Jeffrey Archer: Aki mer… (részlet)

Posted on 2022. február 4. péntek Szerző:

0


~ 1. fejezet ~ 1979. július 14.

– Ezt nem gondolod komolyan.

– Aligha gondolhatnám komolyabban, apa. Erre te is rájöhettél volna, ha figyeltél volna arra, amit az elmúlt tíz évben próbáltam mondani.

– De hiszen felvettek ugyanarra az oxfordi egyetemre, ahol én is jogot hallgathattam. Miután pedig lediplomázol, csatlakozhatnál az ügyvédi kamarához. Mégis mi többre vágyhat egy fiatalember?

– Hogy a saját maga által választott szakmát űzhesse, és ne kelljen az apja nyomdokaiba lépnie.

– Olyan rossz lenne az? Elvégre igazán csodálatos és felettébb érdekes pályafutás áll mögöttem, amely – talán nem túlzás – némiképp sikeresnek is mondható.

– Kifejezetten sikeresnek, csakhogy most nem a te pályafutásodról van szó, apa, hanem az enyémről. Talán mégsem szeretnék büntetőügyvéd lenni, aki azzal tölti az életét, hogy olyan gazfickókat képvisel, akikkel amúgy eszébe sem jutna együtt ebédelni.

– Úgy látom, megfeledkezel róla, hogy ugyanezek a gazfickók fizették a taníttatásodat és mindazt, amit jelenleg is élvezel.

– Sosem tudnék erről megfeledkezni, és épp ezért szeretném annak szentelni az életemet, hogy ugyanazok a gazfickók jó hosszú időre rács mögé kerüljenek, és ne szabadulhassanak idő előtt, hogy folytassák bűnözői tevékenységüket holmi ügyvédi ügyeskedésnek köszönhetően.

William azt hitte, az apja végre elhallgat, de tévedett.

– Talán kompromisszumot köthetünk, fiam.

– Esélytelen, apa – mondta William határozottan. – Úgy beszélsz, mintha épp az ítélet enyhítésén fáradoznál, pedig tudod, hogy semmi jogalapja. Csakhogy ezúttal süket fülekre találsz.

– Meg sem engeded, hogy elmondjam az elképzelésemet anélkül, hogy élből lesöpörnéd az asztalról? – kérdezte az apja.

– Nem, mivel nem vagyok bűnös, és nem kell bebizonyítanom az esküdtszéknek az ártatlanságomat, csak hogy a kedvedben járjak.

– De vajon hajlandó lennél-e tenni nekem egy szívességet, kedves fiam? – kérdezte egy másik hang.

A vita hevében William teljesen megfeledkezett arról, hogy az édesanyja is ott ül az asztal túloldalán, csendben követve a férje és a fia közti szócsatát. William felkészült az apja támadásaira, de pontosan tudta, hogy esélye sincs az anyjával szemben. Elhallgatott, amit az apja azonnal ki is használt.

– Mi a véleménye, milord? – kérdezte Sir Julian, miközben megigazította a felöltőjét, és a feleségéhez fordult, mintha a legfelsőbb bíróság elnöke lenne.

– William a kedve szerinti egyetemre iratkozhat be – felelte Marjorie. – Maga dönthet a választott tárgyairól, és miután lediplomázott, olyan pályára lép, amilyenre szeretne. Ami pedig a legfontosabb: amikor erre sor kerül, te, Julian, tudomásul veszed a döntését, és soha többet nem hozod szóba a témát.

– Bevallom – mondta Sir Julian –, hogy bár elfogadom a bölcs ítéletet, nehezen fogom tudni betartani a záró rendelkezést.

Anya és fia egyszerre nevette el magát.

– Szabad enyhítésért fellebbeznem? – kérdezte Sir Julian ártatlan hangon.

– Nem – felelte William –, mivel csak abban az esetben fogadom el anya feltételeit, ha három év múlva fenntartások nélkül támogatni fogsz abban, hogy csatlakozzam a Londoni Rendőr-főkapitánysághoz.

Sir Julian Warwick, királyi jogtanácsos és ügyvéd, felállt az asztalfőnél elfoglalt helyén, meghajolt a felesége irányába, majd kissé vonakodva így szólt:

– Amennyiben ez méltóságod akarata.

William Warwick nyolcéves kora óta nyomozó akart lenni, amikor is megoldotta „az eltűnt csoki ügyét”. Egyszerű nyomokból sikerült megfejtenie, mint azt elmagyarázta a bentlakásos iskolája felügyelő tanárának, és még csak nagyítóra sem volt szüksége.

A bizonyítékot – a csomagolópapírt – a bűnös íróasztala melletti szemetesben találta meg, az elkövető pedig nem tudta bizonyítani, hogy bármennyit is költött volna a zsebpénzéből az édességboltban abban a félévben.

A legszörnyűbb azonban az volt William számára, hogy Adrian Heath az egyik legjobb haverja volt, és azt hitte, életre szóló barátok lesznek. Amikor félévkor elmesélte az egészet az apjának, ő csak annyit mondott:

– Csak reménykedhetünk, hogy Adrian tanult az esetből, különben ki tudja, mi lesz belőle.

Annak ellenére, hogy Williamet előszeretettel gúnyolták a diáktársai, akik orvosok, ügyvédek, tanárok, sőt könyvelők akartak lenni, a pályaválasztási tanácsadó egyáltalán nem lepődött meg, amikor William tájékoztatta, hogy nyomozó kíván lenni. Elvégre a többi fiú már az első félévtől kezdve Sherlocknak becézte.

William apja, Sir Julian Warwick ügyvéd, azt szerette volna, ha a fia Oxfordban hallgat jogot, mint ahogy ő is tette harminc évvel korábban. Csakhogy az apja minden próbálkozása ellenére, William mindenáron a rendőrséghez akart csatlakozni, amint befejezi az iskolát. A két makacs férfi által végül megkötött egyezséget William édesanyja hagyta jóvá. William Londonban fog művészettörténetet tanulni – annak ellenére, hogy az apja képtelen volt komolyan venni a szakot –, és ha három év múlva is úgy gondolja, hogy rendőr akar lenni, Sir Julian kénytelen lesz méltósággal tudomásul venni. William tisztában volt vele, hogy ez csupán vágyálom.

William minden percét élvezte a londoni King’s College-ban töltött három évnek, amely időszak alatt többször is szerelmes lett. Először Hannah-ba és Rembrandtba, aztán Judyba és Turnerbe, később Rachelbe és Hockney-ba, hogy végül megállapodjon Caravaggio oldalán. Utóbbi kapcsolat az élete végéig kitartott, annak ellenére, hogy az apja felhívta a figyelmét, hogy a nagyszerű itáliai festő bizony gyilkos volt, amiért fel kellett volna akasztani. „Egy újabb érv a halálbüntetés eltörlése mellett” – mondta erre William. Apa és fia újfent nem értettek egyet.

A nyári szünetek alkalmával William hátizsákkal körbeutazta egész Európát, és eljutott Rómába, Párizsba, Berlinbe, sőt Szentpétervárra is, hogy aztán beálljon az imádott alkotóik előtt tiszteletüket leróni igyekvők hosszú sorába. Amikor lediplomázott, a témavezetője javasolta neki, hogy folytassa a tanulmányait, és vizsgálja meg Caravaggio sötétebb oldalát. Épp a sötét oldallal kíván foglalkozni, felelte William, csakhogy sokkal jobban érdekelték őt a huszadik, mintsem a tizenhatodik század bűnözői.

1982. szeptember 5-én, délután két óra ötvenöt perckor William megjelent az észak-londoni Hendon rendőrképzőben. A kiképzés szinte valamennyi percét élvezte, kezdve az eskütételtől egészen a tizenhat héttel későbbi ünnepélyes avatásig.

Másnap kapott egy sötétkék egyenruhát, sisakot meg gumibotot, és valahányszor elhaladt egy ablak előtt, nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a tükörképét. A parancsnoka már a legelső nap figyelmeztette, hogy az egyenruha képes megváltoztatni az ember személyiségét, és nem feltétlenül jó irányban.

A Hendonban már másnap megkezdődtek az órák, amelyek vagy a tantermekben, vagy a tornateremben zajlottak. William egész jogszabályokat tanult meg, mígnem képes volt szó szerint felmondani azokat. Kifejezetten élvezte a kriminalisztikát és a bűnügyi helyszínelést, viszont amikor először küldték fel a vizes tanpályára, hamar rájött, hogy a vezetési technikája meglehetősen kezdetleges.

Az apjával hosszú évek óta folytatott civakodás után otthonosan érezte magát egy-egy kitalált bírósági tárgyaláson, amelynek során a kiképzőtisztek tanúként hallgatták ki, az önvédelmi oktatás keretében pedig megtanulta, hogyan kell egy nála sokkal nagyobb illetőt is lefegyverezni, megbilincselni, és előállítani. Megtanulta, mit tehet járőrként, ha letartóztatásra, motozásra vagy épületbe történő behatolásra kerül sor, mit jelent az észszerű erő alkalmazása, valamint a legfontosabbat: hogy mindig körültekintően járjon el.

– Nem szabad mindig az előírásokat követni – tanácsolta az oktatója. – Inkább józanul kell gondolkozni, még akkor is, ha az emberek többsége gyakran nem józan.

Az egyetemi évek alatt megszokott ütemtől eltérően sokkal rendszeresebben került sor vizsgára, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy sok jelölt még a képzés vége előtt elhullott.

Az avatást követő, végtelenül hosszúnak tűnő kéthetes szünet után William végre megkapta a levelet, amelyben arra utasították, hogy a következő hétfőn reggel nyolckor jelentkezzen a lambethi rendőrségen. Még soha életében nem járt Londonnak ezen a részén.

Az 565LD számú rendőrjárőrként csatlakozott a rendőrséghez, mégsem akarta kihasználni a gyorsított előléptetési rendszert, amely lehetővé tette volna számára, hogy diplomásként gyorsabban haladjon felfelé a szamárlétrán, mivel a többi újonccal azonos feltételekkel akarta megkezdeni a pályafutását. Próbaidősként elfogadta, hogy legalább két évig kell járőröznie, mielőtt egyáltalán esélye nyílik arra, hogy nyomozóként folytassa. Igazság szerint azonban alig várta már, hogy a mély vízbe hajítsák.

Az első naptól fogva Fred Yates lett a mentora – aki immár huszonnyolc éve szolgált a rendőrség kötelékében –, miután az őrs főnyomozója szólt neki, hogy „vigyázzon a fiúra”. A két férfi aligha különbözhetett volna jobban egymástól, azt leszámítva, hogy mindketten fiatal koruk óta zsaruk szerettek volna lenni, az apjuk pedig minden tőlük telhetőt megtett, hogy megakadályozza őket ezen vágyuk beteljesítésében.

– Tanuld meg a hármas szabályt! – magyarázta Fred, miután bemutatták neki a zöldfülű suhancot, és meg sem várta, hogy William bármit is szóljon: – Ne fogadj el semmit, ne higgy senkinek, és ne futamodj meg! Én kizárólag ebben hiszek.

Az elkövetkező néhány hónapban Fred megismertette Williamet a betörők, drogdílerek és stricik világával, mint ahogy az első hullájával is. Mint valami erkölcsös lovag, William az összes elkövetőt rács mögé akarta juttatni, hogy jobb legyen általa a világ, Fred azonban ennél józanabb volt, és egyszer sem törte le a fiú ifjonti lelkesedését. Próbaidősként William hamar rájött, hogy az emberek nem tudják, egy rendőr vajon csak néhány napja vagy már több éve hordja az egyenruháját.

– Eljött az első közúti ellenőrzésed ideje – közölte Fred Williammel a járőrszolgálat második napján egy lámpás kereszteződéshez érve. – Megvárjuk, amíg valaki áthajt a piroson, és akkor leintheted. – William szemmel láthatóan nyugtalan lett. – A többit bízd csak rám! Látod azt a fát mintegy száz méterre? Bújj el mögötte, és várd meg, amíg jelzek!

William szinte hallotta, hogy ver a szíve, ahogy elrejtőzött a fa mögött. Nem kellett sokat várnia. Fred felemelte a kezét, és odakiáltott.

– A kék Hillman! Kapd el!

William kilépett az útra, felemelte a karját, és intett a kocsinak, hogy húzódjon félre.

– Ne mondj semmit! – szólt oda Fred, miután csatlakozott hozzá. – Csak figyelj, és tanulj!

Mindketten odasétáltak az autóhoz, miközben a sofőr letekerte az ablakot.

– Jó reggelt, uram! – köszönt Fred. – Tisztában van azzal, hogy áthajtott a piros jelzésen?

A sofőr szótlanul bólintott.
– Láthatnám a jogosítványát?

A sofőr kinyitotta a kesztyűtartót, elővette a jogosítványát, és odanyújtotta.

– Különösen veszélyes volt, amit csinált – szólalt meg Fred, miután megvizsgálta a férfi iratait. – Két iskola is van a közelben.

– Sajnálom – mondta a férfi. – Nem fordul elő többet.
Fred visszaadta a jogosítványt.

– Ezúttal csak figyelmeztetést kap – közölte, miközben William felírta a kocsi rendszámát. – A jövőben viszont vezessen körültekintőbben!

– Köszönöm, biztos úr – hálálkodott a sofőr.
– Miért csak figyelmeztetést kapott? – kérdezte William, miközben az autó lassan eltávolodott. – Akár bírságot is ki lehetett volna szabni.

– A viselkedése – felelte Fred. – Az úriember udvarias volt, elismerte a hibáját, és elnézést kért. Miért szúrjunk ki egy amúgy törvénytisztelő állampolgárral?

– Akkor mi kellett volna ahhoz, hogy megbírságolja?
– Ha azt mondta volna, hogy „Nincs jobb dolga, biztos úr?”. Vagy ami még rosszabb lett volna: „Nem igazi bűnözők után kéne szaladgálnia?” Vagy a kedvencem: „Ugye tudja, hogy az én adómból fizetik a bérét?” Bármelyik ezek közül, és azonnal megbírságoltam volna. Jut eszembe, volt egy pacák, akit be kellett vinnem a kapitányságra, és néhány órára be kellett zárnom.

Jeffrey Archer (Fotó: Broosk Saib)

– Erőszakoskodott?
– Sokkal rosszabb. Azt mondta, a parancsnok közeli barátja, és hogy hallani fogok még felőle. Erre mondtam neki, hogy akkor fel is hívhatja a kapitányságról. – William felnevetett. – Most pedig irány vissza a fa mögé! A következő igazoltatást te folytatod le, én csak figyelek.

Fordította: Tóth Bálint Péter

Jeffrey Archer: Aki mer…
General Press Kiadó, Budapest, 2021
336 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft