Giuseppe Catozzella: Italiana (részlet)

Posted on 2022. szeptember 16. péntek Szerző:

0


~~ 1 ~~

Kislánykoromban a fejembe vettem, hogy a nővérem nyomába eredek, aki sosem volt része az otthonunknak. Hatan voltunk testvérek, de Teresa egyedüli nyoma az az öt kicsi vonás volt a grafittal odaírt T betű mellett a kémény kürtőjének falán, ahová apánk minden születésnapunkon feljegyezte, hogy mennyit nőttünk az évben.

Nem volt szabad beszélnünk róla otthon, anya és apa is csak ritkán hozták szóba, vasárnaponként, illetve a parancsolt ünnepeken, amikor egy kis bor került az asztalra, vagy valaki a faluban pálinkát főzött, s hozott belőle negyed litert.

Vincenza, a legkisebb közülünk, nem is hitt a létezésében; Salvo, a középső, igen. Apánk, esténként néha, a petróleumlámpa fényében merengett el róla pityókásan, ám később mindig letagadta.

– Csitt, elhallgass! – mondta neki anyám könnybe lábadt szemmel, ami más alkalmakkor nem esett meg vele soha. A mennyezetet nézte, onnét szinte észrevétlenül révedt a hegyek körvonalaira az ablakon át, s úgy mosolygott magában. – Ne mondj semmit, ha mondom, mert elkotyogják a kölykök, a falu meg rólunk beszél majd, hogy kérkedünk – csitítgatta apámat.

Csak én tudtam biztosan, hogy létezik egy nővérem, anyám árulta el egy esős vasárnap estén. Félrevont, homlokon csókolt, és megígértette velem, hogy nem beszélek róla senkinek, még a testvéreimnek sem.

– Mari’, hamarosan elmész innen – mondta sugárzó tekintettel –, és neked is meglesz mindened, ami neki.

Felzaklatott a mondat. Onnantól fogva két külön világban léteztem. Egy új életben, titokzatosban és rémisztőben, tele csillogással és bőséggel, benne a nővéremmel; másrészről a családommal, falun, a házban, amelyben világéletemben éltem. De úgy tettem, mintha igaz se lenne, képzelgésnek vettem anyám szavait, hogy minden úgy maradjon örökre, ahogyan az volt.

A kis Vincenza, aki három évvel volt fiatalabb nálam, minden ünnepnap végén az én ágyamba feküdt, ami az övé mellett állt, ugyanabban a helyiségben, ahol főztünk és ettünk. Zöldségleves szaga itatta át a ruháinkat, párnánkat, hajunkat. A tűzhelyen rotyogó lábosból felcsapó gőz piszkította a plafont, azon kicsapódott a víz és onnan csöpögött alá, Raffaele és Salvo pedig azon versengtek, ki éri el elsőnek a cseppeket. A szoba másik részén, a kémény mellett a falnál voltak a fiútestvéreim fekhelyei. Csupán az egyéves Angelino aludt a hálószobában a szüleimmel.

Casoléban éltünk a Bruzi járás utcájában, Presila dombján, a hegyek lábánál. A házunk egy kémény köré épült, nagy sarokkövek védték. Nagyapánk apja építette, az ajtaja ívesen magasodott, a világ legszebb háza volt az én szememben. Kezdetben egyetlen szobája volt csupán, amelyik később nyílt belőle, az annak idején az állatok istállójaként szolgált. Később Biaggio nagypapa, akiről apámat is elnevezték, leölte azt a pár tehenet és kecskét, miután megbetegedtek mind, s a fiaival hálószobát épített belőle. A család onnantól fogva földművelésből élt és a Morelliknek dolgozott.

Így lettünk a „kalaposok” szeszélyeinek kiszolgáltatott napszámosok. A helyszűke jelentette a legkisebb gondot, amikor hó végén nem volt mit ennünk, s eluralkodott rajtunk az éhség, legfőképp Raffaele esetében, aki a legidősebb volt közülünk. Ám nem gondoltunk rá, semelyikünk se gondolt az éhségre, hogy meg ne tébolyodjunk. Nem gondoltunk az éjt nappallá tevő fáradságra, ahogy arra se, hogy a „kalaposok” szögesdróttal kerítettek be mindent, a földet, erdőket, a közös legelőket; vérengző kutyákat állítottak csatasorba a terület védelmére, s megtiltották nekünk, napszámosoknak, hogy a betakarítás után kevés fát gyűjtsünk, maréknyi ízletes rizikét vagy gesztenyét a bozótban, fürjet fogjunk az erdőben, vagy tüskés pikót a folyóban. Nem gondoltunk rá. Nyeltük az éhségünk, reggel pedig azzal a tudattal ébredtünk, hogy a méltóságunkat – „A méltóság!”, ismételgette apánk – bizony senkinek nem hagyjuk, hogy elvegye mitőlünk.

Vincenza felpattant a kecskegyapjú matracomra, a szélére gömbölyödött és fejét az enyém mellé hajtotta. Szerette játékosan összeérinteni a pilláinkat.

– Mari’, mit gondolsz, létezik egyáltalán ez a mi idősebb lánytestvérünk?
– Igen – feleltem.
– Énszerintem is. És nagyon gazdag?
– Csak úgy dúskál mindenben.
– És mér’ ment el?
– Mer’ olyan gazdag, hogy büdös neki a házunk.
– De mér’ büdös neki?
Minden alkalommal valami mást találtam ki.
– Mer’ neki saját fürdője van, míg nekünk csak az ott, ni! – és a hálószoba ajtajánál lévő bádogvödörre mutattam. Vincenza nem használta éjjelente, négyéves volt, de néha még becsinált, és ha nem kötött magára egy tűvel holmi lenvászon rongyot, tiszta lucsok lett az ágy. – Ő jobb’ szereti megtámasztani a combjait, amikor hugyál, úgy a férje nem látja, mit csinál! – suttogtam a fülébe.

Amióta hallottuk egyszer anyánktól, hogy egy gazdag fiatalember kérte meg a kezét, folyton azon fantáziáltunk. Vincenzina a tenyerébe fojtotta trillázó kacaját, majd nem beszéltünk róla többet, s a lélegzetét beszíva aludtam el.
Egy márciusi reggel távirat érkezett.
Mindössze pár szó volt, amit anyám is el tudott még egyedül olvasni. Délután, iskola után félrevont, s remegő ujjával a sorokat követve mormolta a fülembe:

„Készítsétek a lányt. Nápolyba jutásotokról sürgönyözünk. Kocsival érkeztek. Örökbefogadásra készen állunk, most indulunk. Tommaso gróf és felesége.”

Anyám megbabonázva nézett rám.
– Új szüleid lesznek. Gazdagok – mondta. – És együtt lesztek végre a nővéreddel.

A kis Vincenzának feltűnt, hogy valami különös történik. A sötét sarokból figyelt. Tekintetében ott bujkált a rettegés, hogy magára marad. A fal hideg volt, ő pedig hirtelen tüsszentett egyet. Kiszakítottam magam anyám szorításából és odarohantam megölelni.
Remegett. A világ semmi pénzéért nem hagytam volna magára.
– Mindég veled leszek – ígértem meg neki, és közben erősen szorítottam. – Te meg én, mindég.
Nagy kerek szemekkel nézett fel rám.

– Jól van – mondta, közben bólintott, és felhúzta a kis orrát.

A távirat szavai a következő napokban azonban ott visszhangoztak a fejemben. Örökbefogadás. Új szülők. Gazdag leszek. Megismerem rejtélyes nővérem. Látni fogom Nápolyt, a fővárost. Akartam mindezt, ám meg is rémített.

1848 elején jártunk, s példátlan módon még pehelynyi hó sem esett abban az évben. És mint a csodák esetében mindig, úgy tűnt, mindennek változnia kell: Milánóból Nápolyig jutottak, majd Palermóba értek a valamennyiünk felszabadítását elhozó lázongások, kezdve épp az enyémmel.

Apa is, aki minden áldott este hajlott háttal ült a káposztás-cikóriás leves elé, s úgy csóválta a fejét – „A gürcöléssel kezdődik a halál”, mondta folyton –, még ő is derűlátóvá vált, először láttuk ilyennek. Tekintetét Bitiniai Szent Marina tömjénszagú szentélyére emelte, s hinni kezdett az életben, amelyben nem vontat az öszvér, nem fújtat az igásállat, nem nyögünk többé a teher alatt, nincs trágya és járomnak csapódó ütemes lánccsörgés; vagy ha van is, mindez legalább az ő saját tulajdona.

Kinéztem az ablakon.

Hegy emelkedett a távolban, odébb tőle a Colla della Vacca erdeje. Oda szökhettem csupán, más szabadulási utat nem láttam.

Ha egy ideig nem találnak rám, nem is adhatnak idegen szülőknek.

Követtem hát a bennem dúló késztetést, elindultam otthonról a rengetegbe, széles emelkedőn mentem a hegynek. Vonzottak az erdőszéli romos házak. A nagy kövekből épült és még mindig egyenesen álló falak, a beszakadt tetők s ablakok mintha még elszántabb bizonyítékai lettek volna a védelemnek most, mint amikor emelték őket. Pár órányi járás után egy épület maradékához értem. Háromszor láttam előtte életemben. Az öszvérhajcsárok csapásait s az egyre sűrűsödő hegyi ösvényeket követő végtelen útjainkon haladtunk el mellette, amikor anyám Tinuzza nagymamához vitt a Lorica feletti, favágók és vadászok lakta faluba a Botte Donato hegyre, ahol született. Ott még a nálunkénál is kilátástalanabb volt a nyomor.

– De itt nincsenek urak! – kárálta apróra összeaszott nagyanyám, aki egy lepke lárvájára emlékeztetett. Igaza volt. A földesurak nem jutottak el odáig, és a szegénység ellenére az élet könnyebb szívvel telt a hegyen.

Alkonyodott. Kicsivel később cseperegni kezdett, majd szakadni az eső, villámok hasították az eget a vészjóslón terebélyesedő sötétségben.

Számomra addig ismeretlen rémület lett úrrá rajtam. Egy nálamnál hatalmasabb valami ragadott torkon egyszer csak, gigászi szörnyetegként nyelt el a rengeteg, megbántam a szökésem, és már nem tudtam, mitévő legyek. Mennyi ideig bírom anyám és apám nélkül odakint? Mégis, mit gondoltam, hová jutok? Megbénított a félelem, a lábam földbe gyökerezett.

– Segítség! – ordítottam a romnak. Néhány kánya röppent fel csupán, majd telepedett meg újra egy-egy távolabbi ágon. – Apám… segíts!

De ő nem hallhatott.

Giuseppe Catozzella

Az öreg ház előtt kőből épült kemence állt, sértetlenül. Összeszedtem a bátorságom, felmásztam rá, bebújtam a belsejébe, majd nem sokkal később elszundítottam. Hajnalban tündöklő ezüstfény ragyogta be a bozótot, mintha óriási fémkígyó tekergett volna benne. Éhes voltam, szomjas is. Körbenéztem, majd elindultam keresni valami harapnivalót. De nem találtam semmit. Nem tudtam, mit tegyek, az ég sötét volt, és esőre állt ismét. A vadonban esélyem sem volt, nem éltem volna túl. Visszaindulhattam ugyanazon az úton, amelyen jöttem, hogy hibámat megvalljam a szüleimnek.

Fordította: Puskár Krisztián

Giuseppe Catozzella: Italiana
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022
368 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft