltalán nem is jönnek, fel sem merülne benne. Az ellentmondana a józan észnek. Jessicában nagyon erősen élt a remény.

És ez fájt a férfinak a legjobban. A gondolat, hogy egyedül tér haza, és látja a csalódást a párja szemében. Ahogy kihuny benne a remény, és a tekintete elkomorul. Azután megint őt fogja hibáztatni. Ő tehet mindenről. A férfi pedig egy szót sem fog szólni a saját védelmében. Semmi olyat, ami enyhítheti a bánatukat, és segít nekik, hogy képesek legyenek közösen gyászolni.

Amikor azonban már négy perccel elmúlt a megbeszélt idő, úgy döntött, vár még ötvenhatot. Akkor legalább elmondhatja, hogy egy teljes órán át várakozott. Annál tovább már nem lenne semmi értelme. Ha valami közbejött, biztos megkeresik, és nem hagyják ott állni teljes bizonytalanságban.

Ha csak nem épp ez a dolog lényege: elég messzire csalni őt attól a helytől, ahol lennie kellene. De vajon az hol van? Otthon, Jessicával és Athenával? Hát nem okoztak még elég fájdalmat neki és a családjának? Vagy a munkahelyén lenne inkább a helye? A bankban? Még mindig nem hagytak fel az ezzel kapcsolatos terveikkel? Ezért időzítették a találkozót egy hétfői nap reggelére, nem pedig hétvégére vagy késő délutánra? Mostanra, amikor a bank még épp nem nyitott ki az ügyfelek számára, de már nagyban töltik fel a széfeket készpénzzel?

Gondolatai már minden logikát nélkülöztek, de csak akkor szűntek meg pörögni, amikor észrevett valami mozgást távolabb, az úton. Egy apró pötty volt csupán, lehetett volna akár érzékcsalódás is, vagy egy madár, amely az útról csipeget valamit. De lehetett egy kisfiú is, aki épp felé igyekezett.

„Elérkezett a viszontlátás ideje” – ezt írták, és ugyan miért adták volna meg neki a pontos koordinátákat, ha azután azt akarnák, hogy ott álldogáljon az út szélén? Mi értelme lenne az egésznek? Minél többet gondolkodott rajta, annál nyilvánvalóbbnak érezte: hát persze, hogy megteszik, amit ígértek, és visszaadják, akit elvettek tőle.

Ami egyúttal azt is jelentette, hogy az állhatatossága, amely nem tört meg a rá nehezedő nyomás alatt, meghozta gyümölcsét. Erősebbnek bizonyult, mint amire számítottak, és egyáltalán nem a terveik szerint reagált a helyzetre, ami végül fejfájást okozott nekik, és inkább szabadulni akartak már tőle.

De mégsem egy kisfiú tartott felé. Hanem egy sárga DHL furgon, amely a keskeny országúthoz képest túl nagy sebességgel hajtott. Olyannyira, hogy azon sem volt ideje elgondolkodni, vajon miatta jött-e erre, mert a jármű máris elrobogott mellette, bűzös füstfelhőt eregetve maga mögött.

Bármennyire is próbált küzdeni a saját reményei és érzései ellen, most, amikor csak állt ott, és nézte, ahogy a furgon elhajt mellette, mintha kiszállt volna belőle az élet, képtelen volt tovább tartani magát. Lehajolt, és a térdére támaszkodott, hogy levegőt kapjon.

Az út, a fák, a szántóföldek, minden forgott körülötte, miközben hányingerrel küzdött. Így próbált szabadulni mindattól, amit eddig magában tartott, és képtelen volt elengedni. Mindent, ami csak lehúzta, és érzéketlen robottá tette.

Egy távoli fékcsikorgás hangja, a gumiabroncsok sivítása az aszfalton azonban nyugalomra intette. Amikor felnézett, látta, ahogy a jármű lassított, majd megállt a messzeségben. Ezután felgyulladt a tolatólámpa fehér fénye, és az autó lassan, óvatosan kezdett visszagurulni.

Amint a férfi mellé ért, megállt, és a túloldalon kinyílt a sofőrülés ajtaja. Még a sofőr lépteit is hallotta, és látta a bakancsát az autó alatt, a kerekek között. Érteni azonban nem értette a dolgot. Vajon ez is csak egy újabb üzenet? Megint egy…

– Lennart Olin? – szakította félbe töprengéseit a fiatalember. – Ön az? – Piros mellényt viselt, sárga sildes sapkája alatt a frizurája rövidre volt vágva, és egy nappal sem nézett ki idősebbnek tizennyolc évesnél.

– Igen, én vagyok – felelte a férfi, és bólintott hozzá. – Én vagyok Lennart Olin.
– De jó! Elnézést a késésért, de ez az első napom a cégnél, és csak önmagában az, hogy be tudjak lépni a rendszerbe is eltartott…
– Hol van? – vágott a szavába Lennart, aki képtelen volt kivárni a magyarázkodását.
– Kicsoda?
– Ne játssza nekem itt a hülyét! Nem most jöttem le a falvédőről. Mondja meg, hol van!
– Hát… – vakarta meg a nyakát a fiatalember. – Nem is tudom, mit… hiszen én csak egy… Jaj, majdnem megfeledkeztem a lényegről! – És hirtelen felderült az arca, miközben a mutatóujját feltartotta a levegőbe. – Van önnél személyazonosításra alkalmas igazolvány?

– Igazolvány?
– Igen. Fényképes igazolvány. Hogy lássam, valóban ön az.
– Ki más lehetne? Idekint, egy elhagyatott út kellős közepén, hajnali hatkor?
– Sajnálom, nem én hoztam a szabályokat – vont vállat a fiatalember. – Most akkor van önnél igazolvány, vagy nincs?

Lennart Olin felsóhajtott, elővette a tárcáját, és széthajtotta, hogy látszódjon a műanyag tokban levő jogosítványa. A futár kiírta a személyi számát egy számlatömbbe, majd átnyújtotta a tollát a férfinak.

– Akkor már csak itt kell aláírnia.

Lennart nem értette, minek kell aláírnia bármit is. Semmit sem értett, mégis azt tette, amit mondtak neki.

– Akkor köszönjük! – tépett ki a fiatalember egy lapot a kék másolópapír alól. – És itt van az ön példánya. – Azután visszafordult a furgonhoz, kinyitotta a hátsó ajtaját, majd eltűnt a csomagtérben. Egy régi, elnyűtt utazóbőrönddel tért vissza. – És itt a csomagja. – Letette a bőröndöt az aszfaltra, és visszafordult az autó felé. – További szép napot kívánok!

Lennart Olinnak fogalma sem volt róla, mit mondjon, ezért inkább csendben maradt, mialatt a futár beszállt a furgonba. Legszívesebben odarohant volna, hogy feltépje az anyósülés ajtaját, kirángassa a fiatalembert a volán mögül, és kérdőre vonja, mégis mi a fenét jelentsen ez az egész.

De ehelyett csak állt ott, és nézte, ahogy a jármű felgyorsul, majd egyre távolodik, míg végül már nem is látta. Szinte önkívületben ácsorgott a kihalt országúton, míg a motor hangja lassan elült. Csak amikor ismét csend támadt, akkor nézett le a lába elé, a bőröndre.

Neki is volt egy ugyanilyen, odafent, a padláson. Még az apjától kapta, de sosem használta. Állott, dohos szaga volt. Nem volt kereke sem, és egyáltalán nem volt praktikus. Tény, ami tény, ez a táska nagyon hasonlított az övére, és el is töprengett rajta, mit jelenthet ez?

Az, hogy ez a töprengés valójában csak halogatás volt, akkor vált számára nyilvánvalóvá, amikor megragadta a táska fülét. A csomag nehéz volt, ennek megállapításához nem is kellett tíz centinél magasabbra emelnie. Legalább húsz kilót nyomhatott.

Csak ekkor ébredt rá, mennyire helytelenül cselekedett. Hogy nem kellett volna értesítenie a rendőrséget, inkább tette volna azt, amire utasították. Összegörnyedt az út szélén, szabad utat engedve végre az érzelmeinek, és hagyta, hogy folyjanak a könnyei.

Fordította: Erdődy Andrea

Stefan Ahnhem: A birtok
Skandináv krimik sorozat
Animus Könyvek, Budapest, 2026
512 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft