Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok (részlet)

I. fejezet

Drezda Blasewitz nevű városrészében élt egyszer egy antikvárius, aki könyvei és műveltsége révén, valamint azáltal, hogy csekély hajlandóságot mutatott meghajolni kora elvárásai előtt, egyedülálló hírnévnek örvendett. Nemcsak a helyiek keresték fel őt, és nem csupán Lipcsében, Berlinben vagy Jenában adták kézről kézre a címét, de még a Keleti-tenger szigeteiről, Rügenről és Usedomról is odautaztak az olvasás szerelmesei. Vállalták a több órás vonat- vagy autóutat, gumimatracon aludtak a barátaiknál, vagy elviselték az olcsó szálláshelyeket csak azért, hogy másnap pontban tíz órakor megkezdjék felfedezőútjukat, amely – a kétórás ebédszünettel megszakítva – este hatig tartott, de olykor éjszakába is nyúlhatott. Létrákon hágtak fel a legfelső polcok magasságáig, a létrafokokon állva egész fejezeteket olvastak el, mielőtt leereszkedtek, majd térden kúszva, mintha lehallgatnák a linóleumot, alaposan megvizsgálták a legalsó polc könyveinek gerincét. A keresők éppen a leginkább kieső zónákban sejtették azokat a műveket, amelyek bármikor betoppanhattak az életükbe, hogy onnantól a világ közepét jelentsék számukra.

Más antikváriusoknak talán bőségesebb volt a kínálatuk, több ritkasággal, tágasabb helyiségekben. Ám aki elzarándokolt Drezda-Blasewitzbe, a Brucknerstraßéra, benyitott a kovácsoltvas kertkapun, végighaladt a sövény és a szemeteskukák mellett, eljutott a ház bejáratáig, megnyomta a fehér, meglazult csengőt az „Antikvárium” feliratú táblácska mellett, türelmesen várta, hogy egy kattanással nyíljék az ajtó, felment a homokkő lépcsőfokokon az első emeletre, és megfogta a „Kérem elfordítani” felirattal ellátott, alumíniumszínű csengőgombot, másra, többre törekedett: arra, hogy bebocsáttatást nyerjen a híres antikvárius, Norbert Paulini birodalmába.

Norbert Paulini leginkább sekrestyésre vagy múzeumi portásra emlékeztetett, ahogy résnyire nyitotta az ajtót, és a rést is óvón kitöltötte a testével, majd szemüvege fölött végigmérte a látogatót, és egy „Mi tetszik?”-kel zavarba hozta, vagy éppen egyenesen illetéktelenné fokozta le azt, aki nem tudta a jelszót. Talán nem ismert rám a könyvek ura? Talán elfelejtette a beszélgetéseinket?

Aki jól válaszolt, beléphetett. Azok is, akik azt mondták, „Csak böngésznék egy kicsit”, és azok is, akik az iránt érdeklődtek, vajon érkezett-e mostanában Thuküdidész német fordításban.

„Üdvözlöm”, felelt ilyenkor Norbert Paulini, nevükön szólította a vendégeket, vagy legalábbis egy elnyújtott „Frau…” vagy „Herr…” megszólítással jelezte, hogy a látogató kisegítheti őt a családnevével. Ilyenkor biccentve ismételte a nevet, mint valami frissen tanult idegen szót, amely érthetetlen módon nem jutott azonnal eszébe.

Időjárástól és évszaktól függően rámutatott az előszobafogasra és az esernyőtartóra, majd öles léptekkel elsietett, de csak azért, hogy rövidesen vissza is térjen, kezében befőttesgumival átfogott könyvcsomaggal, tetején cédulával, rajta az érkező nevével.

„Elképzelhető, hogy akad ezek között, ami érdekelni fogja”, mondta ilyenkor, a gumit bal csuklójára csúsztatva, a cédulát pedig kékesszürke köpenye zsebébe süllyesztve. Majd kérés nélkül beszámolt róla, hogy a kért címhez miért csatolta ezt vagy azt a másik művet is. Közben két tenyere és ujjai becézgették a könyvtárgyakat, rájuk simultak, körülfonták, vagy gyengéden végigsimítottak a sérüléseiken: a védőborító hasadásain, a félig levált gerinceken vagy a benyomódott sarkokon. Sorban helyezte őket maga elé a pultra, s közben jobb keze ujjbegyeivel fáradhatatlanul igyekezett egyenlő távolságra elhelyezni az alsó peremüket a pult szélétől. „Talán egyik-másik kivívja az érdeklődését”, ismételte meg, jelezve egyúttal, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. Miután egyedül maradtak a könyvvel a kuncsaftok, ritkán történt meg, hogy elhárították az ajánlatokat. A pénzhiány mint indok fel sem merült. Bárki hazavihette magával a könyveket, amint csengett a régimódi tekerős pénztárgép, és a teljes fizetendő összeg egy lepecsételt cédulára került. Előfordult azonban, és nem is ritkán, hogy Norbert Paulini a kuncsaft szeme láttára tépte össze a cédulát, és szó nélkül a kifizetett könyvek tetejére helyezte a vágyott, de ki nem fizetett példányokat. Ha valaki túlzásnak tartotta a nagyvonalúságot és tiltakozott, süketnek tettette magát. Tudta, mi a jó mindenkinek. Ugyan mit számít ilyenkor pár márka ide vagy oda?

Hogy a könyvek költöztek-e be Norbert Paulini lakásának három legszebb szobájába, vagy ő telepedett be a könyvek közé, eldöntetlen maradt. A könyvek és az antikvárius együtt éltek éjjel és nappal; és mivel az utcára néző ablakok előtt juharfák álltak, az udvar felől pedig egy hatalmas gesztenyefa árnyékolta be a házat, a nap- és évszakok folyamatos félhomályba vesztek, ami indokolta, hogy állandóan fel legyen kapcsolva az olvasólámpa.

Norbert Paulini azonban szigorú, sőt: könyörtelen is tudott lenni. Ha például egy látogató, miután átlapozta, rossz helyre tette vissza a könyvet, vagy ha keresztben a többi példány tetejére fektette. Az antikvárius minden körülmények között, kifogást nem tűrve ragaszkodott a maga által alkotott rend betartásához. Mert kizárólag a rend óvta meg a könyveket annak a veszélyétől, hogy ne lehessen megtalálni őket, ami egyet jelentett volna az eltűnésükkel. A rend volt Norbert Paulini hatodik érzékének működési feltétele is. Képes volt a szeme sarkából észrevenni, ha megváltozott a könyvgerincek sorrendje. Ha sérült a gerincek mintázata, azonnal megtalálta a hibát, de a szerzőt és a címet is meg tudta nevezni, még mielőtt a könyv a pénztárgép pultjára került. Addigra ő már készen állt a kiválasztott könyvhöz kapcsolódó további ajánlatokkal. Kétszer fordult elő, hogy egy tolvajt a hiányzó példány összes könyvészeti adatának felsorolásával szólította fel a könyv visszaszolgáltatására. Némelyek természetfölötti képességeket tulajdonítottak neki, vagy lopva körülnéztek, hová rejtette a tükreit.

Kézenfekvőnek tűnt Norbert Paulinit idősödő férfinak tartani. Ám akit nem tévesztett meg az özönvíz előtti szemüvegkeret vagy a feje búbján csillogó tonzúra a sötét, göndör hajkoszorúval körülvéve; aki a széles vállakat és a vastag karokat nem a szürkéskék köpeny alatt hordott kötött kabátnak tulajdonította; aki nem akadt fenn sem az élére vasalt nadrágszáron, sem pedig az ormótlan, ortopédnek tűnő lábbelin, amellyel naponta rótta az antikvárium helyiségeit; és akit nem tévesztett meg nyomdakész, szász dialektussal fűszerezett beszédmódja, hanem, mint én is annak idején, csakis Norbert Paulini arcát nézte, az álcának is beillő külső alatt egy fiatal férfit pillantott meg, akiről senki nem tudta elképzelni, hogy valaha másmilyen volt, vagy hogy valaha másmilyenné válhat.

Fordította: Nádori Lídia

Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok
Fordította: Nádori Lídia
Prae Kiadó, Budapest, 2021
260 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft