»Egy jó történet mindig érdekesebb, mint az igazság« | Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől

Posted on 2022. augusztus 7. vasárnap Szerző:

0


Fazekas Erzsébet |

García Márquez (GM) hazai rajongói kapásból felismerik a címlap dülöngélő betűi (és egész látványa) alapján, hogy bár a szerző más, de azért a legendás Gabóhoz kötődő könyv jelent meg a Magvető GM sorozatában. Rodrigo García Barcha a szerző, GM idősebbik fia, aki egyrészt kicsit eltér a hispano-amerikai szokástól, nem használja anyai családnevét, másrészt saját jogán is ismert: tv- és filmrendező, forgatókönyv-író, az önálló filmeken kívül az HBO Terápia (In Treatment) sorozatának író-rendezője és producere is volt.

Könyvvel most debütál – az öccsének ajánlott kötet alighanem azért kelthet érdeklődést a piacon, mert világhírű apja szavait, művészi hitvallását idézi fel. Az öt rövid részre bontott napló számozott fejezeteinek némelyike csak néhány sornyi. A Gabó legsikeresebb műveiből választott kétnyelvű bevezető idézetek olykor szinte hosszabbak a tényleges fejezetnél. Az angolul író Rodrigo a spanyollal arra utalhatott, hogy a látszat ellenére mindkét nyelv egyformán a sajátja.

Amikor már sejteni lehetett, hogy GM életének hamarosan vége, Rodrigo elhatározta: megörökíti a napi történéseket, felidézve a múlt egyes részleteit. Lassan gyűlnek a jegyzetek. Tizenévesek voltak, amikor Gabó megígértette fiaival, hogy együtt ünneplik a harminc év múlva esedékes 2000-es szilvesztert. Össze is gyűltek Gabó kedvenc városában, Cartagena de Indiasban, bár nem a fogadalom miatt.

Volt, hogy arról faggatta apját, min gondolkodik éjszaka, lámpaoltás után. „Azon, hogy a dolgok hamarosan véget érnek.” Arról is beszámolt fiainak, egy írótól úgy hallotta: „eljön az idő, amikor az ember már nem tud hosszú könyveket írni. Nem képes fejben tartani egy terjedelmes regény hatalmas felépítményét”. Elhatározta, ha ez megesik vele, rövidebb műveket fog írni – idézi fel Rodrigo.

2014-re már nem volt kérdés a művek hossza. Szó nem esett írásról. Egy napon a kétszeres rák-túlélő Mercedes arról értesítette fiait, hogy Gabó megfázott. Nem eszik, nem hajlandó fölkelni. Kórházba került. Amiből persze rögtön hír lett. „Apánk betegsége közügy. A felfokozott érdeklődés oka: őszinte aggodalom, csodálat, rajongás.” A híres író ekkor már viszont olyan demens, hogy nem ismeri meg fiait. Éjszakai felriadásaikor csak pár megszokott személy (titkárnő, sofőr, szakács, házvezetőnő) jelenléte nyugtatja meg.

Ahogy a kórház előtt növekedik a riporterhad, úgy sűrűsödnek Rodrigo bejegyzései. Öccsének azt tanítgatja, merje védeni magánszféráját. „Ha egy filmsztár leszegett fejjel, mogorván megy, nem arrogáns, csak méltóságát megőrizve akar autójához eljutni. De Gonzalo úgy érzi, bűncselekményre akarom rávenni, hogy ne válaszoljon minden kérdésre.”

Gabó állapota fokozatosan romlik. Elváltozások vannak a tüdején, máján, de kemoterápia szövettan nélkül nem indulhat. Viszont nem merik altatni, mert Mercedes nem járul hozzá, hogy szükség esetén lélegeztető gépre tegyék. Így az orvos-barátok szerint is jobb, ha a kórház helyett otthon ápolják. Rodrigo és az onkológiai kontrollja miatt Los Angelesben lévő anya Mexikóba repül. A filmes elsőszülött jegyzetelni kezd, hogy megörökítse, mi zajlik Gabó körül – szövegének fordítója ezt így adja tudtunkra: „az írás kényszere mögött ott a kísértés, hogy az ember nagyobb hírnévre tegyen szert a közönségesség korában”. A többi világos: „apa a jelenben él, nem nyomasztja a múlt, és nem vár semmit a jövőtől” – csak Mercedes miatt mérgelődik a benne dolgozó Alzheimer: „Miért utasítgat és rendezkedik egyfolytában, mikor nincs hozzá semmi közöm?

Pár évvel korábban, amikor még érzékelte, baj van/lesz, segítségért könyörögve ismételgette: „Az emlékezetemmel dolgozom. Ez a munkaeszközöm, nyersanyagom. Nem tudok dolgozni nélküle. Segítsetek.” Aztán jött a megnyugvás szakasza: „elveszítem az emlékezetemet, de szerencsére, azt is elfelejtem, hogy elveszítem.”

A García család tehát betegszobát rendez be otthon. A kórházi ágyért a kölcsönző cég nem fogad el semmit, hálásak, hogy segíthetnek a világhírű írónak. Az ágyat a család később kénytelen megvenni, nehogy valamelyik alkalmazott ereklye gyanánt üzletelni próbáljon vele. De üzletelni bármivel lehet! Egy bulvárlap közzé teszi Gabó zárójelentését – ugyanis az ifjabbik García elhagyta az orvosi papírokat a kórházban, egy látogató megtalálta, s odaadta az íróért rajongó, épp ott lábadozó lányának. Neki meg nyilván pénzre volt szüksége…

Gabó memoárját senki nem tette pénzzé, noha korábban, a hosszú kemoterápia alatt úgy tervezte, hogy megírja, de aztán mégsem így történt. Attól tartott, befutása után már csak nevekkel fog dobálózni. Meg különben is, állította, nyolcéves kora után semmi nem történt már vele. (Azt a nyolc évet nagyapjával töltötte.) Amikor egyre több vele egykorú hetvenes tűnt el, még nem demens, de igen sajátos humorral, így reagált: „Mostanában annyi ember meghal, aki eddig nem.” (Lásd Kosztolányinak a Spanyol [ti. Spanyolnátha] című négysorosának végét „Sok-sok ember hal meg manapság, / ki sose halt meg azelőtt…”)

Gyanakodva tekintett a hírnévre.” Talán úgy kell értelmeznünk, hogy Gabó szerint a hírnév nem mindig az arra érdemest éri el. Nagy kedvencei, Tolsztoj, Proust, Borges nem kaptak Nobel-díjat. És ő miért igen? Úgy érezte, a siker csak megtörtént vele. Amíg szellemi ereje teljében volt, nem olvasta újra regényeit, attól tartva, ha gyengének találja őket, megbénul a kreativitása.

Rodrigo eljut a felismerésig, nincs olyan rendező, író, költő, aki annyira hatott volna rá, mint szülei, öccse, felesége, lányai. „A legtöbb dolgot, amit érdemes tudni, még mindig otthon tanulja az ember.” Mexikóban és Spanyolországban nőtt fel öccsével, úgy véli, szüleivel ők egy csapat, egy négytagú klub.

Felhívják, tán már 24 óra se lehet hátra, utazzon vissza LA-ből. Azonnal indul, mert Gabó kardiológusa mindig pontosan elmagyarázta a családnak, mi a különbség a lehetséges és a valószínű között. „Amikor a halál ilyen közel kering, ritkán okoz csalódást” – keselyű volna a halál? Az egyik legelső idézetben a leszálló keselyű hívja fel a figyelmet egy halottra. (Ez részlet a 100 év magányból.) E költői utalásban értelmet nyer a halál „keringése”, hiszen egyes kultúrákban a hegyoldalba tett tetemeket a madarak takarítják el. A keringő halál előbb-utóbb tényleg leszáll a különc Manuel Parra tervezte házba – utal építészükre Rodrigo. Mintha az idő is másképp működne a haldokló körül. „Mintha nem lenne türelme időt adni az időnek” – fogalmaz a filmes, és e mondattal apja írói magasságába emelkedett.

García Márquez maga úgy vélte, a regényírás egyik alapja a végtelen önfegyelem. Az írónak muszáj megrajzolnia a térképét, hogy ne tévedjen el a regény csalóka tájain. Rodrigo nem térképrajzot értelmez, apját keresi: „Mintha valaki más feküdne az ágyán, ikertestvére, akit nem ismerek jól.” És amikor jegyzetében rögzíti, hogy másként, „közömbösen” viszonyul hozzá, nem írói, hanem gondolkodói erényeit csillogtatja meg: „ez az átváltozás lényege, segít eltávolodni a haldoklótól.”

Kedves zenéit, vallenato dallamokat játszanak a szobájában (hallja, követi még?), de Gabó szívesen hallgatott Bartókot is – míg meg nem állt a szíve. Rodrigo megkéri az ápolónőt, minél hamarabb tegye vissza a fogsorát. Jönnek sorban a családtagok, a ház személyzete. „Senki sem érzi kínosnak, feszélyezőnek, hogy kifejezze a többiek előtt a gyászát, vagy fájdalmát…. mintha a halál igaziból a közös tulajdonunk lenne. A halál a maga valójában és nem, mint valaminek a hiánya, kijózanító látvány.

Valaki Gabó egészsége felől érdeklődik, felesége olyan hangon válaszol, mintha csak egy ételfutárral társalogna. Ezt az unokák annyira visszásnak tartják, hogy nem bírják visszafojtani a nevetést. Mercedes a tévét kapcsolgatja, figyeli, hogyan közlik Gabó halálhírét. Majd világos utasítást ad, hogy még aznap történjen meg a hamvasztás.

A család a halottasházban várakozik, kinn nagy tömeg. Rodrigónak jár az agya: a negyvenes évei közepére jött rá, hogy azért lett angol a munkanyelve, s dolgozik LA-ben, mert ki akart kerülni apja sikerének hatóköréből. Húsz évébe telt felismerni, amit az idegenek mindig is tudtak. „A filmrendezés apámnak is nagy álma volt, mielőtt megpróbálta eladni furcsa történeteit, hogy a kudarcba fulladt próbálkozások után megírja az elmúlt évszázad legismertebb regényeit.” Gabónak már memóriazavarai voltak, amikor forgatókönyvet akart írni fiával – nem lett belőle semmi, s ez most fáj Rodrigónak.

Gabót sminkelik, így tíz évvel fiatalabbnak látszik. Szorosan rá van tekerve a lepedő („klausztrofóbiája miatt ezt nagyon rosszul viselte volna. … Egyszer 45 percig mondott verset fejből, csukott szemmel, hogy kibírjon egy CT vizsgálatot”). A ravatalozóban várnak a hamvasztásra. Apja arca nyugodt, mintha csak pihenne, nincs rajta nyoma a demenciának. Csak a végtelen kíváncsiság látszik, a végtelen összpontosító-képesség.

Felidézi a gyerekkori emléket, hogy apja minden nap 9-től fél 3-ig dolgozott. Ha ezalatt az anyjuk beküldte őket valamiért, rájuk nézett, ám fogalma se volt róla, szóltak-e hozzá a fiúk, sőt: hogy egyáltalán ott vannak. Aztán megjelent az ebédlőasztalnál, s akkor már lélekben is velük volt. A délutáni pihenő után egyre kedveszegettebb lett, vacsoraidőben pedig már azon aggódott, hogy milyen kemény munka vár rá másnap reggel.

Megpróbálok hidakat építeni az élő apám és a halott apám között. A világhírű és az előttem kiterítve fekvő apám között. De nem sikerül” – aztán fotót készít róla, majd elszégyelli magát, hogy „ilyen erőszakosan meggyaláztam a magányát”. Kitörli. A testére fektetett rózsákról készít képet. A borítón persze nem ez a rózsaszál látható – habár milyen szép és személyes lehetne a grafika (nekem egyáltalán nem tetsző) dülöngélő betűi alatt. Még szimbolikus ereje, üzenetértéke is lehetne: a betűk zaklatottságával utalna a gyászoló fiú könnytől elfelhőzött látására, lelkiállapotára.

Végül Márquez testét elnyeli a hamvasztó kamra, ez „egyszerre megbabonázó és dermesztő. Egyszerre érzem végtelenül nagy jelentőségűnek és értelmetlennek. Az egyetlen dolog, amiben valamennyire biztos vagyok, hogy apám már nincs ott. Ez marad életem legfelfoghatatlanabb képe.”

A hamvasztás másnapján földrengés emlékeztet arra, hogy az élet megy tovább… Mexikóvárosban, a Művészetek palotájában megemlékezést tartanak, a mexikói és a kolumbiai elnök jelenlétében. Tömegével jönnek a búcsúzni vágyók, minden korosztály, társadalmi réteg, foglalkozás. „Anyám személyesen fogad két volt köztársasági elnököt. Szomorúsága és nyilvánvaló kimerültsége ellenére mindenkivel szívélyes és türelmes”. Mercedes kiadta a családnak az utasítást, senki ne sírjon. Jön apja egyik, harminc éve nem látott fivére, sztorizik. „Apám családja szenvedélyesen szereti a túlzásokra épülő, túlcifrázott anekdotákat. Ragadd meg a hallgatóság figyelmét és ne engedd el többé. Egy jó történet mindig érdekesebb, mint az igazság. Egy jó történet maga az igazság.”

Hozzák az urnát, Rodrigo fotózásra mellé állítja a gyerekeit, akik „fuldokolva nevetnek. Mégis, mi mást csinálhat az ember, ha arra gondol, hogy a nagyapjából másfél kiló hamu lett?” Rodrigónak eszébe jut, hogy apja mennyit panaszkodott, „a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni. Minden, amit megélt, aminek szemtanúja volt, amit gondolt, benne volt a könyveiben, fikcionalizálva (vagyis fiktívvé átalakítva), vagy kódolva.”

Megérkezik a kolumbiai elnök, és Mercedes olyasmit kérdez: „és ehhez a felhajtáshoz, mit szólsz?” Az elnök a beszédében adja meg a választ: Gabó a legnagyobb kolumbiai, aki valaha élt. „Anya büszkén nézi őt, mintha csak valamelyik unokaöccse volna… Mindent összevetve: anyám boldog”. A mexikói elnök „a fiúk és az özvegy”-ről beszél, ezen viszont feldühödik: „Nem az özvegy vagyok. Saját magam vagyok.” Gabó halála óta Mercedes nem lépett a dolgozószobába, és soha nem is fog. Rodrigo három hét alatt nyolcszor teszi meg az utat az LA járatokon. Felszállnak, s látszik a két vulkán „a Popocatépetl több százezer évvel idősebb, mint az írott szó, az Ixtacíuatl pedig olyan, mint egy ravatal”. A mellette ülő nő a 100 év magányt olvassa a telefonján.

Mercedes 2020-ban halt meg, hat évvel Gabó után.

Apámhoz bonyolult érzések fűztek a hírneve, a tehetsége miatt, mintha több különböző ember lett volna. Rengeteget küszködtem azzal, hogy egybegyúrjam ezeket az embereket, ami folyamatos érzelmi hullámvasutazással járt. És a demencia miatt…. gyötört a bűntudat, mert valamiféle elégedettséget éreztem, … hogy átmenetileg erősebb vagyok nála szellemileg.”

Idővel újraértékeltem a szüleim iránt érzett csodálatomat…. A hiány gyengédebbé és megbocsátóbbá tesz bennünket.” „Lenyűgöz, hogy anyám azzá tudott válni, aki lett, így helytállt, abban a világban is, amelybe apám sikerei miatt kerültek. Sokan irigyelték keménységét, lendületességét, magabiztosságát. Barátai így hívták: La Gaba.

Rodrigóban motoszkál, hogy talán nem ismerte őket eléggé, s baj, hogy nem faggatta őket többet életük apró betűs részéről, legszemélyesebb gondolataikról, legnagyobb vágyaikról, félelmeikről. „Ahogy múlnak az évek…. az élet újabb és újabb életek rétegeit rakja rá a szüleim világára, míg végül eljön a nap, amikor nem marad senki, akinek emlékei lennének az ő földi létezéséről … tisztában vagyok vele, hogy véges az időm. De most még itt vagyok, és rájuk gondolok.”

Gabó és Rodrigo

Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől.
Fordította: Totth Benedek
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
128 oldal, teljes bolti ár 3699 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2959 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 144 1680 (papír)
ISBN 978 963 142 9220 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

2014 tavaszán Gabriel García Márquezt ágynak döntötte egy megfázás. Felesége, Mercedes Barcha, aki több mint ötven éve mellette volt, érezte, hogy ez nem egy szokványos nátha, és aggodalmát gyermekeikkel is megosztotta. A nagyobbik fiú, Rodrigo pedig dokumentálni kezdte édesapja utolsó napjait.
A Búcsú Gabótól és Mercedestől egy végtelenül személyes memoár halálról, veszteségről, apai örökségről: közelebb hozza az olvasóhoz a világ egyik legnagyszerűbb íróját, és betekintést enged a kedves és fájdalmas családi emlékekbe.
Rodrigo angol nyelven írta meg ezt a szöveget, ami szintén nem véletlen. A búcsúkönyv megmutatja azt is, hogyan és miért választott más művészeti ágat és más nyelvet egy világhírű ember fia.
Salman Rushdie szerint Rodrigo García könyve mindenkit lenyűgöz és megindít, aki egyszer belépett Gabriel García Márquez dicsőséges irodalmi világába. A könyvben néhány, idehaza még ismeretlen családi fotó is helyet kapott.