A sóvárgás változatai | Szántó T. Gábor: Nem alszik, nem szunnyad

Lombár Izabella |

Budapest némelyik pontján behunyt szemmel járva szinte belélegezzük a hely szelleme által közvetített érzéseket, hangulatokat. Ilyen hely a Dohány utcai nagy zsinagóga szoros vonzáskörzete, a főképp fiatalok által bulinegyedként ismert, szűk kis belvárosi utcák. A romkocsmákba szabad a bejárás, a zsinagóga is látogatható turistaként. De mondd, szeretnél betekinteni a zsidónegyed lakóinak sűrű szövetű, zárt vagy talán inkább zárkózott életébe?

Szántó T. Gábor új könyve a környéken élők személyes történeteit világítja meg. A szerző a különálló, de a szereplők révén összefüggő, a klasszikus irodalomban jól ismert novellafüzér műfaját választotta. Az írói attitűd, a mindentudó narrátor hangja magára vonja az olvasó figyelmét. Ezzel az olvasmányos jelleggel erős kontrasztot mutat az epizódokat izgalmasan szétfeszítő, disszonáns elemekkel tűzdelt sokféle tartalom.

Az egyik novella két főszereplője Flóra és Marci. Párkapcsolatukra súlyos árnyékot vet a lány holokauszt-túlélő nagymamájának feldolgozatlan – és valójában feldolgozhatatlan – előtörténete. A másikban az idős és beteg Szinai rabbira előzmények nélkül tör rá a bűntudattól gyötört ukrán-szovjet katona, aki a rendszerváltás időszakában vált gyilkossá. Dávid keresi egy következő történetben a zsidó gyökereit, és régi-új hitének vakságában összetéveszti a Mindenhatót Jonathan Eden rabbival – ez a vonzerő mindkettőjük vesztét okozza. A szülészeten hagytak egy palesztin bébit, Krausz doktor az örökbefogadásáról elmélkedik. Mint egy foltmozaik (patchwork) takaró borítja be a Király és a Wesselényi közé zárt utcák sokszögének táját Szántó elbeszéléscsokra. A darabok korántsem egységesek, mégsem széttartók. Vajon miért?

Szántó T. Gábor novellafüzérének nincs alcíme. Pedig lehetne, hiszen központi motívuma a vágy, a sóvárgás, ami az epizódok szereplőit kimozdítja a megszokott életükből. A Házassági évfordulóban például Krausz doktor felidézi magában, hogy életében „kétszer esett kísértésbe” és gondolkozott el azon, hogy „ki kellene élnie azokat a vágyait is, amiket éveken át elnyomott”. Folytonos tépelődésében a klasszikus zsidó valláserkölcs áll szemben az érzéki vággyal. Az orvos látszólag nem enged a rosszra való hajlam vonzásának, de valójában a jóra való hajlam iránti hűsége sem vezet feleségével megélt tartós és boldog szexualitáshoz. Gitti, a pékné meséje a vágy Janus-arcának inkább spinozai minőségét rajzolja ki. Gitti ellenállhatatlannak érzi a fiatal és rabbiként is csupasz arcú Jonathan Edent, de az ebből nyert erejét csodálatosan alakítja át kreatív energiákká. Új péksüteményeket készít, és ez üzleti sikert hoz neki. A könyvben végig jelen van az Örökkévaló megtalálása iránti olthatatlan sóvárgás, a vallásosság megfelelő (mármint az egyén számára megfelelő) útjának keresése. Ez búvópatakként bukkan fel újra meg újra a szereplők történeteiben. Például András és Hanna történetében: elvált emberekként, nagyon messziről kerülnek a zsinagógai közegbe, és kicsorbult életük itt kezd egyenesbe jönni. Egymásra találnak és hamarosan közös életet kezdenek.

• Olvass bele!

Az említettek megjelenítése kiemeli Szántó T. könyvét a zsidóság témáját feldolgozó művek közül. A holokauszt utáni másod- és harmadgenerációs zsidóság esendő tagjainak embermeséi közül néhány a hit győzelméről beszél. Az újságíró Marci jeruzsálemi interjúalanya, a magyar származású haszid például nem utasította vissza a kommunizmusban, hogy rabbijáról jelentsen: „zsarolják őt, de nem akarja semmiképpen félbeszakítani a tanulmányait, mert már közel jár a betéréshez, és fél, hogyha netán lecsukják, akkor vége.” Ebben az abszurd módon humoros, faramuci politikai és erkölcsi helyzetben a név nélküli szereplőnek sikerül a Mindenható szerinti legjobb döntést meghoznia. Szorgalmasan jelent rabbijáról, majd betérése után töredelmesen bevallja neki tettét, amiért a jó öreg rav Schultz még ki is juttatja Izraelbe.

Akárcsak Kardos G. György, Szántó T. Gábor is a „szív sebeit” beszéli el érzékletesen. Veszélyes egy terep, sokan kerülik a posztmodern irodalomban, az érzelmek megmutatása itt mégis jelen van. Szántó ugyanakkor továbblép a „szív sebein” – a hit sebeinek kegyetlennek tűnő, de szükséges felnyitása szövegének egyik legérdekesebb és legbátrabb pontja. Kendőzetlenül tárja fel a vallásos vagy kulturális zsidó identitás sérüléseinek életmódbeli vagy viselkedésben megmutatkozó jeleit. Úgy gondolom, sokan szívesen kihagynának néhány alakot a könyvből: a  szelfizgetős, lélektelen, csilivili holokauszt emlékműsorra meghívott, de ott elhanyagolt, hátsó sorba ültetett túlélőt, aki pogácsát csempész a zsebeibe, a 70-es IQ-jú templomszolgát, Matyit a lakásával együtt villámgyorsan felvásárló ingatlancápát vagy az ifjú rabbit, aki a fiatal lányokat a rituális fürdőben készült videófelvételekkel zsarolja. De benne vannak. És nem „haszid hókuszpókusz”, hogy az elbeszélésbe szőtt névtelen haszid bevallása szerint mégis „volt abban a közegben [a vallásosság miliőjében] valami, amit sehol másutt nem éreztem. Hogy mondjam? Mintha személyes kapcsolatba kerültem volna a létezéssel. A saját létezésemmel. Jelentése és jelentősége lett mindennek.” A törvények mögött meghúzódó őszinte és személyes hit, az Isten iránti olthatatlan vágy megoldás lehet a hit sebeire is.

Ezt mutatja a finálé, az Útközben című zárónovella. A tel-avivi Ben Gurion repülőtéren találkozunk szinte valamennyi szereplővel. Bár még sóvárognak és szenvednek, de megnyugodhatunk, mert „nem szunnyad, nem alszik az, aki védelmezi Izraelt”, ahogyan a 121. zsoltár megfogalmazza.

A cím tehát egyértelmű utalás az ószövetségi szöveghelyre, de jelentése kitágítható a teljes novellafüzérre. Nemcsak az Örökkévaló nem aluszik, de ébren van a vágy is, ami hajtóerő, dinamikus energia. És végül nem alszik az elbeszélő sem. Visszatér minden novella után, és átvezető szövegeiben tegezve meg szólít valakit. Önmagát? Az olvasót? Talán mindkettőjüket.

Kertész Imre a Kaddis a meg nem született gyermekért című önvallomásában megosztja olvasójával, hogy a zsidó lét számára egy „nem kellemes és nem érthető”, sokszor életveszélyes állapot, amit a holokauszt feldolgozhatatlansága határoz meg. Szántónak a nem szunnyadó Mindenható szárnyai alatt bukdácsoló hősei mintha már új korszakot nyitnának.

Végül hadd fűzzek ide egy személyes megjegyzést. Kardos G. György az Avraham Bogatir hét napja című regényében a független Izrael Állam megalakulása előtti, pattanásig feszült helyzetet mutatta be. Szántó T. Gábor is valami hasonlót tett: a rendszerváltás és napjaink közötti időszak forrongó, változó, vissza- és ballépéseket elkövető, de előre tekintő magyarországi zsidóságának pillanatképét rögzíti. Az ő művét is élményszerűvé teszi a vallási és kulturális közeg rétegnyelvi zsargonjának használata. Így az olvasó is hozzáférhet egy számára ismeretlen világhoz.

Szántó T. Gábor: Nem alszik, nem szunnyad
Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
240 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
online ár a kiadónál 4050 Ft
ISBN 978 963 556 7102

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Ismerősök és ismeretlenek útja metszi egymást éjjel-nappal Budapesten a Király utca, Akácfa utca, Wesselényi utca és a Rumbach Sebestyén utca lüktető négyszögében.
Romkocsmák zegzugai, imaház félhomálya, frissen sült kalácstól illatozó pékség pincéje, fülledt hálószoba, éjszakai kórházi ügyelet: elsuhanó, egymásba fonódó, összekuszálódó életek a pesti zsidónegyedből. A sóvárgás mindenütt jelen van: tekintetekben, elharapott mondatokban, vágyott érintésekben; van, akit megperzsel, mást őrületbe sodor.
Akár menekülnének innen, akár itt találnak végre otthonra, a könyv szereplői beleszövődnek egymás történetébe. Miközben maguk elől is rejtegetett titkaikra fény derül, három nemzedék vágyaiból, félelmeiből, emlékeiből kirajzolódik a városrész világa.