Polcz Alaine: Karácsonyi utazás (részlet)

Posted on 2022. február 28. hétfő Szerző:

0


Indulás

Karácsony hetében, kedden Edit nővérem férjének temetése. Szerdán Gera Gyuri temetése. Csütörtökön kicsit fellélegzünk, és azt gondolom, hogy most igen, most már jöhet a karácsony.
Éppen ideje, mert szabadságot vettem ki, és dolgozni, írni szerettem volna, de ez a hét ráment a temetésekre. Azt hittem, hogy most vége.
Délben Egon bátyám felesége, Borika hív: nem tudja, ki telefonált Vízaknáról: „Miklós bácsi meghalt.” Karácsony délutánján, szombaton fél háromkor lesz a temetése.
Egon pénteken reggel hozta föl anyukát Cecéről, hajnalban, sötétben indulnak, hogy oda tudjunk majd érni a temetésre.

Megérkeztek. Anyuka egy nappal későbbre várta az indulást, a családi karácsonyestére, még nyers volt a töltött káposzta, a levágott csirke. Miklós rántott csirkét kívánt. Kirántotta neki, itt hagyta. Elkészítette a töltött káposztát is.

Én a huszonnyolc karácsonyi csomagot szerencsére már szétosztottam, a mi karácsonyfánk is elő volt készítve. Kicsi, cserepes ezüstfenyőt vett Miklós, hogy majd kiültethessük Kisorosziban. Csak nem tudjuk, hova. A ház kertjébe, ahol most lakunk a faluban, vagy a telekre, amit vettünk? A telek gyönyörű, fönn a dombon, Visegráddal szemben, lenéz a Dunára. Mögötte az erdő, alatta szőlők.
Ez a telek, ez a töltött káposzta és a rántott csirke.
Egon közben azt mondja: – Add ide az útleveledet. – Elveszi a mamáét is, megváltja a jegyeket, megpróbál, ha lehet, hálókocsijegyet szerezni. Mama gyűlöli a hálókocsit, szerintem azért, mert drága. De talán kivételesen hajlandó lesz a kedvemért elfogadni. Nagyon fog fájni a hátam, ha egész éjjel ülnöm kell. Egyébként mindegy, hogy alszom vagy nem alszom.
– A pénzváltást is elintézem – mondja Egon. – Este értetek jövök, taxival megyünk ki, mert a kocsit nincs hol hagynom. Miklóst hagyjuk nyugton dolgozni.
Aztán eszünkbe jut, hogy mi legyen a koszorúval.
– Nem fér be a vonatba, a taxiba se tudjuk begyömöszölni, nem utazhatunk vele.
– Talán én reggel kiszállok Szebenben, hatkor vagy hétkor érkezik oda a vonat, megvárom, míg az üzletek kinyitnak, megveszem a koszorút, és utánatok viszem Vízaknára.
– De akkor hogy megyünk mi be a mamával? – kérdezem. – Messze van az állomás. Taxit nem lehet kapni. Ha busszal mennénk. És kinél hagyjuk a csomagokat?
Fölmerül az is bennem, hogy én merre jöjjek vissza. Szeretnék Kolozsvár felé jönni, ott kiszállni.
– Azt megteheted – mondja Egon –, akkor én is rád bíznék még egy csomagot, vidd el egy barátomnak. Kicsit nehéz, de megoldjuk.
Latolgatjuk az utazás lehetőségeit. Valaki azt javasolja: rendeljem meg a koszorút inkább művirágokból, tegyem a bőröndbe, és ott állítsam össze. Aztán az is fölmerül, hogy Böskének föladunk egy villámtáviratot Vízaknára, s megkérjük, rendeljen koszorút. Egon végül is ezt választja.

Estére összeverődünk. Karácsonyestét tartunk itt. Épp gyertyagyújtásra érkezik meg Egon a gyermekekkel. Tulajdonképpen nem értem, hogy volt itt délután is, este is. Tény az, hogy itt voltak a gyerekek, mikor a pici ezüstfenyőt díszítettük Miklóssal együtt. Joci mama csodálatos csillag-, szív-, hold-, nap-mézeskalácsokat süt, szép rózsaszín-fehér zománccal díszíti. Csak ez volt a fán, és néhány piros selyempapírba csomagolt olcsó szaloncukor. Öt kilót vettem, mert Miklós ezt a fajtát szereti. A drágát nem, ezt az olcsót, ezt igen. Itt-ott a szekrényekbe rejtek csomagokat, hogy legyen egész évben.
Átadjuk a gyermekeknek az ajándékokat. A mamának, aztán egymásnak is. Szerencsére elkészítettem mindent.
Gyönyörű holmikat kapok. Francia parfümöt, szép bőröndöt és egy, szerintem olasz, kivételesen szép pulóvert. Úgy érzem, szinte túl elegáns is nekem. Pillanatig végigfut rajtam: milyen szoknya kell ehhez?
Aztán: ruha, kölni, bőrönd – sír, temető. Annyi koporsó, annyi temetés volt ezen a héten, és most a Miklós bácsi temetése…
Anyám – természetesen – azonnal vállalja, hogy jön. Tökéletesen nyugodt és fegyelmezett. Noha tudom, hogy Miklós bácsival most Vízaknától végleg elbúcsúzik. Nyolcvanéves, rákbeteg, szívbeteg, reumája van, és még sok minden más. Nem is tudom, hogy fogja bírni az utat.
Már többször mondta az orvos, hogy vigyázzunk, mert útközben bárhol a karjaink közt maradhat, ott hal meg. Ehhez is hozzászoktunk. Úgy hozzászoktunk, hogy egész nyugodtan indulunk.
Vakon bízunk a mama kitartásában is.

Valahogy összecsomagolunk, én már nagyon unom a tárgyaimat. Sok mindent összeszedtem, hogy vigyem Ildikónak, Kingának, Böskének és Katinak.
Régóta akarok menni Kolozsvárra, beszélgetni, meg ezeket a holmikat kirázni az életemből.
Szabadulni, szabadulni a tárgyaktól, egyre sürgetőbben érzem. Fölém nőnek, nyomnak, unalmasak, értelmetlenek. Folytonos miértként néznek rám, és gondozást igényelnek. A tárgyak olyanok, mint a kutyák és a macskák, törődni kell velük. Egy macskát sem lehet csak úgy tartani a házban, hogy nem törődsz vele. Az összepiszkolódott, összedobált tárgyak nyugtalanná tesznek. A túl sok ruhától pedig egyszerűen félelem és életundor fog el. Ennyit a tárgyakról.

A taxiban nagyon jókedvű Egon. Anyám is láthatóan élvezi, hogy mind a kettőnkkel van. Egon friss, kedves.
– Mindent elintéztem, maradjanak nálam az útlevelek, a pénzt ott majd elosztjuk. Kivételesen nem viszünk semmit, amit a vámosok előtt takargatni kéne.
Azaz, mint utólag kiderül, én viszek bibliákat Vízaknára a református papnak, legfölülre tettem a csomagban. Egon utólag nevetve mondja, hogy nem akart szólni és ijeszteni, de akinél bibliát találnak, annak mindenét kiszórják a csomagjából, és meg is motozzák.
– Bosszantott volna – mondom neki – visszarakosgatni.
Gyógyszereket viszek még Sanyiéknak. Ha elveszik, elveszik, különösen nem érdekel. Állítólag ez is tilos. No de hát ez, biblia és gyógyszerek, semmi ahhoz képest, amit máskor viszünk, csináljanak a vámosok, amit akarnak.
Egon azt javasolja, menjünk ki egy órával hamarább, fél kilenckor indul a vonat, legyünk ott fél nyolcra, mert betolják előre az erdélyi vagonokat. Nem kötelezően helyjegyes, de azért vett helyjegyet, biztos, ami biztos. Zsúfolt szokott lenni, de karácsony szombatja van. Reménykedünk, hogy nem lesz sok utas.

Megérkezünk, elég hideg van. Lerakodunk a csomagokkal. Anyám nem akarja letenni, kezében tartja az elég nehéz kis táskáját és nagy táskáját, kivételesen csak két táska van vele. Én egy csomó mindent készítettem Böskének ajándékba, Bubukának, Katinak, a Böske gyerekeinek. Elég nagy csomag. Anyám lelkesen vigyáz rá, nehogy ellopják. Könyörgök, hogy tegye le a táskáit, de nem lehet vele beszélni.
Nálunk is a lépcsőházban le akart vinni egy csomagot, pedig örülünk, ha le tud menni egyedül.
Egon szerez egy hordárkulit, fölpakol, és odaállunk a negyedik vágányhoz.
Anyám izgulni kezd: „Nem a negyedikre jön, hanem a harmadikra.” „Negyedikre.” „Harmadikra.” Így vitatkozik Egon és anyuka egy darabig. „Ötödikre”, mondja anyám.
– Anyuka, megkérdeztem az eligazítóban. – Egon határozott, szigorú: – Kérem, hagyja abba! Azonkívül tessék odamenni előre, megnézni, ki van írva: Balt-Orient expressz, negyedik vágány.
Már egész megkukulok, nem tudom, negyedik, harmadik vagy ötödik. Nem szeretem, ha ennyi számot ismételnek.
– A hangosbemondó is be fogja mondani, meg aztán betolják előre a kocsikat.
– Arra vigyázok én – mondja Egon, és elfordul, hogy véget vessen a vitának.
A hangosbemondó közli: egy óra késés.
– Kutyafáját – szisszen fel Egon. – No de nem baj, majd behozza. Megpróbálunk még egyszer hálókocsi után nézni – néz rám biztatóan. – Te mehetsz külön, ha akarsz.
– Nem, inkább veletek maradok – tudom, hogy anyámat nagyon izgatná, ha külön utaznék.

Eddig nem sikerült hálókocsit szerezni, pedig telexeztek Berlinbe vagy isten tudja, hova. Egonnak IBUSZ-összeköttetései vannak, és tudom, hogy ilyenkor megpróbál mindent, amit lehet. Evidens: hálókocsi nincs.
Végre, nagy sokára betolják a két vagont. Csöndesen közelednek, az emberek ugrálnak föl a tolató kocsikra.
Azt mondja Egon: – Te fölszállsz a mamával, ha megállt, gyorsan elfoglalod a helyet, mert tudod, hogy van, ha más leül, akkor már hiába van helyjegy. Aztán az ablakon beadom a csomagokat.
Igen ám, de meglepődve látom, sokan ugrálnak föl, alighanem elfoglalják a helyeket. Erre én is fölugrom a mozgó vonatra.
Természetesen a mamát nem lehet fölsegíteni.
– Negyvenhét, negyvenkilenc, ötvenegy – kiált felém Egon. Elvétem. Egy másik kupéba megyek be. Aztán fölszedem a mamát. Egon kezdi föladni a csomagokat, amikor rájövök, hogy elvétettem a kupét.
Nem tesz semmit, átrakodunk a másikba. Már ülnek a helyünkön vagy nem, nem tudom. Mindenki szorong, vitatkoznak, óriási kavarodás: az Erdélybe menő vonatoknál így van. A Romániában megszokott helyharc áttevődik ide.
Végül is nagy nehezen elrázódunk. Az én oldalamon még egy férfi ül, és egy nő, a férfi hamarosan feláll és kimegy, így nekem két hely jut. Azonnal eldűlök, és elalszom.
Arra ébredek, hogy Egon eszik. Almát vesz elő, sajtszeleteket, és rágcsálja. Száztíz kilós – fogyókúrázik –, most vidáman rágcsál.
Én nem szoktam a vonaton enni. Fölösleges, meg úgyis éjszaka van. Nappal is kibír az ember egypár órát. No de hát mivel eszik, én is megkívánom.
Furcsa dolog az evés, úgy látszik, társaság kell hozzá, és akkor nem lehet ellenállni. Később anyám is szendvicseket szed elő, ezt-azt, megint együtt rágcsálunk.
Közben nagyokat alszom.
A határon mindenképp fel akar ültetni az ellenőrző tiszt. Csodálkozva kérdezem, hogy miért. „Az arcát akarom látni”, mondja. Másik alvó nőt is fölébresztenek, összehasonlítanak az útlevélképekkel. Rendkívül gyorsan dolgoznak.
A bal sarokban lévő férfi föláll, és kimegy a folyosóra, láthatólag egy szót sem tud magyarul. Ruhája rosszul szabott, gyűrött. Két óriási bőrönd van nála. Nagyon hallgatag, zárkózott. Néha egy-egy érthetetlen szót mond a vámosoknak az útlevél-ellenőrzéseknél.
Újból elalszom. Anyám örül is, bosszankodik is.
Egyszer kimegyek a folyosóra, látom, hogy sokan állnak. Elképesztő, senki sem ébresztett föl, nem kiabáltak, nem szidtak össze. Ez megint jellemző az erdélyi vonatokra. A románok, erdélyiek másképp tekintik az életet: ha valaki alszik, az szentség, nem ébresztik föl, inkább állnak.

Kicsit restellem magam, visszamegyek a helyemre, és most már ültömben alszom el. Azt hiszem, elég fáradt lehetek, hogy ennyit alszom. Anyám le se tudja hunyni a szemét, Egon is ébren van.
Nekik nehezebb lesz, mert a következő éjszaka visszatérnek Budapestre.
Közeledünk Szebenhez. Anyám mindenképp azt akarja, hogy álljunk fel, öltözzünk, készülődjünk neki a leszállásnak.
Háromnegyed órával előbb kiállunk az ajtóba. Mozgósítjuk az egész vagont. Mögöttünk állnak fölpakolva a csomagok, elbarikádozzák a folyosót.
Jön a kalauz: – De hiszen messze van még Szeben, addig nem áll meg a vonat, tessék még leülni.
Nem lehet a bőröndök közt visszamenni. Anyám mindenképp kezében tartja a kézitáskáját, ingadozik, majdnem elesik.
Megkapaszkodik a vécéajtóban. Valaki éppen lép ki, megbillen. Odavezetjük, megkapaszkodik a két vagont összekötő ajtóban. Ott is hirtelen jön valaki, kirántja, anyám majdnem elvágódik.
Most már kezdünk idegesek lenni Egonnal. Kivesszük a kezéből a táskát, karon fogom, és úgy támogatom. „Nem!”, a táskát el akarja venni.
Hosszas vita, hogy jobb vagy bal oldalon lesz-e a leszállás. Egy nő, aki magyarul beszél, nagyon nyugodt, tárgyilagos hangon mondja: – A bal oldalon. A vasútnál dolgozom, ismerem.
– Két óra késés.
– Nem késik a vonat, tízre fut be mindig.
– Hát először is hét óra helyett Romániában már nyolc van.
Most mégis tíz óra. No nem lenne gondunk a koszorúval, de már megrendeltük. Viszont kicsit később fogunk kiérni.
– Késett a vonat – tűnődik Egon.
– Nem – mondja a nő –, menetrend szerint tíz órakor ér be Szebenbe.
Egon legyint.
Nem szokott ilyen udvariatlan lenni. Úgy látom, bosszankodik, hogy a mamával olyan sokat álltunk.
Végre megérkezünk Szebenbe. Azt mondja: – Leszállok, te lesegíted nekem a mamát. Akkor én valahogy biztonságba helyezem, és te leadod a csomagokat.
– Igen, de mi lesz a mögöttünk állókkal?
– Hát addig engeded leszállni őket.
A mamát le akarja ültetni egy padra, de ő nem hajlandó. A verekedésig, de ellenáll, ott marad. Nincs mit csinálni, hogy le tudjanak szállni a mögöttünk lévők, adom le a csomagokat, hiszen útban vannak.

Polcz Alaine (Fotó: Nádas Péter)

Alighogy lelépek, megindul a felszállók rohama. Mamát majdnem elsodorják, csúszós jégen állunk, amely egy kicsit domború is, mama ide-oda dülöngél. Alig tudom tartani, ha elesik, rátaposnak.
Dühbe gurulok, románul kiabálok:
– Nem látják, hogy idős nő? Leverik a lábáról?
Nem sokat törődnek vele. Viharos, rohamszerű fölszállás. A vonat Bukarestbe megy tovább.
Végre nagy nehezen kivackolódunk a csomagokkal. Megállunk az állomás előtti téren. Szikrázó napfény: mínusz tizennyolc fok. Belém mar a hideg, érzem a havasok tiszta, közeli jelenlétét. Ez a hideg teljesen más, mint Magyarországon. Ettől az ember nem fázik, először fájdalmat okoz, később aztán könnyű zsibbadást, aztán nem érez semmit.

Polcz Alaine: Karácsonyi utazás
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021
134 oldal, teljes bolti ár 2299 Ft