Shakespeare: Rómeó és Júliájáról — két hangon / Dunaújvárosi Bartók Színház

Szokásunktól eltérően
két beszámolót is közre adunk
a Dunaújvárosi Bartók Színház
Rómeó és Júlia előadásáról

A sors bűvkörén kívül

Lombár Izabella |

Fiatalos, sodró lendületű, komikumot sem nélkülöző előadás szólal meg Mészöly Dezső klasszikus Rómeó és Júlia fordításában. Hűen őrzi Shakespeare költőiségét, a produkció ritmusa és szellemisége mégis szinte minden ízében mai és friss, képi világát pedig a középiskolás generáció ízléséhez igazították.

Őze Áron rendezése a színházi jelrendszer valamennyi elemét felhasználja a színpadi mikrokozmosz teljessé tételéhez. Gasparik Gábor gitáros-énekes mesélőként szolgáltatja és köti össze a cselekmény szálait (zene: Nyitrai László). Gollob Szabolcs akciórendező aikidó-elemekkel tarkított akciójelenetei hozzájárulnak a lendületes képi világhoz. Szó sincs ásítozásról. A jelenetek filmszerűen fűződnek egymásba, s a néző merengés helyett máris kapja a következő impulzust.

Vrabecz Botond (Rómeó) és Jankovics Katalin (Júlia) párosa és szerelmük kiteljesedésének látványvilága igazodik a mai fiatalok film- és sorozat élményeihez. Az azonnali testkontaktus, a láthatóan direkt és egyértelmű érintések a filmes dinamikát idézik, ugyanakkor néhány lírai jelenet – például amikor a nászéjszaka során takarásban vannak és egy óriás fehér lepedővel játszanak – igazán szép színházi pillanatot teremt. A két fiatal szövegmondása a realista színpadi beszédtechnikának felel meg (vagy inkább az élőbeszédük sebességének), nem fékezett, nem is deklamáló jellegű. Egyértelmű, hogy a rendezés ezzel a fiatalokat szólítja meg, ám a néző figyelmét elég gyakran elsodorják a szavak. Igazán szép pillanataik szótlanok, csak a tekintetükkel keresik egymást.

A színrevitelben központi szerepet kap az örökölt ellenségeskedés színházi értelmezése. A fiatalok először egyszerűen nem tudnak egymásnak ellenállni, majd belegondolnak összetartozásuk következményeibe, végül vállalják egymást és jöjjön bármi. A sorsszerűséget a báljelenet és végére állított táncbetét emeli ki. Dunaveczki Éva koreográfiájának alapja Mary J. Blige The One (Én vagyok az egyetlen) című dala (2009). Ez a szerelmi kapcsolatban megélhető önbecsülést és pótolhatatlanságot állítja a fókuszba. Célszerű felidézni a dal szövegét, amit talán nem ismer mindenki: a lány arról énekel, hogy a fiú korábbi barátnői közül senki sem ér fel vele, és ő az egyetlen, aki megérdemli a kizárólagos figyelmet és tiszteletet. A dal kiragadja a szerelmespárt a drámai kontextusból és annak a pillanatnak az egyediségére irányítja a figyelmet, amikor a szerelem elsöpri az öröklött szeretetlenség nyomásgyakorlását.

Érdemes talán elemezni a koreográfiákat. A báljelenetben magától értetődő, hogy mindenki álarcban táncol, egyfajta gépies, robotszerűen merev mozgássort ad elő – kivéve a két fiatalt. Mindkét alkalommal hosszan, csendben nézik egymást a dal elhangzása közben, csakhogy az első jelenetben a szereplők a közönség felé fordulnak, míg másodjára már körülveszik Rómeót és Júliát. Ez nem véletlen: a szöveg nélküli prológusban a családok nem fordultak sem egymás, sem a gyerekeik felé. Maguk elé néztek, talán az örökölt gyűlölködésre gondolva. A gyerekek halála után viszont már egymásra néznek és azok felé fordulnak, akik kiléptek a családok bosszú-kötelezettségéből.

Talán nem tévedek, hogy a maszkok a sorsszerűséget jelképezik, ezért is visszatérő kellékei a szereplőknek. Rómeón, Júlián és Lőrinc baráton kívül mindenki többször viseli, még a Dajka is – vagyis valamennyien a generációs átkot hordozó sors hatalma alatt állnak.

A generációs konfliktus ábrázolása eltér a klasszikus rendezésekétől. Montague-t (Horváth István) kerekesszékben tolják az indító jelenetbe, jelezve: nemcsak morálisan tehetetlen a sorssal szemben, hanem fizikailag is „bénult”. Kéztördelős felesége (Nagy Enikő) valójában ugyanilyen „béna”, nem érti, nem érzi, fia milyen felnőttes, szép és nehéz döntéseket hoz. A másik pár, Capulet (Baksa Imre) és Capuletné (Holecskó Orsolya) viselkedése és kapcsolata már-már a családon belüli erőszak minősített esete. Capulet ordít és csapkod, Capuletné pedig tűri – ő a tipikus önző anya, aki látja lánya helyzetét és szenvedését, de mindennél fontosabb számára, hogy megvédje a külvilág róluk alkotott ítéletét.

• Olvasd el a másik beszámolót is!

Ezen az estén a szülők csak névleg szülők. A valódi apa Lőrinc barát (Kiss Attila) és a valódi anya a Dajka (Polgár Lilla). Mai ésszel végiggondolva szerepüket: a velük töltött együttlét, játék nyújtja a fiatalok számára azt a pozitív érzelmi szülő-gyerek kötődést, amire szükségük van. Itt telik meg élettel az őszinteség és a nyíltság, velük nyer értelmet a hiszti és annak elviselése, az orrára koppintás meg a fenéken billentés, a fecsegés és a leintések. Kizárólag ezekben a pillanatokban látjuk azokat a jeleket, amelyek egy normális – de természetesen mai – szülő-gyerek kapcsolatot jellemeznek. Még ha sem az apa, sem az anya nem is vér szerinti… Ez még jobban kiemeli, hogy a vér szerinti szülők mennyire bénák. Rómeó meg különösen nagykamasz: grafittizget, fülhallgatóval a fülében rázza magát a zenére, földre veti magát és hisztizik….

A gyerekek felnövéstörténetének egyik legszebb jelenete, amikor Júlia beleütközik Montague-nébe Lőrinc barátnál. Az asszony gyónni megy hozzá, a lány pedig a tetszhalottá tévő szerért. Júlia szenvedélyesen letérdel előtte és szótlanul átöleli. Montague-né, rövid vívódás után, meg sem érinti, kibontakozik az ölelésből, gyónás után (sic!) visszaveszi (a szeretetlenség sorsát hordozó) maszkját és kibotorkál…

El lehet kerülni a szeretetlenséget mint sorszerűséget? A most látott színpadi változat szerint igen. Ki lehet lépni a rossz sorsból, minden szorult helyzetben lehet találni szeretetteljes kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket, pótanyákat és pótapákat… Lehet, hogy ők nem segíthetnek a halál elkerülésében, de megtaníthatnak a valódi szeretetre. Amikor csak csendben nézzük egymást…

Fotók: Ónodi Zoltán

Shakespeare: Rómeó és Júlia
Mészöly Dezső fordításának felhasználásával
rendezte: Őze Áron

Szereplők:
Rómeó: Vrabecz Botond
Júlia: Jankovics Katalin
Lőrinc barát: Kiss Attila
Dajka: Polgár Lilla
Capulet: Baksa Imre
Capuletné: Holecskó Orsolya
Montague: Horváth István
Montague-né: Nagy Enikő
Mercutio: Jerger Balázs
Tybalt: Hajnal János
Benvolio: Bágyi Márton
Herceg: Vizkeleti Zsolt
Mesélő/regélő/énekes: Gasparik Gábor
Paris: Horváth Noel/Nagy Ádám/Csarnai Bálint
Péter: Horváth Noel/Nagy Ádám/Csarnai Bálint